István napokon víg mulatság helyszíne volt a XIX. század végén a tiszaszőlősi Elek ház. A földbirtokos vagyonának eredete dokumentumok és hiteles iratok hiányában máig kérdéses, adakozó kedvét, vendégszeretetét viszont megőrizte egy emlékirat és egy tréfás népballada.

Egy irodalmi alkotás társadalomtörténeti vizsgálata fontos elemekkel tudja segíteni a történészek munkáját akkor, ha egy kor szokásainak, kapcsolatrendszerének megértéséről szó, mi több, többlettartalmat tud adni az emlékezetpolitika rétegeiről is. Jelen írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy István nap okán megismerjük a tiszafüredi elit tagjait, ünnepi szokásait és választ találjunk arra, miért ütköztek meg Tiszaszőlősön a hunok és az avarok 1898-ban.

A XIX. század végén híres-hírhedt mulatságok helyszíne volt Elek István otthona. Itt ütköztek meg fehér asztal mellett a hunok és az avarok, vagyis a vendégsereg két csapata, egy-egy vezérrel élükön. A tét bizonyos értelemben ezúttal is az életük volt: a mulatság győztese az lett, aki a legtöbbet tudott enni és inni és tovább bírta cigányzene mellett a féktelen dáridót.

A történet főszereplője, vagyis az ünnepelt, Elek István (1854–1912) tiszaszőlősi földbirtokos szegény nemesként született, de vagyonos gazdaként halt meg. Családi háttere bizonytalan: apja, Elek József, aki a pazonyi Elek család fogadott gyermekeként nőtt fel Elek Salamon és felesége, Nagy Julianna házában. Kettőjük nevét a tiszaszőlősi aranykincs máig megoldatlan rejtélye őrizte meg. 

A tiszaszőlősi jobbágyasszonyok 1839. június 13-án a határból hazafelé menet megálltak lábat mosni a Tisza beszakadt partfala mellett. Ekkor látták, hogy a partfal aranytól csillog. Tiszaszőlősön elszabadult az aranyláz. Az aranyat tartalmazó allodiális szántóföld tulajdonosa, Nagy Julianna két hetet várt, mire az esetet alattvalói kötelességére hivatkozva jelentette a poroszlói császári és királyi sóhivatalnak. Arra azonban nem adott magyarázatot, hogy ezzel miért várt ennyi időt. 

A helyszínre kiküldött ügyésznek csak Nagy Julianna adta át a birtokában lévő aranyakat, nevelt gyermekei Elek Menyhért táblabíró (1799–1861), testvére Mihály és Antónia nővérük férje, Dévay István megtagadták a kincsek beszolgáltatását, sőt a nekik járó részt erőszakkal elragadták a királyi küldöttől. A hatóságot csak két hét után értesítette Nagy Julianna, vagyis a családban konfliktusokat generálhatott az arany. Elek Menyhért ellen 1841-ben vádat is emeltek az értékes leletek jogtalan birtoklása miatt. A per 1861-ig, Menyhért haláláig tartott, az ügyet ezután lezárták, de az aranyat nem találták meg. 

A mojgrádi kincsek eladogatása csak Elek Menyhértné 1885-ben bekövetkezett halála után kezdődött. Erre a rejtélyes vagyonra Elek István köszöntésekor utalnak is.

 

„Nosza fiam, Bálint! – kiált István vezér,

Üssetek csak csapra 100 hordó bikavért.

Nézz a konyhába, és ami jó és drága,

Küldjétek be rögtön a tornáczos házba.

(…)

A szem elkáprázik, olyan nagy a pompa,

Aranyból a tányér, ezüstből a kupa.

De az arany, ezüst nem csilloghat jobban,

Mint az a fény, amely a nők szemében lobban.”

 

Az értékes leletekből bőven juthatott Elek István apjának, majd annak halála után neki is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a per idején Nagy Julianna leszármazottjainak a vagyon csak 162 kat. hold volt, Elek István pedig 1910-ben már nagybirtokosnak számított: 1971 kat. holdja volt. Ehhez jöttek még az igari, csegei és szentimre földek, 2673 kat. holdon, továbbá 800 kat. hold bérlemény. A vásárlások a századfordulón történtek. 

Elek asztala tehát pompásan volt terítve, s ez nem csak a gazdagon megrakott tálak tartalmára vonatkozott, hanem azok anyagára is. S hogy mi célt szolgált a pompa és rogyásig terített asztal? 

 

„Folyjon itt a vér, de csak bikavér,

Lássuk, hogy e téren kié lesz a babér?

Ma van nevem napja, üljünk hát lakomát,

Hadd hulljon a férjes, azt a rézangyalát!

 

Tetszett ez a beszéd mind a két tábornak,

No, mert ellensége egy sem volt a bornak.

Szép, szép a háború, s a vért is jó látni,

De százszor szebb és jobb a bort iddogálni.”

 

Kékessy György (1902 – 1965) tiszafüredi vállalkozó fél évszázaddal később így magyarázta apja, Kékessy Dezső baráti társaságának ünnepi tivornyáit. „Nagy társaság verődött össze ilyenkor, eszem-iszom, cigányozás volt és persze hun-avar csatákat vívtak boros kupákkal. Két táborra oszlottak, hun és avar táborra. A hunok voltak a fürediek, az avarok élén maga Elek Pista állt, mint István vezér. Egy kis barátságos eszmecsere után megkezdődött a nagy mérkőzés: az evés és ivás. Volt egy ilyen lakomán minden földi jó: töltött káposzta, hurka-kolbász, kacsa, liba, pulyka, túrós csusza, torta, feketekávé, és bor, bor, bor. Az asztal két végén ült a két vezér (…). A vitézek egymással szemben helyezkedtek el, s mindegyiknek meg volt a maga ellenfele, akit le kellett neki győznie. Amikor már annyit ettek-ittak, hogy nem fért több beléjük, hol az egyik, hol a másik kilopakodott az udvarra, és ha nem is pávatollat, mint a régi rómaiak, de két ujjukat szájukba dugván ürítettek a gyomrukban helyet. István vezérnek nagy fehér komondor kutyái voltak, s ezek nyájasan, farkcsóválva fogadták a vitézeket, mert ilyenkor nekik is csurrant-cseppent a földi javakból.”

S hogy kik voltak ennek az asztaltársaságnak a tagjai? A versek alapján a csatasorba álló jeles férfiak egy része jól beazonosítható. Az 1897. évben, amelynek emlékét az 1898. évi István napra készített köszöntő őrizte meg, a következő személyek tartoztak Elek István baráti köréhez.

Az egyik tábor vezére természetesen az ünnepelt, Elek István volt. Az ünnepelt rejtélyes vagyona mellé egy sorscsapást is kapott. A szőlősi tanítói lakásban 1885-ben tűz keletkezett. Az égő épületből Elek még épségben ki tudta hozni a házaspár első gyermekét, de amikor a másodikért visszament, rászakadt az égő födém. A balesetben olyan súlyosan megsérült, hogy felépüléséhez nem sok reményt fűztek.  „Az égés örök időkre eltorzította arcát, kezeit, s a valamikor délceg ulánus-katona megszűnt szép lenni.”

Az 1897. évi István napon Elek kihívója Kékesy Dezső (1863- 1924) tiszafüredi szolgabíró volt, aki neje, bilkey Lipcsey Szeréna révén került be a tiszafüredi elitbe. Az asztalnál ült Horváth bán, vagyis Horváth Sándor tiszafüredi telekkönyvvezető, akinek a lánya, Olga épp ebben az évben ment férjhez Polereczky Kálmán egri törvényszéki aljegyzőhöz. Mulatságra tehát volt oka az egyébként is nagytermészetű telekkönyvvezetőnek.

 

„Megakad a szeme a jó Horváth bánon,

»No kedves barátom, te leszel a párom.«

Így rikkan fel vígan, s köszörüli torkát,

Amelyen eresztett sok jó nemes bort át.

 

A bán csak mosolyog nagy önbizalommal,

Ő sem állt haragban soha sem a borral.

Egyszer az történt meg, oly nagy a garatja,

Egy egeret nyelt le, s csak magnak gondolta.”

 

A történet további szereplői Bánó Antal gazdasági főtanácsos, földbirtokos, Borbély Balázs földbirtokos, Lipcsey Lajos földbirtokos, Nevelits Kálmán hadnagy, Csabay Béla tisztviselő, Elek István későbbi örököse, az ünnepelt gyámleányának rokona. De itt volt Méhész Lajos tiszaszőlősi református lelkész és barsi Fülöp Zoltán tiszafüredi főszolgabíró is. Ők jelentették ekkor a tiszafüredi elitet, Elek István baráti körét, akik meghívást kaptak az István napi köszöntésre. A rendelkezésre álló források alapján nem állapítható meg, ki volt az a főrabobán (mezőőr), sem az, kit takar a Gégi név, aki Lipcsey Lajossal ivott versenyt.

 

„Lajos sógornak se forog már a nyelve,

Nagyon sok kupa bort egymás után nyelt le.

Dictiot mondana, de úgy járt, mint Gégi,

Össze-vissza beszél, a fene se érti.”

 

A ballada több olyan jellemvonást, kapcsolati rendszert is megörökít, ami az utókornak több adalékkal szolgálhat. Borbély Balázs például 

 

„Tartása egyenes, mint a cédrus fenyő.

Kupát ragad, s így szól: »Fiúk, egyet mondok,

Ha ti hunok vagytok, én meg Balázs vagyok.«”

 

Nem tudjuk, kiről szólnak a következő sorok, 

 

„A furfangos diák az még mindig állja,

Tánczol egymagában, kezében a lába.

Két libát emelget, fehéret és tarkát,

Szidja, aki vette, azt a rossz zsidaját.”

 

s bizonytalan az is, kit takar az Oláh vajda kifejezés, a füredi elit rokoni kapcsolatai alapján csak feltételezni lehet, hogy bizonyára Oláh Gyula egerfarmosi földbirtokosról lehet szó, akinek neje Brezovay Eszter, az igari Széky család rokona.  

 

„Hát az öreg Oláh, a jókedvű vajda,

Ott táncolt lelkesen, s ropogósan rakja.

De mi az ördög az? Nem magában járja,

A saját táncoló árnyéka a párja.”

 

Az István napi köszöntő vers több ponton emlékeztet Arany János balladáira, még akkor is, ha hangvétele alapvetően tréfás és népies. A verselés azt mutatja, a földbirtokosok, akiket a marxista történeti kánon hosszú időn át helytelenül dzsentri néven emlegetett, olvasta Arany balladáit, sőt jól ismerte azok stiláris jegyeit.

A mű elején itt is feltűnnek a balladákra jellemző sötét, sejtelmes képek: 

 

„A szőke Tiszának megdermedt a keble,

Mert öreg lovagját a tél ölelgette.

Zúzmarás faágon varjúsereg állott,

Károgott egyet, aztán lomhán tovaszállott.

 

Mi dobog, mi robog ott a messzi tájon?

Mi fénylik, csillámlik ott a szemhatáron?

Tán romboló vihar száguld, mint az orkán?

Tán villám czikázik az ég boltozatján?”

 

Ez a hangulatteremtés Arany műveinek egyik legfontosabb jellegzetessége. A cselekmény középpontjában két hős sereg szembenállása áll, és a vezérek kilépése, egymás megszólítása is Arany drámai jeleneteit idézi. A népi élőbeszédet utánzó párbeszédek, a refrénszerű ritmus, a kiáltásszerű megszólalások mind olyan eszközök, amelyek Arany költészetében is gyakran megjelennek. A vers különlegessége, hogy a komoly történelmi-legendás háttér – hunok, avarok, Hadúr, Turul – humoros, népies jelenetekkel keveredik, ahogyan Aranynál is gyakran találkozhatunk a hősi és a tréfás hang egymás mellett élésével. A csata helyett borivó-viadal bontakozik ki, a hősök pedig nem kard által, hanem a kupák súlya alatt esnek el, ami a népi szatíra eszköztárát alkalmazza a balladaszerű keretben. 

 

„Meginog a nagy bán, mint mikor a vihar,

sok százados tölgyet tövéből kicsavar.

Egyet kettőt még lép, de azután eldőlt,

Estében elnyomott két szegény hegedőst.”

 

A vers alkalmi költeményként felolvasásra készült – ez szintén emlékeztet Arany népies-előadói hagyományához kapcsolódó műveire. A történet ráadásul ciklikus szerkezetben zárul: egy év elteltével minden kezdődhet elölről. Mindezek együtt adják azt a benyomást, hogy a vers erősen Arany balladáinak hangulatából és formavilágából merít, miközben azt humoros, játékos módon saját közösségi élménnyé alakítja.

S a legfontosabb kérdés, amit a végére hagytunk: miért épp a hunok és az avarok vívják ütközetüket a tiszaszőlősi fehérasztal mellett?

A Kárpát-medence a késő antik és koraközépkori Európa egyik legfontosabb geopolitikai csomópontja volt, amelyet egymást követően több hatalom is birtokba vett. E hatalmak közül a IV-V. századi hunok, majd a VI-IX. századi avarok meghatározó szerepet játszottak a térség etnikai, politikai és kulturális arculatának alakításában. Bár a két nép között időben mintegy száz évnyi szakadék húzódik, az avar uralom idején mégis megfigyelhető a hun birodalom emlékezetének és hatalmi mintáinak továbbélése. 

A bizánci források szerint az avar kagánok tudatosan hivatkoztak a hunok örökségére. Theophylaktos Simokattés, valamint Menandros Protektor műveiben az avarokat gyakran nevezik „új hunoknak” (Οὖννοι νεώτεροι), ami egyértelműen jelzi, hogy a kortársak a két népet azonos típusú nomád hatalmi rendszerként értelmezték.

Ezt az önazonosítást a kagánok politikai célokra használták fel: a hunok emlékezete a térségben még élénken élt, különösen a germán és szláv közösségek körében, akik Attilát a „világ uraként” ismerték. Az avar vezetés számára ez az emlékezet legitimációs erőforrásként szolgált. Az Attila-birodalom hagyományának átvétele – akár szimbolikus szinten is – lehetőséget adott arra, hogy az avar uralkodók a Kárpát-medencét ismét a nomád hegemónia központjává tegyék.

A hun–avar azonosság motívuma a középkori magyar történeti tudatban is tovább élt. A XII–XIV. századi krónikák a magyarokat Attila népének, a hunok és avarok örököseinek tekintették. E narratívában a három nép – hun, avar, magyar – egyetlen nemzeti genealógiává olvad össze. E hagyomány jelentős szerepet játszott a magyar identitás és állameszme kialakulásában, hiszen az ősi birodalmak örökségére hivatkozva emelte a magyarság rangját az európai népek között.

A hun–avar párhuzam tehát a keleti nomád birodalmi hagyomány szimbolikus újraértelmezése, amely hosszú távon meghatározta a térség történeti emlékezetét és identitásképét.

Ezért ültek István napon egy asztalhoz a hun és avar vitézek, hogy továbbéltessék eredetük emlékezetét, mert 

 

„Testvér-nemzet volnánk, mind hősök egyaránt,

A dicső testvér-vért hát miért ontanánk?

Sokszor kipróbáltuk egymást annyi csatán,

Próbáljuk ki most egymást egy víg lakomán.”

 

Az idézett vers Hun-avar csata címmel az 1898. évi István napra íródott. Írta és felolvasta a hun vezér: Elek István (A szerző tulajdonában.)