Otrokocsi Fóris Ferenc (1648–1718) élete a korabeli mértékkel mérve nem volt rövid, változatosságát tekintve pedig mai és korabeli mértékkel is párját ritkító.

A teológiai és nyelvészeti író, bölcselő halálának ma van 306. évfordulója, de ez egyben kerek évforduló is, amelynek napját nem tudjuk pontosan meghatározni: 1674-ben, 350 éve hurcolták el többszáz magyar lelkésztársával fogságba, majd gályarabságba, amelynek később megírta krónikáját, ma is legismertebb művét. Ezáltal helye van a XVII. század nagy emlékiratírói közt, de e kor sokoldalú személyiségei közül is kitűnt munkáinak széles látókörével: élete jó részében református lelkészként tevékenykedett, számos teológiai és egyháztörténeti művet írt (az külön érdekesség, hogy részben protestáns, részben katolikus műveket), de a magyar őstörténet kutatójaként és nyelvészként is hírnévre tett szert.

A felvidéki református nemesi családból született fiatalembert Magyarországon szentelték lelkésszé, majd nemsokára Hollandiába ment egyetemre, ahol különösen keleti nyelvi tanulmányokban mélyedt el – későbbi nyelvészi pályafutását megelőlegezve. Hazatérve ismét lelkészként kezdett szolgálni, de ezt egy rövid év után megakasztotta nemzeti katasztrófáink egyike: az úgynevezett „gyászévtized”, amikor a Wesselényi-összeesküvés bukása után a császári kormányzat kísérletet tett a magyar alkotmány félredobására. A törvényességet elvető kormányzat 1674 elejére jutott odáig, hogy a Pázmány Péter óta igen aktív magyarországi ellenreformációt megpróbálja a totális erőszak alkalmazásával befejezni, és Pozsonyban mintegy 330 protestáns lelkészt állítottak felségsértés koholt vádjával vészbíróság elé (legalább ugyanennyi soha nem jelent meg a bíróság előtt, mivel vagy elmenekült, vagy a török uralom alatti területen nem volt elérhető az államhatalom számára). Aki az eljárás során nem mondott le hivataláról vagy nem volt hajlandó külföldre száműzetésbe menni, azt halálra ítélték, majd „kegyelemből” életfogytig gályarabnak adták el. Otrokocsi a hivatása mellett végsőkig kitartó mintegy negyven lelkész közt szenvedte végig a gályarabságot, ahonnan 1676-ban nemzetközi összefogással kiváltották, és néhány évet nyugati száműzetésben töltött.

Ezt az időt jórészt tudományos kutatásokkal és egyetemi tevékenységgel töltötte, s ekkor írta meg szenvedéseik emlékiratát, „A Fenevad dühöngése” (Furor Bestiae) című, költői latin nyelvű, sodró erejű, lebilincselő olvasmányt. Ha ez nem csak egy évtized múlva, érthető okból név nélkül és Hollandiában jelenik meg, hanem a magyar közönség elé juthat, akkor a század egyik legjelentősebb magyar irodalmi alkotásaként tartanók számon.

Nemsokára ismeretlen körülmények közt, de nyilvánvalóan illegálisan visszatért Magyarországra, ahol ezúttal tizenegy éven át (1679–1690) dolgozhatott lelkészként Rimaszécsen, Gyöngyösön, majd Kassán. Az állami erőszak felpuhulását, a viszonyok lassú változását, és talán Otrokocsi ekkorra elért nemzetközi hírnevét is jelzi, hogy ezúttal nem szenvedett üldöztetést munkája során, noha hivatalosan még mindig az állam ellensége volt.

Ez az időszak tudósként a fölkészülést jelentette fő műveinek megalkotására, emberként és lelkészként viszont a meghasonlás kora volt számára. A világlátott és sokat tapasztalt ember úgy tűnik, nem tudta kisszerűbb környezetével megértetni magát, egy ma sem pontosan ismert magánéleti válságon is átesett, és a vallási viszály sújtotta Magyarországon nem bírták megérteni közeledését a Nyugat-Európában ekkor felvirágzó szellemi irányzathoz, az irénizmushoz, amely célul tűzte ki a különböző felekezetek (elsősorban az evangélikus és református egyház) megbékéltetését. Az pedig kifejezetten gyanús volt környezete szemében, hogy múltbeli üldöztetése ellenére szóba állt a katolikus egyház képviselőivel is.

Lelki válsága akkora volt, hogy néha kétségtelenül lelkésztől elfogadhatatlan viselkedést mutatott: állítólag pl. télvíz idején éjjel-nappal a hegyi erdőben bolyongott gyermekével. Nem meglepő, hogy végül megfosztották lelkészi hivatalától és ismét menekülésszerűen kellett Nyugatra távoznia, viszont a következő három évben Hollandiában és Angliában életének legtermékenyebb időszakát élhette meg. Kettős tudományos tevékenységet folytatott: egyfelől az irénizmus teológiai megalapozását (és gyakorlati propagálását), másfelől nyelvészeti tanulmányai alapján a magyarság eredetére vonatkozó elméletét fejtette ki, ennek során hazánkfiai közt (Komáromi Csipkés György után) elsőként foglalkozott a nyelvfilozófia kérdésével. Egy-egy jelentős (természetesen latin nyelvű) könyvet adott ki e két kérdésben: 1692-ben az Eirénikon vagy Béketerv címűt, 1693-ban pedig az Origines Hungaricae (Magyar őstörténet) címűt, amely rendszerezve tárgyalta a hun-magyar rokonság elméletét, óriási forrásismerettel, a kor színvonalán álló – ma természetesen már teljesen elavult – nyelvészeti magyarázatokkal, s a maga korában nem csekély nemzetközi feltűnést keltett.

Mikor ez évben hazatért Magyarországra, sajnos ugyanazokkal a nehézségekkel találta magát szembe, mint előzőleg. Felekezeti béketörekvéseivel semmit nem ért el, sőt gyanússá tette magát egyházán belül, és végképp magára maradt. Ekkor – mindenki számára váratlanul – úgy döntött, hogy a másik oldalról próbálja meg céljait előmozdítani, a katolikus egyházon belül. Ebben persze a református egyházban való csalódottsága is szerepet játszott, de az is, hogy a XVII. század végén a katolikus egyházban is átmenetileg egy egységmozgalom (ma úgy mondanók, ökumenikus eszme) erősödött. 1694-ben katolikus hitre tért, a hollandiai református egyetem után most két év alatt Rómában is doktorált katolikus teológiából és egyházjogból, és hátralévő évei alatt ebben a katolikus-ökumenikus szellemben folytatott széleskörű teológiai munkásságot.

Természetesen 1700 körül Magyarországon, de az egész világban sem volt esélye rá, hogy komoly eredményt érhessen el, bár személyesen, rendkívüli életpályájának köszönhetően nagy hírnévre tett szert: maga az őt egykor halálra ítéltető, egyébként szélsőségesen magyarellenes Kollonich bíboros biztosított neki egyetemi állást és kegydíjat, és a pápával is találkozhatott személyesen. Egyetlen téren tudott maradandó értéket létrehozni: az ekkor induló, a XVIII. században majd virágkorába érő jezsuita történettudományi kutatásba kapcsolódott be (természetesen laikusként), a forrásgyűjtés kevéssé látványos, de heroikus munkájában komoly érdemei voltak, és nekilátott egy – a maga korában igen alapos – magyar egyháztörténet megírásának. Ezt azonban már nem tudta befejezni, az elkészült tizenegy kötet még a középkor legvégéig sem jutott el, és sajnos a mai napig kéziratban maradt. Ez nem jelentette azt, hogy nem volt hatása: a következő nemzedék nagy jezsuita történetírói ismerték és használták a kéziratot.

Otrokocsi Fóris Ferencnek alighanem a természetéhez tartozott, hogy minden elért eredményével elégedetlen legyen. Szükségszerűen csalódott volt amiatt, hogy egységre való törekvései itt is lényegében eredménytelenek voltak, utolsó éveiben elvesztette tudományos munkájának támogatását is. Egyesek azon a véleményen vannak, hogy végül titokban visszatért a református hitre, de erre nincs bizonyíték. Mindenesetre utolsó napjaiig kitartóan dolgozott, még ha tudta is, hogy egyháztörténete nem fog megjelenni. A magyarság történetének szentelt munkája, egész életében tartó közéleti elkötelezettsége, fáradhatatlan munkája és az újrakezdésre való rendkívüli képessége mindmáig példa lehet számunkra.