Kanizsai Dorottya alakja a magyar irodalomban a XIX. század végén és a XX. század során sokszor fellelhető.

Első férje Vingárti Geréb Péter nádor volt, akinek 1503-as halálát követően másodszorra is egy nádorhoz ment feleségül, Perényi Imréhez. Nagy befolyásának köszönhetően 1531-ben bekövetkezett haláláig részt vett az országos politikában, és kegyes adományban részesített több egyházi intézményt is. 

Neve mégis a mohácsi csatatér halottainak eltemetésében játszott szerepe miatt lett közismert. E történet ősforrása Istvánffy Miklós XVII. században írt históriája, amelyben a következőket olvashatjuk: 

„Holott pediglen az levágattaknak száma igen nagy volna, úgyannyira, hogy az iszonyú annyi megholt testeknek szagával nemcsak a mezők, de még az élő ég is megveszni és dögösödni láttatnék, és az ellenségnek elmenése után az ebeknek nagy sokasága azoknak megevésére odagyűlt volna, hogy még az eleven emberek is és az úton járók, kik azon jártak, életek veszedelme nélkül által nem mehetni mondatnának. Kanizsai Dorottya, Perényi Imre nádorispán özvegye, igen jeles, istenfélő asszonyállat, az keresztény embereken, kik hazájok oltalmáért erősen vitézkedvén megholtanak volna, könyörülvén, négyszáz embereket maga mellé pénzén fogadott, kik az széllel fekövő és heverő holttesteket, hogy az vadaktól s madaraktól s ebektől el ne szaggattatnának s meg ne étetnének, nagy öreg vermeket ásatván eltemetteté.” 

Istvánffy elbeszélése a szűkebb történeti irodalmon kívül a szépirodalom, költészet és képzőművészet számára is gyakran megjelenített témává vált, gondoljunk Tárkányi Béla Temetés című balladájára, Szathmáry Károly Sirály című regényére, Háy Gyula, Bartók Lajos és Örsi Ferenc drámáira, Babits Mihály Kanizsai Dorottya, Kosztolányi Dezső Mohács, Reviczky Gyula A nagy temetés, Galambosi László Hódolat feketében és Kerényi Grácia A mohácsi síkon című versére, valamint Baloghné Hajós Terézia Mohács angyala című könyvére és Dénes Gizella Virrasztó asszony című 1943-ban megjelent művére. Az 1848–1849-es szabadságharc bukását követő évtizedekben Dorottya alakja a haza búsuló anyjának sokszor bemutatott allegóriájává formálódott. Jó példa erre Orlai Petrich Soma Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat és Kovács Mihály Mohácsi temetés című festménye, vagy a nagyasszonyt ábrázoló, Haranghy Jenő által megtervezett és Palka Gyula által 1928-ban elkészített üvegfestmény a mohácsi Csatatéri Emlékkápolnában. Legutóbb pedig Homokkomáromban avatták fel a nádorasszony egész alakos szobrát. 

Az idézett elbeszélés ugyanakkor felvet néhány problémát. A leírás ugyanis úgy állítja be Dorottya cselekedetét, mintha az összes halottat négyszáz jobbágy felfogadásával egyedül temettette volna el. Ugyanakkor a szultán hadinaplói szerint a csata után az oszmán haderő eltemette a csatában elesettek egy részét. A Mohácsnál megtalált sírok feltárása is arra enged következtetni, hogy nem kegyeletből történő temetéssel van dolgunk, s ezt az oszmán hadsereghez köthetjük. Szükséges megemlíteni azt is, hogy több tízezer holttestet ennyi emberrel valószínűleg nem lehetett volna eltemettetni. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy Istvánffy jól ismerte a baranyai miliőt, s talán e történet lejegyzésével egy helybeli, addig szóban fennmaradt történetet örökített meg.

Amennyiben az elbeszélésének hitelt adunk, azt úgy tehetjük meg, ha a történteket jóval a csata utánra datáljuk, mivel az oszmán hadak közeledésével valószínűleg Kanizsai is elmenekült a környékről. Lehetséges, hogy a Kanizsai Dorottya által elhantolt magyar katonák nem a csata helyszínén estek el, hanem menekülés közben távolabb haltak meg, vagy a környező folyókból és mocsarakból később előkerült harcosok lehettek. Mindebben pedig mostohafia, Perényi Ferenc megtalálásának és eltemetésének szándékán, valamint a halottak iránt érzett könyörületén kívül egy esetleges járványtól való félelem is közrejátszhatott, hiszen birtokai – például Siklós – Mohács környékén helyezkedtek el. Mindez azonban semmit sem von le Kanizsai Dorottya érdemeiből.

Összességében tehát felettébb kevés információ áll rendelkezésünkre a történtek kapcsán, s Babits Mihállyal együtt elmondhatjuk, hogy „[m]int a sötét asszony a mohácsi téren, úgy jár a Felejtés köztünk”, ugyanakkor az 500. évfordulóhoz közeledve reméljük, hogy a fellendülő Mohács-kutatások a közeljövőben tisztázhatják a felmerülő kérdéseket.