Kilencszáznegyven esztendővel ezelőtt, 1083. augusztus 20-án avatták szentté István királyt. Szentté avatásának és a Szent Jobb megtalálásának körülményeiről egy XII. század elején íródott, Hartvik püspök által megfogalmazott legenda számol be egyedül részletesen.

A valószínűleg német származású püspök személye mai napig vitatott. A politikai indíttatással is rendelkező írását bizonyos szempontból óvatosan kell szemlélnünk, feltűnő ugyanis benne a Salamon és I. Szent László király közötti konfliktus túlhangsúlyozása. A mű bevezetője szerint a művet Könyves Kálmán király kérésére vetették papírra. A klerikus szerző felhasználta István király kisebb és nagyobb legendáját. A leírás annyira részletes, és a szereplők feladatköreit olyan alaposan ismerteti, mintha egy szemtanú elbeszélését olvasnánk. Szent István testének felemeléséről, a három napos böjt elrendeléséről és a hozzá kapcsolódó szertartásokról ekképpen olvashatunk:

„Három napon át bajlódtak [István] szent testének kiemelésével, azt a helyéről elmozdítani semmi módon nem volt lehetséges. Az idő tájt ugyanis a bűnök odáig vezettek, hogy az említett László király és fivére, Salamon között súlyos nézeteltérés támadt, amely miatt Salamont elfogták és börtönbe zárták. Amint tehát a holttest kiemelésével hasztalan próbálkoztak, egy Karitas nevezetű asszonyszemély, aki a bökénysomlyói Szent Üdvözítő-templom melletti zárda lakója volt, s akinek életét az akkori közvélemény igen jelesnek tartotta, égi kinyilatkoztatásban részesülvén tudtára adta a királynak, hogy fáradozásuk hiábavaló; a szent király földi maradványait át nem szállíthatják addig, amíg Salamont a börtön rabságából ki nem eresztik, s a szabadság kegyelmét meg nem kapja. Kiengedték azért amazt a börtönből, és ismételten háromnapos böjtöt tartottak. Amikor a harmadik napon odaléptek, hogy a szent maradványokat elvigyék, a sír fölé helyezett hatalmas sziklát oly játszi könnyedséggel tudták eltávolítani onnét, mintha nem is lett volna súlya azelőtt. A harmadnapi vecsernye végeztével azután valamennyien várva várták az isteni irgalom jótéteményeit a szent férfiú érdemeiért, és Krisztus nyomban meg is látogatta népét: a szent hajlékot teljes terjedelmében elárasztották a mennyből küldött csodajelek.”

A csodajelek közé tartozott egy béna fiú meggyógyulása, amelynek bekövetkezte a Máté evangéliumának sorait idézte a hívők lelkébe: „Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot.” Az ország minden részéből özönlöttek az emberek a kegyelmi kiválasztásért, a gyógyulás óhaja eközben már sokakat útközben meggyógyított. Egy sajátos, valószínűsíthetően kereszténység előtti szokást őrzött meg Hartvik püspök leírása, amelyben a hálaadó emberek kőhalmokat emeltek csodás gyógyulásuk helyszínén. A különféle betegségek elmúlásán kívül más égi jeleket is tapasztaltak a résztvevők: „eltávolították a padlózatból kiemelkedő márványtáblát, és miután lejutottak a sírboltba, felnyitásakor olyan édes illatáradat borított el minden körötte állót, hogy úgy érezték, az Úr paradicsoma gyönyörűségeinek kellős közepébe csöppentek”.

Az 1083. augusztus 20-án történt ünnepség keretében a király testét tiszta fehér lenvászonba helyezték, a király jobbja kapcsán azonban furcsa, ellentmondásos dolgokat ír Hartvik püspök. A szentté avatás során és a király testének felemelésekor nem találták jobb karját, a rajta viselt gyűrűvel egyetemben eltűnt. Ezt követően megjegyzi, hogy egy bizonyos Mercurius nevű szerzetest Szent László király megdorgált és messzire küldött onnan, ahol a koporsót felnyitották, „nehogy a szent ereklyékből valamit elragadjon”. Ugyanezen Mercurius, a székesfehérvári egyház kincstárának őre később szomorú arccal ült a kórusban, akihez egy fehér ruhába öltözött ifjú lépett oda. Egy összehajtogatott kendőt kapott akkor megőrzésre, amely István kezét tartalmazta teljes épségben a gyűrűvel együtt. Egy XII. századi oklevél szerint viszont Mercurius már 1083 előtt ellopta a karereklyét… Később így folytatja a szerző: 

„Itt a földbe rejtett kincset sokáig eltökélten egyedül vigyázta és őrizte, majd a kolostor alapítóit értesítette, végül, hogy közeledett a kinyilvánítás ideje, a királlyal is közölte. Ez a püspököket és Magyarország első embereit csakhamar összehívatta, (…) ő az ünnepélyes napot Isten embere jobbjának felemelésére meghatározta.”

Lehetségesnek tarthatjuk, hogy időzavar van a történetben, hiszen László király éppen attól félt, hogy a nevezett szerzetes lopni szándékozott volna a szent testéből. A Szent Jobb testtől való különválásának valós története sosem lehet teljesen tisztázva, mert híján vagyunk egyéb forrásoknak. A mai közvélekedés azonban e kart a Budapesten őrzött Szent Jobbal tartja azonosnak. 

A korabeli szerzetes szent királyuk iránti rajongása nem egyedülálló a történelemben, hiszen Szent István király válik a Magyar Királyság origójává. Az első király, első törvényalkotó uralkodó, akinek országalkotó tevékenysége ezer évig is kitartott. Ő volt a viszonyítási pont a szabadságjogok terén, ugyanakkor a kereszténység elterjesztője, akinek nevét falvak is felvették, vagy egyházak százai választották templomuk patrónusául. Az általa szervezett vármegyék létjogosultsága és fennmaradása a mai napig hirdeti nagyságát. Az augusztus 20-ára előírt egyházi tiszteletét már az 1092. évi szabolcsi zsinat elrendelte, majdan a Habsburgok közül I. Ferenc császár állami ünneppé nyilvánította.

Ma pedig e nap legfőbb nemzeti ünnepünk, amelyben a Kárpát-medencében élő magyarok, székelyek, palócok, vajdaságiak, felvidékiek és kárpátaljai testvéreink egyaránt összehajolhatnak, és a Szent Korona országának élő ünnepét élhetik meg évről évre.