Tizenegy évvel a szabadságharc leverése után, amikor a politikai kiegyezésnek még a jelei sem mutatkoztak, a „néma ellenállás” testet, pontosabban ruhát öltött. 

A hagyományos farsangi szezonra minden magyar érzelmű polgár magyaros viseletet készíttetett, a szabók forgalma annyira megnőtt, hogy aki idejében nem gondoskodott megfelelő viseletről, annak bizony számolni kellett azzal, hogy azon a télen öltözete nem felel meg az elvárásoknak. S előfordult, hogy hiánycikk lett az atillához használt zsinór.

A legrangosabb és legpompásabb farsangi mulatságok helyszíne ezúttal is Pest és Buda volt. Mária Terézia még 1772-ben helytartótanácsi rendelettel szabályozta a télbúcsúztató mulatságok rendjét, miszerint vízkereszt után hetedvasárnapig heti kétszer, háromszor lehetett bálokat rendezni este 8-tól hajnali 3-ig, húshagyókeddig pedig a rendezvények száma növekedhet és hajnali 5-ig lehet vigadni. Szigorúan vették az álarcok viseletét és azon szimbólumát, denevérnek, ördögnek senki sem öltözhetett, de arra is szabályt alkottak, hogy az álarcot érkezéskor és távozáskor nem viselhette az úri nép. Télbúcsúztató mulatságot lehetett rendezni Budán az Országház termeiben, Pesten pedig a Hét választófejedelem, az Angol király, a Két lámpás fogadókban, a városfalakon kívül pedig a Két nyúl és a Fehér paripa fogadót jelölték ki. 

A szabadságharc leverése után egyre több magánpalotában és nyilvános helyen rendeztek télűző vigadalmat. Ezeket a mulatságokat rendszerint nagy figyelemmel kísérte a sajtó, a korabeli társasági lapok részletes leírást adnak az úri társaság viseletéről, a nyitó táncot járó párokról, a garde damme-ok sokaságáról és bálanyák szerepéről. A télűző bálok jelentették a párkeresés legintenzívebb időszakát, egy-egy jól sikerült estély után következett az udvarlás időszaka, szülői áldás reményében pedig már lehetett tervezni az ősz végi, tél eleji esküvőt.

Fagyos légkörben vette kezdetét az 1860. év farsangi szezonja, amelynek középpontjában mégsem a párkeresés és a mulatság állt, hanem a néma tiltakozás a neoabszolutizmus ellen. Ennek kifejezője pedig a magyaros viselet hangsúlyos megjelenése lett. Az Oesterreichische Zeitung szerint „a magyar öltözet farsangi álarczoskodás, a magyar hölgyek pedig a magyar divatot aligha fogják farsangon túl is követni, mert a magyar ruha kissé sokba kerül, a szabók pedig kétszer aligha dolgoznak hitelbe, jóllehet a rossz világ azt beszéli, hogy némelyek közölük csak fizetésbiztosító meghagyás alapján szolgáltatják a ruhát.”¹ 

„A fényűzés, mely a magyar divat örvendetes elterjedésével köztünk lábra kapni kezd, már felkeltő jobbjaink figyelmét s remélni lehet, hogy elejét vesszük, mielőtt romboló hatását éreztetné. Az egri hölgyek elhatározták, hogy e farsang folytán a legegyszerűbb magyar öltözetben fognak a tánczvigalmakban megjelenni. Vajha e példa az egész országban követésre találjon. Erre nézve igen figyelemre méltó felszólítást bocsáta közre gróf Károlyi Ede. A nemes gróf igen szépen mondja: miként nem a fény, és nem a pazarlási téren van a nemes verseny, de a haza mai állapotját tartva szem előtt, a magyar nemzeti ruházatot, nemzetünk közös ügyének tekintendjük, s törekedni fogunk a társas életben mindinkább bebizonyítani azt, miként nem csupán a rang s gazdagság, de főkép az érdem és miveltség az, mi kielégítő társas viszonyt teremthet. (…) Magyar hölgyeink, midőn nemzetiségünk lobogójára azon dicső jelszavakat tüzendik föl: Az egység az erő.”²

Követte Eger példáját Kolozsvár is, ahol „alig egy pár állam- vagy hadiszolgálatban álló egyén kivételével, kizárólag magyar nemzeti öltözetben jelentek meg, a hölgyek pártásan, magyar váll és szoknyásan, a férfiak attila, kerekkalap, magyar nadrág és sarkantyús csizmákban.”³

A jelszó ezen a télen a magyaros lett. „A farsang beköszöntével (…) kétségkívül legérdekesbek s legfényesbek lesznek a magyar úri bálok (…) amely minden izében magyaros lesz, magyar ruhát csináltat most minden ember, akitől csak kitelik, különösen siet vele a fiatalság, mert a farsang itt van, s a tánczvigalmakban ki akarnak tenni magukért. A hölgyek nem kevésbbé sietnek magyaros öltözetükkel.”⁴

 vidéki úri társaság sem maradt el a pesti divattól, a kolozsvári magyar szabó az ottani gombkötőkkel nem tudott elegendő zsinórt előállíttatni. A Pestről hónapokkal korábban rendelt árukészlet sem érkezett meg, mert az ottani szabók sem tudnak elehet tenni a megrendeléseknek, annyian keresték fel őket azzal a kéréssel, hogy ebben az évben magyar viseletben kívánnak táncolni. „Még Párisban is, honnan a divat egész Európába át szokott szivárogni, nagy tetszésben részesül a magyar ruha, úgy a nők, mint a férfiak részéről, erősen kezdik viselni a budát és mentét is. Magyar divatképeket nemcsak hazai lapjaink, hanem egy bécsi német lap is küldött szét közelebb előfizetőinek. Ily körülmények közt figyelmet érdemel egy erdélyi hölgynek felszólalása, aki azt indítványozza, hogy a magyar öltözéket ne vessük alá a divat szeszélyeinek, ne módosítgassuk azt, ne magyarosítgassuk az angol, francia s tudja az ég, miféle divatokat, mert nekünk nincs szükségünk teremteni, hanem a meglevőt kell csak fölelevenítenünk.”⁵

A hagyomány és a modernitás vitája rövid ideig tartott, mert ezúttal kompromisszum született: a magyaros viselet apróbb megújulásokkal a második világháborúig a legelegánsabb és legméltóságosabb báli viselet maradt, az úri bálok után a polgári kaszinókban és a falusi kocsmákban is illett a telet magyar módra, magyar mentében elűzni….