Az 1849. évi tavaszi hadjárat Komárom felmentésével elérte hadműveleti célját. Bár a császári-királyi fősereget nem sikerült megsemmisíteni, az további harc nélkül elhagyta Magyarország területét. Görgei Artúr vezérőrnagy és táborkarának többsége tovább akarta űzni a megtépázott ellenséget, ám Klapka György vezérőrnagy javallatára végül Budavár ostromát határozta el. 

Döntésükben több tényező is közrejátszott. Klapka úgy vélte, hogy Aulich Lajos vezérőrnagy Pest alatt hagyott II. hadteste nélkül a magyar fősereg kevésbé volt erős a támadás folytatásához, a Lánchíd, az egyetlen dunai kőhíd birtoklása pedig jelentősen lerövidíthette a fennakadásokkal küszködő magyar utánpótlást, végül Kossuth óhaja is teljesülhetett, aki a főváros visszafoglalásától remélte Magyarhon függetlenségének külhoni elismerését. A várostrom egyszerűnek tűnt. A budai vár területét tűz alatt lehetett tartani a környező hegyekről, korszerűtlen volt, nem rendelkezett előművekkel, amelyek a várfalak előtt felfogták volna a rohamokat. A védők vízellátását egy vízivárosi szivattyútelep biztosította, mert a várban nem volt kút, s az is feltételezhető volt, hogy a védősereghez tartozó olasz és lengyel csapatok nem fognak komoly ellenállást tanúsítani. Akadt még egy fontos tényező: Görgei nem akarta veszélyeztetni Kossuth törékeny barátságát.

A mindössze 17 napig tartó ostrom 1849. május 21-én a honvédek diadalával ért véget, amikor döntő rohamuk eredményeként bevették a budai várat. 

A Feldunai hadsereg két hadteste, az I. (Nagysándor József vezérőrnagy, aki a helyettes hadügyéri feladatokat ellátó Klapka utóda lett) és a III. (Knezić Károly vezérőrnagy, aki az április 27-én kocsibaleset következtében lábát tört Damjanichtól vette át a vezetést) május 4-én érkezett meg Komáromból a budai vár alá, Esztergomból pedig a VII. hadtest Kmety György ezredes parancsnoksága alatti hadosztálya. A magyar seregtestek a budai oldalról cernírozták a várat, a Kmety-hadosztály a Vízivárosban, a III. hadtest a Kálvária-hegy és a Kis-Sváb-hegy között, az I. hadtest a Kis-Sváb-hegy és a Kis-Gellért-hegy között, míg a II. hadtest a Kis-Gellért-hegy és a Duna között.¹

A II. hadtest volt az első, amelynek kijutott a pesti polgárság ünnepléséből. Aulich április 21-i palotai és cinkotai demonstrációja után három nappal vonult el a fővárosból a császári fősereg.

A pesti 25. honvédzászlóalj 5. századának egyik tizedese, Dékány Rafael megörökítette a napok hangulatát: „A Rákoson naponkint folytatott apró csöprő csatározást Jellasics és Schlick² megunván, ápril hó 24-ikére elhagyták Pestet, melynek útczáin huszáraink már korán reggel végig száguldoztak s némely részök, midőn a táborba visszatért, úgy fel volt bokrétázva s nemzeti szalaggal és illatos női fehér zsebkendőkkel úgy tele volt aggatva, mintha csak vőféjnek csapott volna fel, sőt némelyek még azzal is dicsekedtek, a minthogy igaz is, hogy bőven volt részök előkelő úrhölgyek csókjaiban is.”³

Pacséri Mészáros Lázár altábornagy emlékiratban is olvashatunk e bevonulásról: „A mint Jellasics Pestet elhagyá, Aulich april 24-dikén a magyar sereggel oda beköltözött.

Azon örömöt, vígságot és lelkesedést látni kellett, melylyel az elővéd élén levő s a pesti utcákban óvatosan előrenyomuló huszár-csatárok fogadtattak. Az egész város, a felsőbbrangu nők, egyszóval a nők rangkülönbség nélkül örömükben magukon kívül, a huszárokat kendőkkel, szalagokkal, s ha nem volt másuk, testükről leszaggatott ruhaneműekkel cicomázták fel. Minden huszár keze, lába, lova, szerszáma csókoltatott, átkaroltatott, s egyik ember a másikat – ha soká késett – eltaszitotta, hogy mindenkinek meglegyen öröme szerencséjét kifejezhetni szóban, pillantásban, szótalan könyekben, kézszoritásban s átkarolásban. A huszárok maguk is elérzékenyülve, könyes szemekkel beszéltek, zokogtak. Ezen örömzaj kísérte a huszárokat egészen a Dunapartig, hol Budáról láthatta az ellenség, mily szeretettel viseltetik a város lakossága s az egész nép övéi irányában. Az »éljen«-eknek nem volt vége, s áthatottak azok Budára, mely még az osztrák hatalom kezében létezett. A sereg többi része bevonulásában hasonló szivességgel fogadtatott, megvendégeltetett, s csak az ellenség Pestnek szegezett ágyui akadályozták meg, hogy a város ki nem világíttatott.”⁴

A magyar ütegek a Kálvária-, a Kis-Rókus-, a Kis-Sváb-, a Nyárs- és a Gellért-hegyen települtek. Az erőviszonyok a honvédeknek kedveztek. Görgeinek 34 ezer ember és 142 tábori löveg állt rendelkezésére, míg – a debreceni születésű, de magyarul nem tudó, svájci származású – Heinrich Hentzi von Arthurm császári vezérőrnagynak négyezer-kilencszáz védője és 85 várlövege volt. Hentzi azonban remek műszaki tiszt volt, és 1849 januárjától okosan használta fel a rendelkezésére álló időt. Megerősíttette a bástyákat és a falakat, valamint kiépíttette a Lánchíd budai hídfőjének és a vízivárosi szivattyútelep védelmét is. 

Az ostromműveletek megkezdése előtt Görgei felszólította a védőket a megadásra. Levelében becsületszavára kijelentette, ha a császáriak felrobbantják a Lánchidat vagy Pestet lövetik, a vár bevétele után „az egész várőrség kardra fog hányatni”. A várparancsnok elutasította a megadást, és Pest bombázásával fenyegetőzött, mire a magyar tüzérség munkához látott. Kmety megpróbálta felgyújtani a Lánchíd cölöpvédművét, de nem járt eredménnyel, és kénytelen volt a Császár-fürdőig hátrálni. Másnap sikertelenül újította fel támadását, aztán a császáriak tüzérségi tüzet zúdítottak a Vízivárosra. Hat nappal később az itteni kórházakban elhelyezett sebesültjeik és betegeik kimenekítésére a védők eredményes kitörést hajtottak végre.

Görgei jól tudta, hogy tábori lövegekkel nem lehet rést törni, ezért levélben kérte Guyon Richard vezérőrnagyot, hogy mielőbb küldesse Buda alá a Komáromnál zsákmányolt császári ostromlövegeket. Hamarosan gőzhajón érkezett meg négy 24 és egy 18 fontos ostromágyú, de hosszabb időt vett igénybe a réstörő üteg és az azt fedező leszerelő üteg állásainak kiépítése a Nyárs-hegyen. A császári tüzérek sem tétlenkedtek, már az ostrom első napjától tűz alatt tartották a pesti oldalt, a május 9-i és 13-i bombázások során pedig lerombolták a pesti Dunasort. 

A Nyárs-hegyi réstörő üteg május 16-án lépett működésbe. Látványos eredményeket értek el, felgyújtották a várpalota tetejét és a Fehérvári rondellától délre rést ütöttek a várfalon. Másnap a császáriak ismét lőni kezdték Pestet, mire Görgei elhatározta, hogy késő este erőszakos felderítésre küldi csapatait. A Fehérvári kapu melletti rést az I., a Bécsi kapu és a várkert felé a III. és a II. hadtest, míg a Vízi kaput és a vízivárosi vízmű paliszádjait a Kmety-hadosztály közelítette meg. Parancs szerint öt sorban kellett rohamot intézniük: az első sor töltetlen puskára tűzött szuronnyal, a második, negyedik és ötödik sor töltött fegyverrel kellett, hogy küzdjön. A harmadik sort utászokból állították ki, s az önkéntesekből álló első két sorból jelöltek ki embereket a létracipelésre. A próbálkozás azonban kudarcba fulladt, mert a rés kicsi volt, a létrák rövidek, az oda vezető út pedig meredeknek bizonyult. Mintegy kétszáz honvéd került veszteséglistára, és elesett az I. hadtest táborkari főnöke, Kleinheinz Oszkár őrnagy is. 

Május 18-án a védők betömték a rést, de a torlaszt egy váratlanul jött özönvízszerű felhőszakadás elmosta. A Fehérvári rondellára telepített leszerelő üteg tűz alá vette a Nyárs-hegyen lévő ostromágyúkat, amelyek közül kettő működésképtelenné vált. A rést az ostromlók folyamatos tüzérségi és gyalogsági tűz alatt tartották, így lehetetlenség volt azt kijavítani és egyre csak növekedett. A réstörő üteg védelmére a lévai 17. honvédzászlóaljat is beosztották. Nyárs-hegyi állásukról güntherheritzi Büttner Emil őrmester emlékezett meg egyik levelében: „Itt, ezen ágyúk mögött fedezetül vagyunk mi pár nap óta felállítva, és dacára a huszonnégy fontosok iszonyú bömbölésének a legszebben mulattunk, seregesen jönnek hozzánk a házaikból kiszorított polgárok, hölgyek rögtönzött ki sátrainkba, táborunk hasonló valami kis eleven városkához.”⁵

A tüzérség romboló tevékenységének fokozására Görgei akna ásására adott parancsot. Az egyik, a várfalakhoz közeli házban Gustaw Usener utász százados vezette a munkálatokat, ám a talaj keménysége miatt nehezen haladt az alagút kiásása. Kísérlet történt a Bécsi kapu berobbantására is, de az véres kudarcba fulladt. Akadt fantasztikus elképzelés is: De Adda Gyula selmecbányai bányász akadémikus Budavár kötött léghajóról történő bombázását javallotta a magyar fővezérnek. 

A gyalogsági nagy támadás előtti este az I. hadtest törzstisztjei parancsnokuknál vacsoráztak 23 óráig. Ott volt Bátori-Sulcz Bódog alezredes is – aki betegségéből felépülve aznap érkezett meg a táborba –, s reá Nagysándor külön pohárköszöntőt mondott: „»a Bódog meg érkezett, s most bátran elmondhatjuk, hogy szerencsét hozott, mert boldog a neve. Mi győzni fogunk, Éljen ő és a haza!«

Mire Bátori azzal válaszolt: »mindenesetre Buda várában fogunk reggelizni.«”⁶

A betegségéből felgyógyult és hadtestéhez bevonult márkus- és batizfalvi Máriássy János alezredes említést tett arról, hogy „[…] világosan megparancsoltatott; a várban minden fegyveres embert leszúrni, és felelősség terhe alatt megtiltatott azoknak kegyelmet adni.”⁷

A Komáromból érkezett bombászkariak között volt Major István tizedes, aki feljegyezte a támadást megelőző idegőrlő, feszültséggel teli várakozást: „1849. május 20-dikán Ring [Károly] hadnagy a telephez jött, s ott mondá, hogy holnap, május 21-én reggel 3 órakor az ostromló hadsereg a várat megrohanja. Az időre a mozsarak készen, töltve legyenek, jelt a lövésre a kis kápolna mellett felállított ágyúk lövése adja meg. Ekkor a vár körül felállított összes ágyúk és mozsarak tüzérei tőlük kitelhető gyorsan fognak lőni; de csakis a vár falára, hogy attól golyóink az ellenséget távol tartsa, addig, míg a létrákat a honvédek a vár falához támasztják, és az összes rohanó hadsereg a vár fala alá és [az] azon tört réshez ér, s ott a rohanó honvédek egymást lelkesítve e kiáltással: »Rohanj előre! előre!« E kiáltások után a tüzérek felhagynak a lövéssel, nehogy a rohanó honvédek közé hulljanak golyóink.

Mikor Ring hadnagy beszédét bevégzé, azt kérdé, megértettük-e jól, mire igent mondtunk. »No, akkor készüljetek a holnapi nagy napra, én itt leszek veletek, s egész erővel és kitartással fogjuk támogatni a derék honvédeket a nagy és dicső harcban.«

Éjjel 11 óra lehetett, mikor Ring hadnagy közeli lakásába tőlünk távozott. Mi, tüzérek mindig későn feküdtünk; elég volt egypár óra a kemény földön feküdni, mihez már szokva voltunk, de most az éjt ébren és beszélgetve töltöttük. Megemlékeztünk a derék honvédekről, kik holnap halálmegvetéssel támasztják a nagy létrákat a vár falához, kik közül sokan, igen sokan ma alusszák ifjú életük utolsó álmát. Ily szomorú beszélgetés közt múlt az éj; mikor az órát néztem: háromnegyed hármat mutatott. Ekkor embereim a mozsarak mellé álltak. Ring hadnagy is megjelent, s mindent rendben talált. Lestük az óramutatót az égő kanóc világánál; még öt perc választott el bennünket a nagy naptól. – ekkor foly a vitéz honvédek vére, kik százával áldozzák életüket a hazáért és szabadságért.

Az utolsó, de dicső végpercet mi, tüzérek szorult kebellel vártuk; de minden honvédszívnek sebesebben kellett dobogni akkor, midőn az első jellövés eldördült, s utána az összes ostromágyúk és mozsarak borzasztó dörgése, golyók süvöltése, bombák és gránátok rémes pattogása, a rohanó honvédek fegyverei ropogása közül kihallatszott[ak] az előrenyomuló honvédek folytonos »előre! előre!« kiáltásai.”⁸

Ágyúlövések vezették be május 21-én hajnali 3 órakor a döntő rohamot. Szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy naplója szerint „[…] a honvéd zászlóaljak tömegeiből felhangzik a jelszó: Éljen a magyar! az Isten és a szabadság nevében, »előre honvéd!«”⁹ A katonazenekarok folyamatosan játszották a Rákóczi-indulót, mialatt Nagysándor csapatai a rés felé, Aulich hadteste a vár déli része, a III. hadtest a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella között indultak rohamra, Kmety pedig igyekezett elfoglalni a Vízivárosban a védművet. Az idegek pattanásig feszültek, maga a 31 esztendős magyar fővezér is rendkívül izgatott volt. Görgei „[…] a Heiderlich-háznál, hol főhadiszállása volt, a tornáczon fel s alá járkált egyszerű őrnagyi ruhában sipka nélkül nézte a távcsövön át a harcz folyamát.¹⁰ – jegyezte fel Szilágyi Sándor. Aztán hajnali 4 óra tájt megpillantotta az első magyar zászlót a vár ormán és lelkesen felkiáltott: „ott lobog a nemzeti tricolor! Éljen a honvéd!”¹¹

Nagysándor honvédei igen nehezen boldogultak a résnél, mert azt elszántan tartották a császáriak, de hajnali 5 órakor megírt jelentése optimizmust sugárzott: „Ha Isten is úgy akarja, tartani fogjuk magunkat a várban, melynek egy részét, az istállók táját kilenc zászlóalj hadtestemből már elfoglalva tartja.”¹²

Amíg a honvédek feljutottak a falak tetejére, leírhatatlan borzalmakat éltek át. Erről írt Büttner Emil őrmester elképesztő naturalitással: „Egyszerre megpendült minden oldalon a dob, és iszonyú zúgással veré mintegy 300 az általános rohamot, s mi mi[n]dnyájan Éljen a magyar! rivalgás közt rohanni kezdénk. Századunk létracipelésre vezényelték, tüstént néhányad magammal én is megragadva egy létrát, egy kapun, melyre a bástyákbul sok száz meg száz ember tüzelt folyamatosan, a képzelhető legiszonyúbb golyózápor között kirohanánk, soká vonszoltuk hason mászva, kitéve a legnagyobb kereszttűznek a létrát ide s tova, de végre társaink közül kettő egymás után megsebesülvén, mi egy falazat alá húzódtunk, és onnan lődöztünk a bástyákra.

[…] Iszonyú volt itt a bástya tövében nézni, hogy lődözék le szegény mászó társainkat a létrárul, mint söpör le 3-at, négyet is egyszerre a kartács, mint sodor el egész sorokat az ellen túlfélrül lőtt ágyúgolyója, mint hasítja belüket, hordja el kezét, lábát, fejét soknak az elpattogó gránát.

Lehetett itt látni elszakadt kezet, lábat, koponyadarabokat, heverni, a falazatok körül sok létrákrul a lelőtt emberek belei csüngtek alá, sokrul a vér, a velő csepegett, sokat az ellőtt létra darabjai, sokat a bástyák alatt álló tömegekbe felülrül zuhantatott égő kanócú és elpattogó gránátok, sokat az ágyúgömbök által falbul kitört kő- és tégladaraok sújtottak agyon.”¹³

A debreceni 28. honvédzászlóalj zászlóaljsegédtisztje, Rónay János főhadnagy az elsők között jutott be a várba. „Hiába volt ekkor már minden védelem és romboló törekvés, a rés bevétetett – emlékezett vissza –, s ott lengett a Teleki-ház közelében a várfalon Püspöky Grácián 47. zászlóaljbeli zászlótartó által már elébb, a felvonulás után feltűzött trikolór. 

Ekkor kezdődött a kemény és irgalmatlan megtorlás. Különösen az említett rondellában, honnan azt megelőzőleg tömérdek kő, gerenda s kézigránát dobatott reánk, s nagy pusztítást tett közöttünk. Itt nem volt kegyelem. S bár a rés és az a körüli falak be voltak véve, a falakról és a résről leszorított ellenség beljebb mégis, bár csekély ellenállást próbált. Ez alkalommal esett el a zászlóalja élén [Alois] Burdina, a Dom Miguelek vitéz őrnagya.”¹⁴

Az udvari istállók alatti falszakasznál Máriássy alezredes buzdította a rohamoszlop élét alkotó, önként jelentkezett honvédeket. „A hév engem is elragadott. Ösztönszerűleg léptem az egyik létrafokra, lekiáltottam: – Utánam, fiúk! – és mentem fölfelé.

Az emberek jöttek utánam, s az egymás mellett lévő létrákon másztunk a bástyaorom felé. Vagy harmadfél ölnyi magasságban lehettem, midőn egy ágyúgolyó a rondellából oly közel ment el a fejem mellett, hogy eszméletemet vesztve a létráról leestem. De rövid idő múlva magamhoz jöttem. Valami nedves, puha dolgot mázoltam el: a mellettem felmászó honvédnak agyvelejét, mely szétzúzott koponyájából freccsent az arcomra.

Látván, hogy semmi bajom, csak a bal arcom bőre égett meg kissé: visszasiettem a létrához, s gyorsan felmásztam az épület lapos tetejére. Itt már vagy húszan lehettek együtt, s három létra volt a falhoz támasztva. De többen halva feküdtek már a ház fedelén, s ezek között [a 34. honvédzászlóaljból giczi, assakürti és ablanczkürti] Ghyczy [István] százados is. A szegény fiúk, minthogy vezetőjük elesett, nem mertek tovább mozdulni. Ezt látva, magam álltam az élökre: – Fel, fiúk! Utánam!¹⁵

Ugyanerről a jelenetről Karsa hadnagy is beszámolt: „Megvirradt; – a nap is kibujt és ott látta a vár fokán lengeni a Magyarok zászlaját, melyet Stetina Lipót őrnagy, az 52. honvédzászlóalj parancsnoka kibontva lengetett, evvel a felirattal: »Ne bántsd a magyart!« – A zászló körül egy maroknyi csoport mintegy 40 ember sorakozott és egy dobos, a zászlóalj fija. – Fel, fel, siessetek! hangzik minduntalan felülről; az őrnagy csapatja lassan szaporodik. Körülbelül felén lehettem a lábtónak, egyszer csak ölembe szakad egy, majd két ember, s a következő percben, rakáson gomolyogtunk a földön, ki káromkodva, ki meg jajgatva. Talpra ugrottam, – első akit látok, az ezredes, köpköd mint a vadmacska, – szeme szája tele agyvelővel; annak a legénynek ugyanis, aki bennünket a lábtóról lelökött, egy kartács a fejét vitte el, az agyvelejét meg, jobbára a Máriássy arcába loccsantotta […]”¹⁶ Adódtak szörnyű pillanatok, egy ilyen volt, amikor Karsa hadnagy mellett egyik tizedesének mindkét lábát leszakította egy hatfontos ágyúgolyó és „a lábtóról lezuhanó tizedes, Matajszki [János] tizedesnek kedves barátja volt. Amint a földre zuhant, rimánkodott Matajszkinak, hogy lőjje főbe. M. borzasztó lelki küzdés után, teljesítette bajtársa utolsó akaratját.”¹⁷

A második hullámba tartozók közé tartozott Szalkay Gergely százados és veszprémi honvédei. „Szemmeredve néztük – írta visszaemlékezésében –, a mind inkább derülő hajnal fényében, mint nyomulnak feljebb feljebb, és mint nyomatnak ismét vissza, tűz forrott ereinkben és bosszú: hogy miért kell nekünk tétlen vesztegelnünk?! Végre látván néhány csapatokat egészen vissza vonulni, nem nézhetém tovább nyugottan. Fiúk! – mondám – látjátok-e mi történik ott? akartok-e ti is ott lenni, akartok-e engem követni? A halálba is! – kiálták mindnyájan. […] – »féljobb! indulj!« vezénylém – és zászlóaljam ujjongva követett, tüzéreink pedig bámulva néztek utánunk, hogy őket ott hagytuk faképnél.

A legrövidebb útat választám mellyen a létrákhoz juthatánk. Egy pár zászlóaljat találtunk szembe az Attila utczában, kik kérdésemre: hogy hová mentek? azt felelték hogy »elfogyott a lőszerünk«. – Megdöbbenve, nehogy a már felhatolt néhány embereink, ha gyors segély nem érkezik utánok oda fenn legyőzetve foglyul essenek »előre, gyorsan!« – kiáltám – van szurony! és néhány percz múlva a létrákon másztunk fölfelé. – Zászlósomnak megparancsoltam: hogy tőlem el ne maradjon, és ő híven követett mindenütt.”¹⁸

A nyugati nagy falköznél lévő várkertnél jutott be a II. hadtest. Kevés volt a lajtorja, ezért a honvédek egymás vállára kapaszkodva mászták meg a falakat, miközben elesett bajtársaik szétroncsolódott holttestei és a földön fekvő sebesültek között bukdácsoltak.  Elfoglalták a Ferdinánd kaput és a Duna felőli oldalon megrongált falszakaszt, amelynek védői rövidesen megadták magukat. Az ostromot követően őrmesterré előléptetett 25. honvédzászlóaljbeli Dékány Rafael arra emlékezett vissza, hogy „[…] a várbeliek kétségbeesett erőfeszítéssel szórt golyózápora daczára, minden ponton megkezdettük a lajtorja mászást, Nagy Sándor pedig a 47-ik zászlóaljjal megmászva a falomladékot 5 órakor, Püspöky Grátián zászlótartója által kitűzette a várfalra a nemzeti zászlót. Ezt látva a várban levő olasz gránátosok, lepedőkből rögtönzött fehér zászlókat lobogtattak, s mi a bécsi kaputól a királyi palotáig lajtorján mászva majdnem egy időben jutottunk a várba.

Ezzel azonban még nem volt vége a harcznak, mert a horvátok és granicsárok még az útczákon felállított torlaszok mögé vonulva, öldöklő golyókat szórtak ellenünk nemcsak puskáikból, hanem ágyúikból is, magát a Nándor-kaszárnyát is új ostrommal kellett bevennünk, mert a granicsárok a kapu alól folyton sortüzet adtak és az ablakokból is lődöztek mindaddig, míg szuronyszegezve jobbról-balról hirtelen felkanyarodva, meg nem rohantuk és irtózatos mészárlás után le nem fegyvereztük őket, ugyanitt egy tüzér 30-40 lépés távolságból egy kartács-töltényt akart a mieinkre elsütni, midőn azok tömegben siettek segítségünkre a kaszárnya megvívásához, de szerencsére egyik honvédtársunk még jókor észrevette és puskája agyával leütötte a tüzért, mielőtt elsüthette volna ágyúját, másik három társát aztán a fennmaradt kanóczokkal fojtották meg a felbőszült honvédek.”¹⁹

A III. hadtest rohamoszlopait gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes vezette, ugyanis Knezić tábornok öccse is a védők között volt, aki nem akart saját testvére életére törni. A „borzasztó tüzelés és rettenetes golyózápor” dacára bevették a Bécsi kaput, onnan az Úri és az Országház utcán keresztül törtek előre a Szent György tér felé, ahol a császáriak kelepcébe kerültek. „Csak előre! Rohamra, fiúk! Ki kell vernetek őket!” – lelkesítette Hentzi a rendelkezésére álló négy századnyi gyalogságát. A várparancsnok itt kapott halálos sebet – valószínűsíthetően a 47. honvédzászlóaljból hertelendi és vindornyalaki Hertelendy Kálmán és csáfordi Csillagh László százados, vagy Püspöky Grácián őrmester, esetleg mindhármójuk lövésétől – és reggel 7 óra volt, amikor az életben maradt, derekasan küzdő védők megadták magukat. 

Kmety ezredes csapatai elfoglalták a vízivárosi védművet is, amelynek parancsnoka, Alois Allnoch von Edelstadt ezredes égő szivarjával megpróbálta a levegőbe repíteni a robbantásra előkészített Lánchidat, azonban a detonáció a halálát okozta és a híd szerencsére épen maradt. A kiégett palotát még tartották a császáriak, végül belátták, értelmetlen a további vérontás és kitűzték a fehér zászlót. A honvédek – akiket fűtött a pálinka és az adrenalin – parancsba kapták, hogy foglyot nem ejthetnek, s a lőporfüst kesernyés illatától, a vérszagtól, halott bajtársaik szétroncsolódott testeinek látványától és a gyilkolástól megrészegülve végeztek egyes csoportokkal, ám többnyire megkímélték a fegyvereiket eldobálók és pardont kérők életét, ami Máriássy és Leiningen lélekjelenlétét dicsérte, annak ellenére, hogy később Leiningenről az osztrák lapok pont az ellenkező híreket terjesztették.

„Az őrséget sem hányták kardra. Ezt köszönje meg utólag azoknak a tiszteknek, akik azóta vagy a vesztőhelyen adták ki lelküket, vagy Ausztria állambörtöneiben sínylődnek; és tartsa tiszteletben nemes lelkű ellenségeinek emlékét!”²⁰ – e szavakkal Görgei is kitért emlékirataiban arra, hogy hadserege megkímélte a fogságba kerültek életét.

„Mintegy délelőtti 10 óráig folyton ropogott a fegyver – írta édesanyjának Büttner Emil –, és mi üldözőbe vettük a pincékbe, kamrákba menekülteket, megölni már senkit sem volt szabad, neki a nyilvános épületeknek, azokat mind kirabolták. Dohányraktár, kaszárnyák, mindennemű intézetek szabad portyára tétettek ki. Én mindössze egy lakkírozott tokmányt, néhány képet, könyveket és a többit szerzék, és különösen 9–10 kisztli legfinomabb szivart, melyekbül egy is 13 pengő forintra becsülhető. […] Lecipeltem azután köténygyanánt elöl összefogott köpönyegemben szivarjaimat és újra visszamenék.

A huszár uraimék pedig, kik gyalog ballagtak fel a már bevett várba, mind lóháton ment vissza. Gyönyörű volt látni, mint cipelik a pezsgős palackokat, egész süveggel cukrot, koszorú fügét, ágyneműt, szoknyát, főkötőt, mindenféle ruha- és öltönyneműket, faliórákat, képeket, függönyöket, szőnyegeket, egyszóval minden képzelhetőt, bakáink. Legjobban jártak, kik valamely nyilvános pénztárakhoz juthattak, azok ugyan megpénzelték magokat!

Hogy mit szerzénk a hazának ezen ostrom által? Az leírhatatlan! Számtalan felszerelt ágyúk, még több felszereletlen, isszonyú sok fegyver, és annyi lőszer, mennyit minden eddigi lőszereink együttvéve sem lettek volna.

S mármost kényelmesen nyújtózkodunk szállásainkon, büszkén tekintgetve a vár vérrel festett bástyáira, melyet sikerült, bár sok hős életébe került is, a szeretett honnak visszaszereznünk.

Igen mulatságos nézni bakáinkat, kik felöltve a kikeményített szoknyákat, főkötőkkel, legdrágább kalapokkal fejeiken árulgatják a zsákmányaikat, sokan pajkosságul az utcán kirakták holmijukat, s kínálják fűnek-fának!”²¹

Karsa hadnagy sem mulasztotta el feljegyezni, mi is történt a vár bevételét követően, ahogy a honvédeket a fosztogatás kerítette hatalmába és akadtak olyanok, akik ezt ki is használták: „[…] a zászlóaljak sorakoztak, a dobszóra, a legénység minden oldalról takarodott elő a házakból, ki mit rabolt, cipelte. […]

Egyik honvéd hátán, egy nagy falitükör, fején francia női kalappal, másik dominóba maszkkal, harmadik francia hímzett frakkban, tábori orvos pofoncsapott kalapjával, – meg némelyek szivarládákkal, butelliák, szalámi és isten tudná meg mondani mi mindenfélével, drága fegyverek, koszperdek, luszterekkel szaladnak zászló alá. De mégis talán legderekabb volt az a honvéd, aki egy vörös bársony zsölye-széket cipelt, le tette az utca közepén, bele ült, aztán megmérhetetlen nagyságának érzetében, csak úgy, lenézte az egész világot. Hja de ott termett a világ-egyetem urának, a Jehovának választott népe, az emberi nem hiénája, kik előtt a béke, a háború, a győző úgy, mint a meggyőzött had, a békét szerető meg a házsártos ember, mind-mind egyedül az ő jóvoltának köteles eszköze, – egy zsidó megvette a zsölyét 5 forintért; fürge lábbal inal kifelé, hátán a zsölyével a handlé, – útközben azonban egy másik honvéd, az alatt az ürügy alatt, hogy rablott portékát nem szabad kivinni – elveszi a széket, s hasonlatos képen, a mint az első tette, ez is bele ül a székbe. Számot vet magával a handlé s a másik honvédtől is megveszi a széket s újfent szaporázva lépked kifelé a várból; a kapunál ahol a huszárok állnak nincs szó az alkuról, le-lefoglalják a zsölyét és a handlét kilökik a várból. Mondhatom, hogy még folyt az utcai harc, amikor a handlék már elözönlötték a várat és raboltak, s rablásra bíztatták a honvédeket, és mire a huszárok a kaput elállták, már sok holmit kihurcoltak a várból, – persze hogy még akkor a magok rabolta jószágot.”²²

A másodkézből értesült Mészáros altábornagy is feljegyezte a diadalt követő harácsolást: „A vérontás nagy volt; a vár bevétele sok emberbe került, de többjébe az ellenségnek, kik közül a határőrzők nagyobb része lekoncoltatott; az olaszok megkiméltettek. […]

Mint minden rohammali bevételnél, ugy Budán is több féktelenség és áthágás történt. A bátor, vitézül vivó, falakat mászó s viaskodó honvédek mindenütt ellenséges vagyont szagláltak ki, s azt maguk számára tulajdoniták el, s az őket a hátvédben követő szatócs és zsidó uraimék jó üzletet csináltak.”²³

A fosztogatás megakadályozása végett Görgei szigorú napiparancsot adott ki: „Budavár bevétele egyik legszebb lapját képezendi szabadsági harcunk történetének. A harcosok lelkesedése, bátor elszántsága csodákat tett, és a magyarok fegyverét dicsőítette. – Annál mélyebb megilletődéssel sőt, fájdalommal tapasztaltam, hogy egyesek kihágásai által, melyeknek gátot vetni a tisztek sem iparkodtak – e szép nap fénye homályosíttatott. – Békés polgároknak házai kiraboltattak, s ami több, az álladalom visszapótolhatatlan kincsei, levéltárai sat. pocsékká tétettek.

---

Meghagyatik azért ezennel minden illetőknek, kiknek akárminémű ily rablott egyéni vagy közálladalmi jószágról tudomások vagyon, hogy azt haladék nélkül jelentsék be. – Ki ily elsajátított holmit 24 óra alatt maga önként adandja le, annak semmi bántalma nem lesz; kinél ellenben ezen idő lefolyta után valami idegen jószág találtatni fog, az kérlelhetetlenül a rögtön ítélő hadi törvényszék büntető eljárása alá kerülend.”²⁴

A magyar függetlenségi háború legrövidebb és leghevesebb várostroma volt ez, mindössze 17 napig tartott, és tetemes hadizsákmányra tettek szert. Mindez azonban nagy véráldozatot követelt, 368 honvéd elesett, köztük Burdina őrnagy, a hajdúsági 39/III. Dom Miguel-sorgyalogzászlóalj parancsnoka, és 700-an megsebesültek. A védők közül 686 halt meg, a többiek fogságba estek. Rónay főhadnagy volt az, aki 28. honvédzászlóaljbeli 16 embere élén a Bécsi utcában lévő kegyesrendi zárdába szállított Hentzi vezérőrnagyot letartóztatta. 

Buda császári parancsnoka május 23-án hajnalban belehalt sebesülésébe, így elkerülte a szégyenletes akasztást. A lovagiatlan ellenfélnek nem járt ki olyan végtisztesség, mint Christian Götz vezérőrnagynak Vácott. Holttestét Allnoch ezredesével együtt egy parasztszekér vitte ki a budai temetőbe, ahol beszenteletlen sírgödörbe lökték. 

A vár bevételét követően báró Mednyánszky Cézár tábori főlelkész mondott Te Deumot a budavári Koronázó Főtemplomban, és a tabáni temetőben adták meg a végtisztességet az elesett honvédeknek, de ide kerültek a császári halottak is. „A vár bevétele után 2–3 nappal később Görgey napiparancsban kiadta az összes honvédzászlóalj, – úgy a tüzérparancsnoknak, hogy az alantas tisztektől le a közvitézig, kik a vár ostroma és bevétele alatt magokat kitüntették, azokkal a Budavár Sándor-palota folyosóján délelőtti 10 órakor kitüntetés végett jelenjenek meg.”²⁵ A kitüntetési és előléptetési ünnepséget követően Major tizedes – ki ekkor avanzsált tűzmesterré – leírása szerint „sok pesti és budai polgár várt ránk, kik szerencsésnek érezték magukat, ha egyet vagy kettőt közülünk elfoghattak, hogy családjuk körében megvendégeljenek, s megosszák velünk örömüket.”²⁶

Görgei méltán érdemelte ki a nemzet háláját jelképező altábornagyi rendfokozatot és a magyar katonai érdemjel 1. osztályát, amelyeket köszönettel vett, de nem fogadott el. 

Az előléptetésről és kitüntetés adományozásról szóló, május 22-én kelt levélben Kossuth és Szemere Bertalan miniszterelnök laudálta Görgeit e mondatokkal: „Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom ugyanannyi világos sugárai folytonos diadalának. E csaták óta ön vezérlete alatt hadseregünk nem tudja, mi a vesztés; a győzelmeken, mint ugyanannyi lépcsőzeten, a hazaszabadítás örök egyházába siet.

És ön eddigi hadjáratát az ős Buda várának bevételével koszorúzta meg. Fővárosát a hazának, székhelyét a nemzetgyűlésnek és kormánynak visszaadta. Sőt e diadal által siettette vagy éppen eszközlötte, hogy önálló nemzeti függetlenségünk Európa által elismertessék.

A kormány meleg és testvéri hálát mond a vitéz hadnak, mely örömmel, hősies bátorsággal és fényes sükerrel küzd és hal a nemzeti szabadságért.

A kormány üdvezli önt a győzelem és dicsőség folytonos útján.”²⁷

Mészáros Lázár volt hadügyér is tisztelettel adózott utóda nagyszerű teljesítménye előtt:

„Elég az hozzá, a honvédek régibb babér-koszorúikhoz ez újabbat is hozzá fűzték, s joggal, mert eddig nyilt téren győztek, Buda várában azonban először vettek be egy jól védelmezett, habár nem is erős várat.

Itt érte el a magyar sereg tetteinek fénypontját, de egyszersmind itt végezte győzelmeinek pályakörét.

Ami ezentul történt, – hanyatlás volt.

Hat hetet engedett a sors derék honvédeinknek arra, hogy babérjaikon megpihenhessenek; hat hetet a honnak hogy függetlenségét és szabadságát élvezze.

Görgey Buda bevételével Magyarhon hőse jön, s nem volt terv, melynek kivitelére a haza őt képesnek ne tartotta volna. Most mindent tehetett, mert a köznép őt szintúgy bálványozta, mint Kossuthot […]”²⁸

A sors különös játéka, hogy napra pontosan 67 esztendővel később, legnagyobb győzelmének évfordulóján, 1916. május 21-én tért meg a legfelsőbb égi hadúr seregébe. Május 21-e 1849-ben az ő és honvédeinek dicsőségét hirdette, amelyet ország-világ előtt Ausztria is elismert azzal, hogy szégyenszemre a cár katonai segítségét kérte.