Míg a magyar szellemi élet évszázadok óta bővelkedett művészekben, tudósokban, közéleti személyiségekben, világutazóval ehhez képest kevéssel büszkélkedhetünk. Ez persze Magyarország földrajzi helyzetének is következménye. Annál inkább fontos lenne néhány jelentős utazónk emlékezetét megőrizni.

Ma leginkább XIX. századi utazóinkra emlékezünk, akiknek persze nagy része egyben tudós is volt: a földrajz, a néprajz, a természetrajz kutatásában szereztek elévülhetetlen érdemeket. A XX. század második felének legjelentősebb ilynemű teljesítményét egy földrajztudós-geológus utazó, Balázs Dénes nyújtotta, aki azonban emellett azzal is kiemelkedik, hogy ismeretterjesztő munkáiban irodalmi igénnyel, széles közönség számára érthetően mutatta be utazásait (összesen 27 kötete jelent meg).

Balázs Dénes 1924. szeptember 17-én született Debrecenben. Életpályája kezdetben nem mutatott arra, hogy tudós lesz belőle, de az utazás iránti elkötelezettsége egész fiatal korától nyilvánvaló volt. Először Magyarországot bolyongta be, majd először kényszerből kellett Európa határáig jutnia: hároméves szovjet hadifogságában. Onnan visszatérve Budapesten gyárban dolgozott, ekkor köteleződött el a természetjárás iránt, az Élelmiszeripari Minisztérium Kinizsi Sportkörében. A szabadidős tevékenység akkor emelkedett tudományos értékűvé, amikor a barlangkutatásba is bekapcsolódott, és 1954-ben felfedezte az Aggteleki-karszt harmadik legnagyobb barlangját, a Szabadság-barlangot. A következő években is aktív barlangkutató maradt, 1959–60-ban a Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató szerkesztője, majd a következő évtől haláláig a Karszt és Barlang főszerkesztője. Ugyanekkor lépett szoros értelemben is tudományos pályára, 1959–62 közt végzett egyetemet földrajz szakon, a szakterülete a karsztkutatás lett, ebből is doktorált 1964-ben.

Ezzel párhuzamosan, 1958-tól indultak azok az útjai, amelyekkel igazi hírnévre tett szert: az öt földrészre kiterjedő földrajzi kutatóutak, amelyeket pusztán felsorolni sem lenne itt hely: egész kevés híján egymillió kilométert utazott be, s valamennyi útján egyszerre tudományos kutatómunkát is végzett (a karszt- és barlangkutatás mellett botanikai, zoológiai, néprajzi gyűjtést is) és a bejárt területeket érdekfeszítő ismeretterjesztő írásokban is bemutatta a magyar olvasóközönségnek. A legemlékezetesebb útjai talán a Szahara bejárása (1967–68) és Amerika végigutazása Alaszkától a Tűzföldig (1969–70); már csak az utazóelődök megbecsülése miatt is említsük meg madagaszkári utazását (1979), ahol egyebek mellett 18. századi híres világcsavargó honfitársunk, Benyovszky Móric nyomait és feltehető nyughelyét is felkutatta. Több ízben járt Európa számára gyakorlatilag ismeretlen ázsiai, óceániai, indián törzsek körében, róluk hiteles, elfogulatlan, soha nem ellenséges képet mutatva be a világnak (legismertebb tette e szempontból a korábban rosszindulatúan emberevőnek tartott venezuelai waika törzs megismertetése).

Balázs Dénes fáradhatatlan munkásságát gyakorlatilag önerőből folytatta, minimális pénzösszegből, rendszerint egy hátizsákkal utazott be ismeretlen földrészeket; egy közkézen forgó összesítés szerint 22 ezer 549 km kutatóutat tett meg gyalogszerrel. Ekkora életművet természetesen nem lehet létrehozni az utazás, a kutatás szívből jövő szeretete nélkül; de az őt mozgató erők közt mindig ott volt, hogy a magyarság szolgálatára is legyen vele. Mutatja ezt a régi utazóelődök emlékének megbecsülése (két kötetet írt, egyet szerkesztett is a magyar világutazókról), de még jobban széles körű ismeretterjesztő tevékenysége, 27 kötetes életműve; legjobban pedig az, hogy múzeumalapítót is tisztelhetünk benne: az érdi Magyar Földrajzi Múzeumot 1983-ban ő alapította öt kontinensről származó néprajzi, természetrajzi gyűjtéseiből és nagy magyar utazók relikviáiból, és 1985–1993 közt kiadta a múzeum periodikáját, a Földrajzi Múzeumi Tanulmányokat is. Utolsó perceiig nagy lendülettel dolgozott, 1994-ben hunyt el.