Egy kevéssé ismert Szent László-ábrázolás

A közelmúltban levonult drávai árhullám talán kissé távoli asszociációval fölidézheti bennünk ennek a közepes európai folyónak a magyar történelemhez kötődését, pontosabban ennek a kötődésnek az eredetét.

A horvát államalapító dinasztia utolsó képviselőjének, Zvonimir királynak halála (1089) után belviszály tört ki a fiatal királyságban. A Magyar Királysággal családi kapcsolat is fönnállott: Zvonimir felesége I. Béla magyar király leánya, egyben László húga volt. Az özvegy királyné politikai tábora számára kézenfekvő volt a frissen trónra lépett, fényes politikai jövővel kecsegtető magyar királyt a horvát trónra meghívni. Ugyanakkor a korábbi uralkodó, IV. Petar Krešimir király egyik rokona, II. Stjepan is bejelentette uralkodási igényét. Amíg 1067-ben Zvonimir még társuralkodóként a magyar csapatok segítségét kérte Rab, Krk és Cres szigeteinek megszerzésére, addig az 1089-ben megindult hadjáratnak már nem korlátozott, hanem totális célja volt: a Horvát Királyság beolvasztása a Magyar Királyságba.

A politikatörténetet innentől nem is szükséges követnünk, hiszen éppen a magyar nemzeti emlékezet egyik jellegzetes reprezentációs emlékére, a Szent László király vezette hódítás sajátos ábrázolására kívánunk egy gyors pillantást vetni. Szent László király páratlan, évszázadokra kiható politikai tettét többek között ugyanis a pécsi székesegyház egyik freskója is megörökíti. Székely Bertalannak (1835–1910), a magyar nemzeti romantika európai képzettségű és műveltségű képviselőjének 1887–1889 között készült alkotása a Szűz Mária-kápolna déli oldalát díszíti, mégpedig a Szent Istvánt, Szent Imrét, valamint Szent Margitot és Kapisztrán Szent Jánost ábrázoló, hasonló, azok legnagyobb tetteit meggyőző művészi eszközökkel ábrázoló festmények között.

Az ábrázolás művészi ereje kétségkívül az, hogy képes egyetlen, hatásos pillanatba sűríteni mindazt, amit a történelemből és az egyháztörténetből ismerünk. Nem csatajelenetet látunk, nem a zágrábi püspökség megalapítását ünnepeljük, nem királykoronázáson veszünk részt, hanem egy aranyglóriás hadvezér – egy a valóságosnál kissé szélesebbnek ábrázolt folyó partján – ladikba száll. A kápolna hasonló képeire, valamint a székesegyháznak mind az üdvtörténetet, mind a védőszent Szent Péter és Szent Pál életét bemutató képeire jellemző módon itt is hármas árkádban láthatók az események. Ez a hármas fölosztás kapóra jöhetett az alkotónak, hiszen nem pusztán a főalak pozíciója lett egyértelmű, de az idő hármas tagolását is föl lehet ezáltal ismerni: jobb szélen a múlt, középen a jelen, bal szélen pedig a jövő.

Székely Bertalan: Szent László átkel a Dráván, falkép (Mária-kápolna, Székesegyház, Pécs). A szerző felvétele

Amint a székesegyházban szinte valamennyi narratív képet, ezt is fölirat egészíti ki: Dravum ad Vaskam traiicit et Croatiam Hungariae sociat. (Vaskánál átkel a Dráván, és Horvátországot Magyarországhoz csatolja.) Hasonlóan valamennyi képfölirathoz, itt is az üzenet lényege áll: átkel és csatol. Figyelemre méltó, hogy a lovagi páncélzaton kívül más attribútumot alig látunk: sem a szokásos bárdot, sem kivont kardot – pusztán a páncéltunika fejrészén vehető ki halványan valamiféle arany abroncskorona. Mégis a (későbbi) kanonizációra utaló glória, valamint a történelmi háttérismeret egyértelművé teszi a befogadó számára, ki a kép főszereplője.

A hagyományhoz illeszkedve László alakja valóban kiemelkedik a többiek közül. Büszke tartása, csípőre tett bal és cselekvést kezdeményező jobb keze magabiztosságot és tetterőt sugall. Személyében összeköti hátországát és a meghódítandó területet: a jobb oldalon a magyar vitézek gyülekeznek, a bal oldalon talán révszolgálatot teljesítő parasztemberek az átkelést készítik elő. A háromosztatúság sem nem töri föl az ikonográfiai programot, hiszen egy-egy motívum (a palló, a zászló és a ladikot tartó parasztemberek) fizikai összeköttetést is biztosít, sem nem teszi merevvé, statikussá az alkotást.

Ez utóbbira éppen a mozdulatok finom kompozíciója a biztosíték. Meglepő módon a leglágyabb gesztus Lászlóé: nem teljesen kinyújtott karja kijelöli az irányt, teste is ezt követi, ám feje még visszafordul. Hadvezérként, királyként közösséget vezet, így nem hagyja hátra övéit. Mozdulatára pedig válaszolnak is vitézei. Közülük egyetlennek látszik az arca; egy másik félig takarásban van, a harmadik háttal áll a szemlélőnek. Szilárdan álló, büszke tartásukból, félbehagyott lépéseikből azonban egyértelmű, hogy zászlaikkal éppen királyuk után indulnak. A zászlótartó vitéz mellén jól kivehető az Árpád-ház címere, a közelebbi zászlón Szűz Mária, a hátsó, kissé takarásban hullámzó lobogón pedig az apostoli kettős kereszt – valamennyi a keresztény Magyar Királyság egyértelmű szimbólumának tekinthető.

A középső és jobb oldali mező büszke és tetterős alakjaihoz képest kissé zavarba ejtő a ladikban várakozó parasztok ábrázolása. Csak egyikük arcát látjuk, azt sem teljes élességgel. A többiek a csáklyáikkal vannak elfoglalva, amelyekkel a ladikot a parthoz támasztják. Ezen a ponton érdemes az asztalosipari apróságokat is szemügyre venni: a palló, amelyen a király áll, zsanérral csatlakozik a ladikhoz, amelynek oldalait egyszerű, de mesteri csapolás tartja össze. Az átkelésre váró parasztemberek komorsága hármas értelemre enged következtetni: egyrészt a munkájuk okozta fáradtságra, másrészt az érkező király iránti alázatra, harmadrészt – immár átvitt értelemben – a leigázott horvátokra. Ám ha ez utóbbi lehetőségre tekintünk, akkor sem érzékelünk ellenállást: várakozva, sorsukba, munkájukba beletörődve, magukat a királyi akaratnak alávetve várakoznak arra, akié a döntő szó.

Mindeddig nem ejtettünk szót a festmény színeiről. A befogadó tekintetét értelemszerűen László király alakja ragadja meg, aki szürke páncéltunikát, páncélnadrágot sarkantyúval, valamint bőrövre kötött kardot, páncélkesztyűt és vörös – azaz bíborszínű – palástot visel. Kétségtelenül ez utóbbi ruhadarab a legjelentősebb, ez utal a királyi-uralkodói méltóságra. Ennek színével egyedül a Szűz Máriát ábrázoló, közelebbi lobogón találkozunk, amely szintén vörös. A háttal álló vitéz palástja, illetve a másik zászló zöld színű. Jóllehet ma már közismert, hogy a magyar nemzeti lobogó mai három színe csak a XIX. század derekán rögzült, talán nem elrugaszkodott ötlet – sőt Székely Bertalantól kifejezetten elvárható – az ábrázolt mozdulatsort továbbvinni, amikor a piros és a zöld zászló a ladikos parasztok gyolcsingének fehér színével kiegészülve egyfajta élőképként jelenítik meg a magyar nemzeti színeket. Az Árpád-házi címer és a hamarosan akár össze is álló magyar trikolór a magyar történelem ezeréves kontinuitására utalhat, amely az ezredévi ünnepségekre készülő nemzet érzéseit Szent László király hódításának emlékezetében juttathatta kifejezésre.

Az egyetemes magyarságnak szóló üzeneten túl a Szűz Mária-kápolna szentábrázolásai közül a vizsgált kép helyi jelentőséget is hordoz, hiszen egy olyan széktemplomban látható, amelynek egyházmegyéje szomszédos Horvátországgal, illetve ahol a kép keletkezésekor is számottevő horvát kisebbség élt. A bátor, békés és tekintélyes király alakjára mindkét nemzet büszkeséggel tekinthet vissza, és vallhatja őt magáénak.

 

Majorossy Imre, Magyarságkutató Intézet 
az Eszmetörténeti Kutatóközpont tudományos munkatársa