Valójában minek vagy kinek is volt köszönhető, hogy a világbirodalmat kormányzó rómaiak árnyékában számos germán állam – mint például a frank Merovingoké – a Kr. u. V. században megszülethetett, illetve fennmaradhatott?

Augusztus 6-án zár Dánia második legnagyobb, egyúttal a legkorszerűbb régészeti-történeti múzeumának, a Moesgaard Múzeumnak legutóbbi nagy időszaki tárlata, a Kiút a káoszból (Out of Chaos). A cím a népvándorlás korra utal, azon belül is elsősorban a hunok okozta népmozgásokra, vagy ahogy a kiállítás közhelyesen sugallja, felfordulásra és káoszra.

A bemutatót elsősorban a dán közönségnek vagy szélesebb értelemben véve Skandinávia mai lakóinak készítették, akik számára kissé leegyszerűsítve ugyan, de a vikingekkel kezdődik el és fejeződik be a múlt. Éppen ezért a kurátorok bevallott szándéka volt, hogy ezt a múltat kiszélesítsék, bemutatva a közvetlen előzményeket is. Skandinávia a germán népek, illetve törzsek (köztük az angolok, szászok, frízek, még korábban pedig a thüringiaiak, gótok, gepidák stb.) „őshazája” volt, ahonnan annak idején elindultak rabló és olykor igencsak véres hódító útjaikra.

Valójában minek vagy kinek is volt köszönhető, hogy a világbirodalmat kormányzó rómaiak árnyékában számos germán állam – mint például a frank Merovingoké – a Kr. u. V. században megszülethetett, illetve fennmaradhatott? Igen sokban Attilának, a hunnak, akit legyőzhetetlennek tartottak a kortársai, aki sorozatban verte meg a rómaiakat, és aki váratlan és korai halálával olyan hatalmi űrt hagyott maga után, ami a különböző germán nyelvű népeknek új államalakulatok létrehozására kínált lehetőséget még Közép- és Kelet-Európában is, így a Kárpát-medencében is.

A kiállítás rendezőivel a napokban Aarhusban találkoztam, amikor többedszerre is őszintén megköszönték a Magyar Természettudományi Múzeumtól és a Magyar Nemzeti Múzeumtól kapott segítséget, illetve a kölcsönbe kapott régészeti leleteket. A baráti hangulatú megbeszélés ellenére a kiállítás maga azonban vegyes érzelmeket keltett bennem, amit a házigazdáknak is elmondtam már a szervezés korai fázisában is. A műtárgyak közönség számára való bemutatása, avagy installálása ugyan minden kívánalomnak megfelel, mert mind a műtárgyvédelem, mind a közönségpszichológia legkorszerűbb technikáit bevetették, azonban a történeti események értelmezésével már nem lehet olyan könnyen egyetérteni.

Ahogy belépünk a kiállítótérbe, rögtön egy ellenszenves alak, kezében levágott fejet lóbáló barbár lovas figurája fogad, aki a hunokat, illetve magát Attilát hivatott ábrázolni. Az egyoldalú, kifejezetten rosszindulatú beállítás másfélezer éves múltra tekint vissza, és sajnálatosan ez a kiállítás sem próbált vele szakítani. Nyilván nem célom a hun nagykirály személyiségi jogait megvédeni, de mindenképp árnyaltabb kép illetné meg különösen a germán nyelvű történészek oldaláról. Már csak azért is, mert a forrásokból köztudott, hogy Attila legbelsőbb tanácsadója éppen egy germán volt, a gepida Ardarik. A hun király győztes seregének nagy része pedig szintén germán (és alán) vazallus törzsekből állt. A sikeres háborúi végletesen meggyengítették Rómát, aminek köszönhetően az osztrogótok, a vizigótok, a gepidák, a frankok és mások új királyságokat hozhattak létre, amelyek végső soron Európa mai arculatának alapjait képezték.

Ezek után milyen a mai „közös” európai narratíva az egykor alávetett germán törzsekkel együtt harcoló, Isten ostorának hívott nagykirályról? Meglehetősen negatív, aminek nem tett jót az sem, hogy a nyugati sajtóban széles körben idézték, hogy II. Vilmos császár a kínai bokszerlázadás elfojtására küldött német csapatokat arra biztatta 1900-ban, hogy a „hunok vadságával” küzdjenek. A brit és az amerikai propaganda ennek megfelelően az első világháború idején „Tartsuk távol a hunokat” feliratú mozgósító plakátokat készített, amelyeken vérgőzös német katonát láthatni, amint az ablakon akar bemászni. Nyilván a laikus közönségben a fentiek hatására fixálódott képet csak hosszú munkával lehet megváltoztatni, aminek egyik legfontosabb eszköze lehet a külföldre vitt saját kiállítás.

A Magyarságkutató Intézet más társintézményekkel együtt ilyen vállalkozásba fog jövőre belevágni a magyar–török kulturális évad kapcsán annak reményében, hogy sikerül majd objektívebb képet adni a múltunkról az arra kíváncsiaknak.