Az elmúlt évtizedek nemzetépítő folyamatainak köszönhetően az anyaországi magyarság egyre többet hallhatott a trianoni békediktátum által elszakított nemzettestvéreiről.

Az Erdélyben masszív egymillió főt is meghaladó magyarajkúak közül is kiemelkedően erős közösségeket alkotnak a székelyek. Ma Hargita, Kovászna és Maros megyében alkotnak relatíve többséget, a mai értelemben vett Székelyföld (Terra Siculorum) kultúrája pedig üde színfoltja a mai Romániának. Organikus népi építészetük eltér a régió más nemzeteinek (szászok, románok, magyarok) épített örökségétől, a székelykapuk szimbólumvilága pedig ősibb korokba invitálja a kíváncsi elmét. A székelyek furfangos észjárása, szívós ellenállása a viharos történelmi időkben mindenképpen példaértékű, ezért érdemes bemutatni, miként látták őket kortársaik és milyen ismeretekkel rendelkeztek származásukra nézve a magyar honban élt történetírók.

Jelentőségük már az Árpád-korban kirajzolódik, hiszen a Magyar Királyság számos pontján említik őket a források, vagy utalnak rájuk régi helységneveink. Sajátos hagyományaik és a középkorban is archaikusnak mondható szokásrendszerük erősen eltér bármely hazai népcsoportétól. Saját zászlajuk alatt, a maguk által választott vezéreikkel vonultak a király hadjárataiban. Önálló katonai közigazgatási rendszerük volt, a székek élén hadnagyok (később kapitány) álltak, felettük csak a király által kinevezett székely ispán és az erdélyi vajda parancsnokolhatott. A hadnagyokat, bíráikat és az esküdteket maguk közül választották, és e tisztség a különféle vérségi kapcsolatokon alapuló nemzetségek és azok úgynevezett ágai között évente cserélődött. A hadba hívó parancs, azaz a véres kard körbehordozásának joga is a hadnagyokat illette meg.

Faluközösségeikben a földeket egymás között kisorsolták, majd évente cserélték, nehogy valaki hátrányba kerüljön a termelésben. Ezen nyílföldeknek nevezett telkeket együtt, felváltva őrizték békében és háborúban egyaránt. A határmenti területeken (Csíkszék, Gyergyószék, Háromszék) határőr-, felderítő- és kémszolgálatot láttak el. Szívesen alkalmazták őket zsoldosként a szász városok, erre utalnak a szebeni számadáskönyvekben említett, városfalakat őrző székely íjászok, akiket a havasokban rejtőző rablók ellen is bevetettek. Az Árpád-házi uralkodók idején a bihari területeken említésre kerül a Székelyszáz elnevezésű katonai egységük, melyet a váradi regestrum 1217-es bejegyzése őrzött meg számunkra. A székely székekben tizedekbe szervezett faluközösségeik is követik e szervezési rendszert. Több nevezetesebb csatában részt vettek a hon védelmében, alakulataik az erdélyi hadsereg egyik szárnyát alkották.

A székelyek a saját néphagyományuk és a magyar középkori források szerint Attila hun uralkodó itt maradt népe. Ezen származástudat a székely góbék identitásának ma is töretlen része, amelyet szívósan őriznek. A névtelen szerző (Anonymus) által írt Gesta Hungarorumban Árpád vezér serege elé vonulnak követeik, és ezután részt vesznek Erdély, majd a Kárpát-medence meghódításában: „Miután a székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak, értesültek a nagyhírű Ősbőről, békésen elébe vonultak… s a Ménmarót elleni harcban Ősbő serege előtt az első csatasort biztosították maguknak.” A krónikában szereplő Ősbő magyar seregvezér a Szalók nemzetség ősatyja, Ménmarót pedig egy mitikus, Anonymus által életre keltett mesés szereplő. A gesta szerzője a történettudományban ismert és fontos részletet közölt, amely szerint a székelyek a magyar sereg elő- és utóvédjeként vonultak hadba. Egyes kutatók a csatlakozott népekre jellemző katonai kötelezettségeket látják ebben, amelyre hasonló példát a kunok, besenyők feladatkörei között is fellelhetünk. Prágai Kozmasz cseh krónikás és a későbbi magyar kútfők is megerősítik ezen szokást, hiszen 1116-ban és 1146-ban a nyugati szomszédok (csehek, bajorok) elleni összetűzésekben a besenyőkkel együtt elő- és utóvéd szerepet töltöttek be a magyar hadseregben. 

A hun származás emlékét és egyben a székelyek által tisztelt Csaba királyfiról szóló hagyományt Kézai Simon XIII. századi krónikája is megőrizte. Attila halála után a hunok között ellenségeskedést szítottak egyes germán vezérek. Az uralkodó fiai (Csaba és Aladár) közt kitört háborúskodásból végül Csaba királyfi került ki vesztesen. Ezt krimhildi csatának nevezik a források, amelyet Attila hun uralkodó utolsó feleségről Krimhildáról, azaz Ildikóról neveztek el. Csaba rokonaihoz Bizáncba, majd Szkítiába vonult vissza, a seregének egy része, a székelyek pedig itt maradtak: „A hunok közül háromezer férfi maradt vissza, akik Krimhild csatájából futással menekülve szabadultak meg, akik félvén a nyugat nemzeteitől Csigle mezején (a Campo Chigle vitatott helynév) Árpád idejéig megmaradtak, és magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték. Ezek a székelyek pedig a hunok maradékai, akik mikor megtudták, hogy a magyarok Pannóniába ismét visszajönnek, a visszatérőknek Ruténia határánál elébe siettek, és miután Pannóniát elfoglalták, abban részt nyertek, de mégsem Pannónia síkságán, hanem a vlahokkal (blachis) együtt a határvidék hegyeiben bírtak osztályrészt… Ez a Csaba pedig Attilának volt törvényes fia, aki Honorius görög császár leányától született, fiait Edemennek és Ednek hívták. Edemen pedig, mikor a magyarok Pannóniába visszatértek, atyjának és anyjának igen nagy családjával bement…”

A hagyomány szerint Csaba királyfi a Csillagösvényen (Tejúton) gyűjti össze a halott harcosok lelkét, s azokban az időkben, amikor majd szükséges lesz, visszatér és megsegíti népét. Ezen ókorból származtatható, archaikus uralkodókép, amely keveredik az Utolsó ítéletről (Apokalipszis) szóló keresztény képzetekkel, számos népnél ismeretes. A magyar kultúrában Szent László, Szent István, de még Mátyás király alakjához is fűződnek olyan történeti mondák, amelyek szerint a nagy királyok csak szunnyadnak, várják a végső időket és a nagy összecsapást.

Thuróczy János XV. századi krónikájában is megerősíti a székelyeknek a magyarokon belüli kivételes státuszát és eltérő kulturális sajátosságait. Megismétli a Kézai Simon mester által ismert hunoktól való származás történetét, illetve kiegészíti a maga korában köztudott dolgokkal, többek között utalást tesz a nyílföldekről és a rovásírás alkalmazásáról. „A mi időnkben sem kétséges senki számára, hogy ezek a székelyek a Pannóniába először betelepedett hunoknak a maradékai, és mert úgy tűnik, népük nem keveredett idegen vérrel, erkölcseikben is szigorúbbak és a föld felosztásában is igen különböznek a többi magyartól. Ők nem felejtették el a szkíta betűket, s azokat nem tintával és papírossal használják, hanem botokra vésik művészien, rovás módjára.” A keleti lovas népektől származtatott székely–magyar rovásírás használatát művének előszavában is megemlíti – ne feledjük, hogy a korszakban ritka az írástudó ember –, amelyből az világlik ki, hogy számára ez különös fontossággal bírt. Az előszóban megerősíti azt is, hogy a székelyek a magyarok egy népcsoportja. „Mert korunkban is ugyanennek a népnek egy része, mely a királyság erdélyi részein él, bizonyos írásjeleket vés fába, és betűkként ilyen vésést használ.”

Antonio Bonfini, Hunyadi Mátyás itáliai származású történetírója további érdekes adalékokkal szolgál róluk. A magyar történelem tizedei című munkájában ékesen bemutatja a székelyek zárt közösségét, szilajságát és életmódját. Kiemelendő ezek közül az a szabadságszeretet, amely a mai napig erőteljesen meghatározza életfelfogásukat, szemléletüket és tetteiket. „Amint a mi időnkben is látható, a hunokat nem űzték ki egészen Pannóniából… a távoli Dacia határaira – amit most Erdélynek mondunk – költöztek és magukat székelyeknek mondták… Ezek külföldiekkel házassági kapcsolatra máig sem lépnek, nehogy megfertőzzék saját vérüket. Szigorú szokások közepette élnek, és a többi magyartól sok dologban különböznek. Szkíta betűket használnak, amelyeket nem papírra írnak, hanem rövid fadarabokra vésnek, kevés jellel sokféle jelentést kifejeznek. Szakállasak és keménynek látszanak, bőviben vannak a szarvasmarháknak, mezőgazdaságból és legeltetésből élnek. A szolgaságot egyáltalán nem tűrik, ezért van az, hogy mindezidáig szabadságban élnek, és inkább meghalnának, mintsem hogy adót fizessenek.”

A mai székelyek hagyománytisztelete, az olykor makacsságba hajló, a középkori forrásokban is kiemelten hangsúlyos szabadságszeretete legendás. Büszkén ápolják tradícióikat, ragaszkodnak a történelmi egyházak nyújtotta állandósághoz, és a globalista eszmék nyomása közepette is igyekeznek kitartani közösségeik. Identitásuk keresése letisztulóban, a székely–magyar kultúra sajátosságai kezdenek végérvényesen kikristályosodni, amelyek méltó helyet foglalnak el Magyarország értéktárában.