Nemrégiben izgalmas magyar vonatkozású művelődéstörténeti felfedezésről értesülhettünk a La Repubblica olasz napilap tudósítása nyomán a magyar sajtóból: Peter Schreiner német bizantinológusnak sikerült fényt derítenie egy régóta vitatott középkori kódex rejtélyére.

A korszak nemzetközileg is elismert kutatója megállapította, hogy az 1272-ben görög nyelven írt kódexnek, amelyet a Vatikán könyvtárában Vat. gr. 1851 számon őriznek, egy magyar királylány, Árpád-házi Anna a titokzatos főszereplője. A kódex szövegei egy fényes uralkodói leánykérés és esküvő alkalmából íródtak, de csak annyit árulnak el a hercegnőről, akihez köthetők, hogy Nyugatról érkezett és egy keleti, bizánci uralkodó felesége lett.   

A leírás leginkább Árpád-házi Anna magyar királyi hercegnőre illik, aki a XIII. század közepe táján II. Andronikosz bizánci trónörökös felesége lett. Peter Schreiner felfedezése egy több mint száz éve folyó tudományos vitát döntött el, miközben előléptetett a múltból egy elfelejtett magyar királylányt. 

Árpád-házi Anna 1260 körül született a magyar királyi családban, V. István magyar király és Kun Erzsébet legkisebb leányaként. Születési nevét nem tudjuk biztosan, hiszen az Anna nevet, amelyen bevonult a történelembe, valószínűleg csak házasságkötése alkalmával kapta Bizáncban, ahol elterjedt szokás volt az idegen származású hercegnőknek görög hangzású nevet adni. Geórgiosz Pakhümerész (1242–1310) bizánci politikus, filozófus és történész ezt írja V. István leányának Bizáncba érkezéséről:  „Az idős császár [VIII. Mikháel Palaiologosz] a hajadonnak az Anna nevet adta.” 

A Bizáncban kapott név azonban talán elárul valamit a magyar hercegnő eredeti nevéről. Wertner Mór XIX. századi genealógus megfigyelése szerint ugyanis a bizánciak nem teljesen önkényesen választottak új nevet a hozzájuk érkezőknek. Többnyire olyan nevet kerestek, amelynek első hangja vagy első szótagja azonos volt a hercegnők eredeti nevével. Így lett Szent László Piroska nevű leányából Irene (az „ir”szótag közös), III. Béla Margit nevű leányából pedig Maria (a „Mar” szótag közös). Fontolóra véve, hogy a francia Chatillôn Ágnes, III. Béla felesége, Bizáncba érkezésekor az Anna nevet kapta, elképzelhető, hogy V. István leányát, aki a trónörökös menyasszonyaként Bizáncba érkezvén ugyancsak az Anna nevet kapta, eredetileg szintén Ágnesnek hívták, és éppen dédanyja, Chatillôn Ágnes után kapta ezt a nevet. 

Anna gyermekéveiben belviszály szakította ketté a Magyar Királyságot. Apja, V. István, az ifjabb király és nagyapja, IV. Béla király között valóságos háború dúlt az ország feletti uralomért. A harcok során Béla 1264-ben fogságba ejtette fia feleségét és gyermekeit. Anna hercegnő ekkor négyéves lehetett, és legalább az 1265-ös békekötésig, vagy talán még tovább is nagyapja fogságában maradt. V. István végül csak apja halála után, 1270 májusában nyerte el az ország fölött az osztatlan királyi hatalmat.  

Anna idősebb nővére, Erzsébet a Nyulak-szigeti apácakolostorban nevelkedett, ahol ekkor szent életű nagynénjük, Margit is élt. István többi leányának, Katalinnak, Máriának és Annának is minden bizonnyal vallásos és alapos nevelést adott, amely felkészítette őket arra, hogy a későbbiekben méltó társai lehessenek a kor egy-egy jeles uralkodójának.  

Az ifjabb király már társuralkodóként is komoly külpolitikai erőfeszítéseket tett a Magyar Királyság szövetségi rendszerének megerősítésére, és nagy figyelmet szentelt az ország déli határvidékének, illetve az egész balkáni térségnek. Az ország érdekeinek szolgálatában házasította ki gyermekeit, akiknek házasságai a meglévő családi kapcsolatok és az új politikai szövetségek összefonódását fémjelzik a középkori Magyar Királyság és Európa több fontos korabeli hatalmi központja között. István legnagyobb hatású, országa egész jövőjét meghatározó kettős házasságot szervezett: trónörökös fiát, a későbbi IV. (Kun) Lászlót Anjou Izabella nápolyi királylánnyal, Mária nevű leányát pedig Anjou (Sánta) Károly nápolyi trónörökössel házasította össze. Mária öröklési jogán került később unokája, Anjou Károly Róbert a magyar királyi trónra. V. István másik két leánya is előkelő házasságot kötött: Katalin szerb királyné, Anna pedig bizánci császárné lett.  

Mindazonáltal a bizánci források arra engednek következtetni, hogy Anna házasságánál VIII. Mikhaél bizánci császár, a Palaiologosz-dinasztia alapítója volt a kezdeményező, aki a magyar és a bizánci udvar között már oly régóta fennálló genealógiai kapcsolatok megerősítésével kívánta a békét biztosítani a két ország között. Minthogy István anyja, Laszkarisz Mária a Laszkarisz-házból származott, közte és a bizánci trónörökös II. Andronikosz között távoli rokonság állt fenn, így Anna személyével újabb, élő kapocs létesült a Laszkarisz és a Palailogosz uralkodói házak között.  

Mikhaél császár e rokoni viszony megfontolásával 1270–1271 körül követséget küldött Magyarországra, hogy megkérje Anna hercegnő kezét fia, a trónörökös Andronikosz számára. A küldöttség sikerrel járt és hamarosan visszatért Konstantinápolyba a fiatal hercegnővel mint a bizánci trónörökös jegyesével. A házassági ünnepséget valószínűleg 1272. november 8-án tartották meg a Hagia Szophia-bazilikában orthodox szertartás szerint, ahol az aranytól ragyogó misztikus térben Konstantinápoly pátriárkája nagy pompával megkoronázta a fiatal párt.   

Ettől kezdve Anna élete összefonódik a Bizánci Birodalommal. Ahogyan már szó volt róla, új neve is jelezte, hogy házasságkötése minden megváltoztatott: Bizáncban új élet kezdődik számára.  

Az uralkodó udvari kultúra szerint a bizánci uralkodónők, belépve az uralkodói palotába, teljesen átalakultak, szentekké és sérthetetlenekké váltak. Attribútumuk a fejet díszítő, örökkévaló császári méltóságot jelző megszakítás nélküli, kör alakú, drágakövekkel díszített diadém, a piros szandál és a test köré csavart, majd bal kézre vetett, hímzett hosszú keskeny stóla, a loros volt. Alatta bokáig érő selyemtunikát, felette széles, pazar arany- és gyöngyhímzéses anyagból készült, az egész vállat elfedő ékszergallért viseltek. Zárt ruházatuk fényűzően díszített anyagaival teljesen elfedték a testüket. Hosszú hajukat magasra tűzve hordták, kétoldalt néhány tincset lokniba fésülve. Fürtjeiket fátyollal vagy hálóval rögzítették. Ez a divat nemzedékről nemzedékre öröklődött a bizánci uralkodónők között. Különleges jelentése volt a bíbor (lila) színnek, a „bíborban született” a legmagasabb császári rangot jelentette, a hatalom jelképe volt. A női viseletek többnyire vörösben, kékben és violaszínben pompáztak. 

Pakhümerész szerint a pár boldog házasságban élt. Anna két gyermeket szült férjének: elsőszülött fia IX. Mikhaél Palaiologosz (1277–1320), későbbi társcsászár, kisebbik fia Kónsztantinosz Palaiologosz despota (1278–1335). Fiatalon, valószínűleg gyermekszülésben halt meg 1281-ben, mielőtt férje 1282-ben egyedüli uralkodójává vált volna a birodalomnak.

Andronikoszt mélyen érintette felesége korai halála. Három évvel később újra megházasodott, de ragaszkodott hozzá, hogy Annától született fia, Mikhaél legyen majd utódja a trónon. Konstantinápoly 1453-as elfoglalásáig minden bizánci császár egyenes leszármazottja a magyar Annának, fia, Mikháel utódai révén. 

A nőkről szóló kortárs tudósítások, akárcsak a kortársak által készített női portrék, rendkívül ritkák ezekből a századokból, többnyire csak későbbi leírások és későbbi ábrázolások maradtak fenn. A Peter Schreiner által azonosított és ezáltal újra felfedezett hét pergamenlevélből álló kézirattöredék, amely nászajándékként készülhetett Anna és Andronikosz házasságkötése alkalmából, ezért különösen értékes forrás. Szövegei és illusztrációi eddigi ismereteink pontosításával, kiegészítésével szolgálhatnak. Érdeklődéssel várjuk a kézirat 2024-re tervezett széles körű tudományos bemutatását.