Június 14-e az 1809-ben vívott győri csata évfordulója, amely (ha az azt megelőző és követő környékbeli csatározásokat beleértjük) a napóleoni háborúk egyetlen Magyarország földjén vívott csatája.

Emiatt is méltó a megemlékezésre, de különösen érdemes visszatekinteni rá a Jókai-emlékévben, mivel a Jókai-életműben kimagasló szerephez jutott. 

Az előbbi állításnak megvannak a személyes okai: először is a családi emlékezet, hiszen az író apja, Jókay József maga is részt vett nemesi felkelőként (inszurgensként) az ütközetben; valamint az is, hogy a csatavesztés után visszavonuló – és nem menekülő! – seregnek Jókai szülővárosa, Komárom lett a fő bázisa, s még a város nyugati határán, Ácsnál is voltak összecsapások a francia csapatokkal. Márpedig az író számtalan művében örökítette meg szülőföldje közelmúltjának képeit. A személyes okoknál azonban alighanem fontosabb, hogy ezáltal alkalma volt történelemszemlélete világos kifejtésére: az események szinte sugallták, hogy vitassa a maga korában általános nézeteket, elsősorban a francia forradalom és Napóleon általában pozitív színben feltüntetését, illetve a csatához kapcsolódó utolsó nemesi felkelés lekicsinylését – és ezáltal a kor magyar nemességének a valósnál kedvezőtlenebb általános értékelését. A győri csata tagadhatatlanul a Habsburg-seregek és ezen belül a magyar csapatok vereségét jelentette, de Jókai elutasította, hogy a vereségre mint csúfos bukásra tekintsünk.

Ez a meggyőződés (nem először) teljesen ellentétes Petőfi közismert sommás értékelésével, melyet több művében is kifejtett (A magyar nemzet története regényes rajzokban, III. kötet, 1890; regényben: Névtelen vár, 1877). Egyébként ez egy újabb ok, amiért a kérdés fontos Jókainak: életművén egyfajta búvópatakként fut végig a Petőfivel való vitatkozás kényszere. Ezt a vágyát a szeretve tiszteletet hatalmas vitákkal és szembefordulásokkal tarkító furcsa barátságuk idején élőszóban és hírlapi írásokban élte ki, de miután a költő (utolsó összekülönbözésük után formális kibékülés nélkül) elesett, ötvenegynéhány éven át már csak a nagy halott emlékével vitázhatott, aminek annál inkább szükségét érezte, minél inkább a kritikátlan tiszteletet láthatta az elhunyt hős iránt.

Egyszóval Petőfi a maga tömörségével ilyen véleménnyel volt a győri csatáról:

„Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak, amely úgy futott?”

Most tekintsünk el attól, hogy a hős lábbal való futás a korszak hadviselésében fontos és hasznos képesség volt, számos hadvezér köszönhette sikereinek jó részét annak, hogy menetteljesítményével felülmúlta ellenfeleit, egyebek közt Petőfi későbbi katonai példaképe és mentora, Bem apó is. Jókai ezt nagyon jól tudta, sőt a Névtelen várban ki is mondta: „Oh, ez nevezetes tényező a hadjáratok eldöntésénél: a láb. Mennyiszer győzött a könnyű láb a nehéz fej fölött? azt legjobban megmutatta Napoleon és a franciák.” 

De nem Petőfi volt az egyetlen, aki így látta hazánkban, sőt mindmáig jellemző, hogy a csatát teljes kudarcnak tekintsük, amiben az a furcsa, hogy inkább a győztes franciák, mint a magunk nézőpontját vesszük át. Hiszen maga Napóleon császár fogalmaz hasonló epigrammatikus tömörséggel (két nappal később feleségének, Joséphine császárnőnek írott személyes üzenetét idézem teljes terjedelmében): 

„Schönbrunn, 1809. június 16.

Azért küldöm ezt a lapot, hogy hírül adjam: 14-én, a marengói csata évfordulóján Eugène Magyarországon csatát nyert a Rábánál János főherceg és a nádor ellen, foglyul ejtett háromezer embert, több ágyút és négy zászlót zsákmányolt, s hosszan üldözte a budai úton.”

Csakhogy ezt a levelet nem objektív értékelés szülte, hanem határozott célja van: egyrészt a hadvezér önnön sikerét igyekszik teljesnek bemutatni. Háromezer fogollyal könnyű eldicsekedni – de Magyarországon mintegy kétezer francia is került a csatavesztes magyarok fogságába, és mai tudásunk szerint a franciák 2500–3000 halottat veszítettek. A Habsburg-csapatok kétségtelenül jóval többet (de ezeknek csak kisebb része volt inszurgens); nem csak Napóleon értékelte indokolatlan optimizmussal a történteket, később Jókai az ellenkező irányú túlzásba esett, amikor azt írta, jóval több francia adta az életét, ráadásul ő még azt is kihangsúlyozta, hogy a felkelők nem vesztettek zászlót. Napóleon másik célja is a valóság szépítése: hogy megnyugtató tájékoztatást adjon a császárnőnek fiáról, Eugène de Beauharnais alkirályról, s ebből kiderül, hogy a tényleges hadvezér, aki a magyar inszurgens seregre vereséget mért, ő volt – egy majdnem elfeledett férfiú, akiről azonban tudni kell, hogy kiváló képességekkel rendelkező, higgadtan értékelő politikus és katona volt. A válogatottan tehetségtelen osztrák hadvezérek a hidegfejű katonában különösen kellemetlen ellenfelet kaptak; az inszurgens csapatoknak pedig nem volt, nem lehetett saját parancsnokságuk. (Az ifjú József nádor volt a vezetőjük, de a hadműveletekben beosztott szerepbe került. Jókai szerint másképp alakult volna, ha ő a vezér: „Hanem ehhez előbb Eugen seregét kellett volna elverni. József nádor bizonyára megtette volna azt.” Ez bizony inkább az író hazafias vágyálma, hiszen József nádor hadi parancsnoknak éppúgy kezdő volt, mint az emberei harcosnak; rosszabb mindenesetre aligha lehetett volna, mint öccse, János főherceg, a kapkodva és megalapozatlanul intézkedő főparancsnok.)

A csata, illetve a hadjárat részletes bemutatása az író nézeteinek megértéséhez nem is szükséges, másfelől magában a két említett műben éppen elég részletesen – és hitelesen – benne is van, és sokkal jobban jár, aki Jókai megfogalmazásában olvassa el.

1809 áprilisának elején a Habsburg Birodalom támadta meg Napóleon francia birodalmát, de hibás számítások és tervek alapján: a franciák szinte azonnal nagy erejű támadásba mentek át. Mivel látható volt, hogy a reguláris hadsereg ereje nem elegendő, Magyarországon meghirdették a nemesi felkelést (inszurrekciót), ami nagy létszámú, ámbár kiképzetlen, korlátozott harcértékű, gyakorlatilag népfelkelő katonát mozgósított. Egy ilyen hadsereg megteremtése a semmiből lassú feladat, mire az inszurgens tábor összegyülekezett, Napóleon már Bécset is megszállta (május 13.), az osztrák fősereg északabbra szorult, míg az itáliai csapatok visszavonultak Magyarország felé, de nem volt meg a lehetőségük, hogy a fősereggel egyesüljenek. A felkelőket ezek alárendeltségébe osztották be; az összlétszám felénél is kevesebb, kb. 16 000 ember tudott egyáltalán eljutni a hadszíntérre és integrálódni a harcoló alakulatokba. Az itáliai csapatokat üldöző Beauharnais alkirály csapatai május 29-étől már Magyarország területét támadták. Természetes, hogy egy népfelkelő sereg kiképzettsége, fegyelme még akkor is roppant alacsony, ha bátorságban kiállja a versenyt a támadó franciákkal; ennél még súlyosabb probléma volt a felszerelés hiányos volta. Az udvar láthatólag azt várta, hogy az ország saját pénzéből lássa el mindennel, fegyverzettel is az új sereget. A legrosszabb pillanat a spórolásra: ha bármi eredményt akartak, segíteni is kellett volna – vagy eleve az volt a cél, hogy minden esetleges kudarcot a felkelők nyakába varrjanak? Az eredmény hiányos és elavult fegyverzetű, rosszul ellátott sereg és persze közfelháborodás lett. (Még a magyar vezényleti nyelvet is ekkor kellett megalkotni, és Jókai jogos undorral említi, hogy az első kísérletet az udvar elutasította – pusztán azért, mert Rákóczi seregében is ezek a parancsszavak járták volt). Ennek dacára a felkelő csapatok a reguláris egységekkel vállvetve harcok közepette, fokozatosan vonultak vissza, a Marcal folyását próbálták tartani, de végül kényszerültek Pápát is feladni, s a Győr előtt levő főcsapat vezetése június 14-én Kismegyernél vállalta a nyílt ütközetet, de teljesen hibás haditervvel, a franciák döntő túlerejét fel sem ismerve. 

Az egész napos küzdelem után többségében rendezetten vonultak vissza. A nemesi felkelők lehetőségeikhez képest jól helytálltak, ezt a szembenálló franciák is látták és elismerték – csak éppen a saját hadvezetésünk nem, akiknek jól jött az alkalom, hogy a maguk hibáit a magyar csapatokra hárítsák. A csata utáni napokban még jó néhány utócsatározásra sor került, egyes egységek kalandos utakon törtek át az ellenséges vonalakon és jutottak biztonságba, Győr sem esett el azonnal, hanem tíz napos ostrom után, s csak akkor adta meg magát, amikor a főparancsnokság egyértelműen közölte, hogy nem fognak tudni segítséget küldeni. (Győr megszállása aztán Jókai regényének cselekményszövésében fontos szerephez jutott; ténybelileg a francia megszállás ugyanúgy emberséges volt, mint ahogy a magyarok is mindenütt emberségesen bántak a fogságba esett franciákkal. Ma leginkább arra emlékszünk a rövid francia uralomból, hogy aug. 31-én maga Napóleon is látogatást tett a városban.) További előrenyomulással Napóleon nem próbálkozott, ezt feleslegessé is tette az északi hadszíntéren, Wagramnál július 5–6-án aratott győzelme, minekutána a bécsi udvar béketárgyalásokba bocsátkozott, és ezáltal Franciaország elérhette lényegi céljait. A magyar felkelősereg ezalatt fegyverben állt, készen és egyre inkább alkalmasan egy újabb bevetésre; csak hónapokkal a békekötés után, 1809 decemberében oszlatták fel.

Jókai bemutatásában két pontra esik a hangsúly: a nemesi felkelők által véghezvitt egyes hőstettekre, amelyek a történetet a romantikus nagyság fényébe emelik – kétségtelenül valós tettekről van szó, az író dokumentumok alapján dolgozta ki a történetet, viszont az is egyértelmű, hogy ezeknek az egyedi tetteknek nem sok hatásuk volt az események teljes lefolyására. A magyar nemzet története regényes rajzokban számára azonban nagyon jól jöttek, példaadás és nevelő hatás szempontjából. A másik fő szempont: a felkelés méltatlan akadályoztatása és igazságtalan megítélése a császári udvar és hadvezetés felől. Ha az inszurrekciót nemzeti szempontból pozitívnak mutatja be, annál élesebben vallja, hogy a bécsi önkény tagadja meg tőle az érdemeit. Jellemző mondat: „Csakhogy a bécsi politikusok abban voltak nagyszerűek, hogy ennek a felkelő seregnek a létrejövetelét mindenféle furfanggal megakadályozták.” Illetve a wagrami csata után kötött békéről: „Az osztrák politikusok inkább az ellenségnek nyújtottak kezet, mint a magyarnak.”

Igaza volt Jókainak? A tényeket tekintve feltétlenül. A felsőbb hadvezetés minden lehető hibát elkövetett a felkelés szervezésében és irányításában, majd minden elkövetett és el nem követett hibát habozás nélkül a magyar nemesi felkelők nyakába varrt. A következtetésben már nem kell vele egyetértenünk: az inszurrekció akármilyen bátran állt helyt, nem valószínű, hogy helyre tudta volna hozni a csatáig elkövetett hibákat, és megfordítani a hadjárat menetét.

Ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy hátrányos helyzetükben a magyarok milyen rendkívüli erőfeszítésekre voltak képesek, a legegyszerűbb a „rajzok” A győri két nap és Meskó körútja című fejezeteit elolvasni, s e tekintetben nem lesznek kevésbé hitelesek, mint a modern történetírás.

A „regényes rajzokat” azonban úgy is tekinthetjük, mint a jóval korábban írt regény, a Névtelen vár történeti elemeinek kivonatát. Mindezek a történetek benne vannak a regényben, bővebben is, számtalan apró katonaanekdotával fűszerezve; sőt a csatavesztés után a Meskó-dandár mai szemmel is fantasztikus kitörésének résztvevőjévé teszi meg a főhőst, Vavel Lajost. Viszont jóval tágabb, világtörténeti és politikaelméleti perspektívából mutatja be az eseményeket – meglepő és figyelemre méltó, hogy erre a regényt használta fel inkább, mint a történeti ismeretterjesztő munkát. Ezt a művet az irodalomtörténet-írás nem szokta jelentős regényei közé sorolni, hiszen egészen szélsőségesen „romantikus” műről van szó, amelyben teljesen az óriási arányú, valóságon felüli Jókai-hősök uralkodnak: nem csupán az összes főszereplő, de még a mellékszereplők is olyan csak regényben képzelhető különleges teremtmények, mint a vadonban növekedett gyermek, Hany Istók (ő ugyan történetileg létezett, félszáz évvel korábban, de mai napig nem tudjuk, miféle lény lehetett), a folttalan becsületérzéssel és hősiességgel megáldott, bár minden létező gaztettet elkövetett rablóvezér, Sátán Laci, vagy a tudományos-fantasztikus regényekre jellemző „őrült feltaláló” Mátyás mester. Ez azonban nem feltétlenül válik a regény kárára: a cselekmény rendkívül sodró és izgalmas lesz tőle, viszont a történeti események adatokban is gazdag és többnyire hiteles bemutatását különösen kiemelő ellentétet ad.

A Névtelen várban nem a magyar hadaknak a központi vezetéssel szembeni igazolása a lényegi kérdés; sokkal fontosabb magának a háborúnak az igazolása: a francia forradalom és Napóleon kritikája. Mert ez a kettő itt egy. A történettanító és politikus Jókai nagyon jól tudta, hogy nem így van; a „regényes rajzokban” nagyon is nem regényesen, hanem higgadt, élesen látó szavakkal írja meg, hozzátéve azt is, hogy ezért a háborúért elsősorban Ausztria volt a felelős: „Az osztrák politika vezetőinek nem lehetett az új európai rendbe belenyugodniuk. Pedig a régi ok a háborúviselésre már megszűnt. Akik Marie Antoinette-et megölették, maguk is a guillotine alá kerültek. A minden aristokratiát kiirtással fenyegető francia demokratia otthon is elhamvadt már: a köztársaságok helyét császárság és királyságok foglalták el; s új hercegek és grófok csoportja tölté meg Bonaparte tróntermét.”

Elolvasva azonban mégis a regény igazságát érezzük erősebbnek.

Egyértelmű, hogy a XIX. század egész Európájában a közelmúlt legerősebb benyomást hagyó eseménye a francia forradalom, de persze különböző íróknál, csoportoknál, népeknél teljesen különböző benyomást. Magyarországon a ’48-as forradalmárok körében már jellemző volt, hogy kritikátlanul dicsőítették; köztük is közismerten leginkább Petőfi volt a korszak imádója.  (A Habsburg-ház forradalomellenessége csak táplálta ezt a véleményt, s a XX. században már ez lett az uralkodó, a marxista rendszer idején pedig egyenesen kötelező narratíva.) Érdemes megemlíteni, hogy Madách mennyire más lényeget lát Az ember tragédiájában: mindkét oldal őszinte fanatikus hite egyformán megragadó, de óriás mivoltában ugyanahhoz az óriási bukáshoz kell vezessen, ami a többi nagy történelmi korszakot is zárta. Jókai viszont a lehető legfeketébb színben látja a korszakot: igazából a királylány-szöktetés romantikus meséje csak kellék a legfontosabb valóság, az új rend mindent behálózó titkosrendőrsége, még a gyermekeket is beszervező besúgó- és ügynökhálózata bemutatásához. (Napóleon rendőrminiszterének, Fouchénak az ügynökhálózata a maga korában valóban rettentő jelenség volt, de Jókait valószínűleg a közelmúlt abszolutizmusának, a saját jelen korának és a – más művei is erre utalnak – világosan előre érzett huszadik századnak még félelmetesebb világa is befolyásolta.) És Magyarország azért az idealizált paradicsomi ország, mert ettől a forradalmi őrültségtől ment maradt (nem tér külön ki rá, de egyértelmű: a Habsburg-birodalom osztrák fele annál kevésbé), s ez adja a nemesi felkelés végső és legnagyobb erkölcsi legitimációját, egyúttal győzelemre képessé tevő erejét. A valóságot persze ez a kép nem csekély mértékben megszépíti, de ez a regényhez mint műfajhoz illő szélsőségesség: a „regényes rajzokban” sem beszél nagyon nyíltan, de minden olvasónak világos, hogy a felkelés bemutatása átmenet nélkül követi a Martinovics-összeesküvés utáni megtorlás leírását, miközben az ott bebörtönzött nagyjaink – mint például Kazinczy – még remény nélkül sínylődnek celláikban.

Egyetlen mondatra lecsupaszítva tehát: míg Jókai szemében a nemesi felkelés egy fejlődőképes – hiszen végül a reformkorban folytatódó –, erkölcsileg igazolható társadalom önvédelmi erejét mutatja, a ma is uralkodó „fősodratú” szemlélet szerint egy nem csak technikailag, de erkölcsileg is elavult világ utolsó, de kilátástalan életjelensége.

Erről Jókai munkássága valószínűleg nem sokakat győzött meg, talán romantikus túlzásai miatt, de főleg azért nem, mert ezek a nézetek nagyrészt hitbeli kérdéseken, nem érveken alapulnak. Az érvek sokkal inkább Jókai igaza mellett szólnak. Hiszen csődöt mondott-e az 1809-es inszurrekció? Katonailag azt kell mondanunk, nem. A győri csatában a hadászatilag elvárható eredményt teljesítették, vereség árán megállították a francia előrenyomulást; a háború sora nem itt, hanem a reguláris seregek vívta wagrami csatában dőlt el. A kétségtelen kudarcok oka pedig döntően nem a felkelő sereg alkalmatlansága, hanem az, hogy a központi, elvileg szervezett és reguláris államgépezettől és -seregtől nem az elvárható támogatást, hanem inkább hibás döntések és utasítások sorát kapta. Pusztán haditechnikai kérdésekben persze szólnak érvek Jókai nézete ellen is: a XIX. századra a népfelkelő harcmodor valóban reménytelenül elavult, s az ebből eredő bajok (képzetlenség, fegyelmezetlenség, időveszteség stb.) rontottak az 1809-es helyzeten – ugyanúgy, ahogy minden más hasonló helyzetben is elmondható, az 1848-as forradalmi csapatokra is, amelyeknek szintén kellett egy esztendő, míg hibát hibára halmozó népfelkelőkből sikeres reguláris sereggé alakuljanak. Jókai, aki a „regényes rajzok” egészének tanúságtétele szerint a magyar történelmet szerves egységben látta, ennek nagyon is tudatában volt: nem titkolja a hasonló problémákat a ’48-ról szóló fejezetekben, néhol az az érzésünk, hogy tudatos párhuzamként írja meg. S vajon nem párhuzam-e a Névtelen várban a katonai szolgálatért amnesztiát kapó nemesi rablóvezér, Sátán Laci azzal a Rózsa Sándorral, akinek ’48-ban Jókai Mór vitte meg az amnesztialevelet? (Ámbár a regény céljára erősen idealizált párhuzam, hiszen Rózsa Sándorról és az ő erkölcsiségéről az író amúgy rendkívül rossz véleménnyel volt.) Ha ebből a feltételezésből indulunk ki, ez a regény egyúttal egy bújtatott történeti párhuzamot is tartalmaz, egy olyan rejtett magyarázatot az 1848/49-es szabadságharc hibáira és bukására, a fél századdal korábbi elbukott hadjárat példájával, amely a szokásos történelemértelmezésnél jóval mélyebb – mindamellett egyáltalán nem csorbítja az író teljes erkölcsi megbecsülését és tiszteletét mindkét nagy históriai esemény iránt.