A gyűrűket bemutató szakasz zárórészében a huzal- és pántgyűrűk kapnak helyet.

Nevükkel ellentétben a huzalgyűrűk többsége nem a klasszikus értelemben vett – dróthúzással vagy kalapált technikával előállított – fémhuzalból készült, hanem ezek is öntött darabok voltak. Kerek vagy ovális, sarkára állított négyzet vagy rombusz alakú, hatszög és legyező átmetszetű, három oldalán egyenes, míg külsőn domború változatok egyaránt vannak közöttük, ahogy az első kép 1–3. fotóján látható. Nem könnyű egyértelműen elválasztani ezektől azokat az esetenként már kissé szélesebb, körszelet, háromszög vagy téglalap átmetszetű gyűrűket, amelyeket akár a pántgyűrűk közé is sorolhatnánk (1. kép 4–5). A döntően női sírokból ismert gyűrűknek a X. század második felében, végén már divatja lehetett, s azokat még XII. elején is sírba helyezhették. Aligha tévedünk azonban, hogy a sírokból való fokozatos eltűnésük nem jelentette automatikusan használatuk végét.

Ezekkel ellentétben különbség figyelhető meg azoknál a gyűrűknél, amelyek téglalap vagy íves átmetszetű pántja már szélesebb volt. További karakteres vonásuk, hogy itt a nagyobb felület lehetőséget kínált a gyűrű külső oldalának díszítésére is: apró rovátkolást utánzó mintákból felépülő hullámvonal, vagy szögletesebb formában ennek farkasfogmintát megjelenítő változata. Utóbbinak egyenes vonalakból kialakított formáját is ismerjük, míg a hullámot formázó minta cikk-cakk vonalakból is felépülhetett. De került már elő rácsmintás, pontkördíszes vagy az előző részben említett írásjelekhez hasonló mintákkal díszített pántgyűrű is a korszak lelőhelyeiről, mint ezt az első kép 6–9. fotóján – a mintákat erősen kinagyítva – szerepel. Viseletük itt is elsősorban a nők körében volt kedvelt, időrendben az íves átmetszetű változatok talán kissé később jelenhettek meg, hasonlóan a díszített gyűrűkhöz, azonban a sima és a cizellált variáns is forgalomban volt még a XII. század elején is.

Hárombordás pántgyűrűk

Az egyik leginkább karakteres gyűrűforma, esetenként már-már robusztus, öntött kivitelben. Döntően réz alapú ötvözetből készültek, a pánton körbefutó bordákon felül jellemző díszítésük lehet a szélső bordák rovátkolást utánzóan öntött kivitele (2. kép 1–2). Ritka kivételként ide sorolható a második kép 3. ábráján látható ezüstgyűrű is, ahol a bordák között apró homokóra alakú elemek sora fut, ezzel is hangsúlyozva a gyűrű felszínének három részre osztását. Döntően női sírokból ismerjük ezeket az ékszereket is, elterjedési területük földrajzi régiónként azonban egyenetlen képet mutat. Használati idejük a X. század utolsó évtizedeitől legalább egy évszázadon át megfigyelhető lehetett. A gyűrűk „életének” egy érdekes adaléka, mikor a használat során megsérült vagy öntéshibás gyűrűt egészen apró, kb. 1 cm átmérőjű gyűrűvé hajlították, majd nyakláncon vagy a hajfonat díszei közé fűzve viselték tovább.

Granulált gömböcskékkel díszített pántgyűrűk

A ritka típust karikája kapcsolja ide, amely többségében téglalap átmetszetű volt, külső oldalán pedig granulátumok alkotta fürtökkel vagy virágfejekkel díszítve (2. kép 4–5). Döntően a nők ékszerkészletéhez tartoztak ezek is, gyermekek esetében a nyitott gyűrűvégek lehetőséget kínáltak a kisebb ujjakhoz igazításra. Eredetüket a bizánci-balkáni területeken kereshetjük, ennek megfelelően a Kárpát-medence északi része felé haladva számuk már alacsonyabb. Használatukkal legkorábban a XI. század elejétől számolhatunk, s azok még a XII. században is foroghattak.

Többrét hajlított huzalból csavart és hegyesedőre vagy lemezesre kalapált végű, kettősen csavart gyűrűk

Az első csoportba tartozó ékszerek döntően egyetlen réz vagy ezüst alapú ötvözetből készült huzal háromfelé hatásával, majd összecsavarásával nyerték el formájukat, végeiket hagyhatták a huzal eredeti állapotában vagy azokat elkalapálva, hegyesedőre is alakíthatták (3. kép 1, 3). Ritka megoldásként egy vékonyabb, ugyancsak csavart filigránszállal egészítették ki a harmadik képen 2. számon látható gyűrűt. A többrét hajlított, döntően ezüsthuzalból készült gyűrűk másik, ugyanezen kép 4–6. fotóján látható változatának készítési technikáját Kovács László mutatta be: a huzalt előbb kétérét hajlította és megcsavarta az ötvös, majd ezt is kettőbe hajtva összecsavarva, a végeket pedig elkalapálva született meg a gyűrű, ahogy ez a kép 7. ábráján látható. Használatuk elsősorban a nők körében volt jellemző a XI. században. Feltehetően a temetkezési szokások körébe sorolhatjuk azt a gyakorlatot, mikor a gyűrűk egyik végét levágták, mint erre a 6. ábra mutat egy példát Szentistvánról, hiszen, ha kisebb méretre akarták volna igazítani, elég lett volna jóval egyszerűbb módon a karikát összenyomva, a végeket egymás mellé hajlítani.