A formálódó keresztény királyságban fokozatosan általános gyakorlattá vált a templomok mellett történő temetkezés. Ezzel párhuzamosan szorultak vissza a mellékletként adott tárgyak is, de egyes ékszerek vagy a viselet részét képező elemek azonban még ekkor is eltemetésre kerülhettek. Ezek egyike volt az Árpád-kor talán legnagyobb népszerűségnek örvendő ékszertípusa, az úgynevezett S végű karika, melyet Abasáron is több sírból ismerünk. 

Az ékszer nevét az egyik végének leginkább fekvő S alakhoz hasonlítható kialakításáról kapta. Alapanyagként az aranytól az ón-ólom ötvözetig terjed a skála, döntően azonban ezüst vagy réz felhasználásával készült. A huzal elkészítése után annak egyik végét laposra kalapálták, majd a fém törését elkerülendő, hevítés után következett a visszapödrött rész kialakítása. Ezt követően készült el a fekvő S alak, majd a karikát a kívánt méretűre hajlítva, az esetlegesen megmaradó felesleges huzalvéget levágva nyerte el végső formáját. 

A karikák alakja mellett készítőik különböző gyakorlatát jelzi az S vég visszapödrött részének többféle, leggyakrabban spirálisan visszahajló kialakítása, a karikát alkotó huzal kerektől eltérő átmetszete, vagy utóbbi megcsavarása. Az S vég változatos szélessége mellett kiegészülhetett bordákkal, ahol ezek a napfényt megtörve tükrözték, így téve csillogóbbá az ékszert. Nemesfém bevonatuk mellett kiegészítő díszítésként gyöngyöt vagy kaurit (egyfajta kagylóhéjat) is akaszthattak rá. A különböző formák Abasáron is megfigyelhetők voltak: az általánosabb kerek huzal mellett rombusz átmetszetű vagy négyzet alakú, csavart huzalú variánsok is jelen vannak, mint ezek közül néhány az alábbi képen is látható.

A korszak tendenciáinak megfelelően elsősorban női sírokból ismertek ezek itt is, 1 és 8 közti darabszámban, a koponya környékén elhelyezkedve. A legtöbb az S 505-ös számú sírban volt, ott legalább 8 darab díszítette egykor az elhunyt fejét, a sír azonban itt is bolygatott volt, több csont mellett a koponya is hiányzott, ezért nem zárható ki, hogy akár a karikák közül is kallódhatott el egy vagy több darab. 

A viseleti mód tekintetében valamilyen szerves anyaghoz kapcsolt alkalmazást rekonstruálhatunk. Felmerült ugyan fülbevalóként történő szerepük lehetősége is, s noha azok gyakorta kerültek elő ennek a helyzetnek megfelelően a sírokban – mint az S 220-as sír esetében a fotón is látható –, továbbá vannak olyan vékony, elhegyesedő végű karikák, amelyek esetében kialakításuk erre alkalmassá tette volna őket. Mégis talán helyesebb a semleges fejékszer megnevezést használni, egyes karikák fizikai tulajdonságai ugyanis eleve kizárják, hogy fülbevalóként használták őket, s azokban az esetekben sem valószínű ez, mikor a sírban olyan nagyszámú karika volt, hogy azokat már aligha lehetett volna a fülbe akasztani. Ennek a szerves anyagnak a nyomai azonban ritkán, és akkor is töredékeiben maradnak csak meg. Megfigyelték már bőrszalagba akasztott felhasználási módjukat, máskor pedig a bepödrött részen átfűzött fonál utalt rá, hogy valamilyen szerves anyagú elemre varrták fel. Ez lehetett akár hajfonatokba fűzött szalag, valamilyen fejpát vagy egyéb, sajnos a földben töltött évszázadok alatt mára elenyészett bőr vagy textil elem.

A sírok leletei természetesen csupán a töredékét adják vissza az egykori valóságnak. Ezért valószínű, hogy az Abasáron élő és temetkező közösség tagjai is nagyobb arányban és változatosabb módon használhatták ezt az ékszertípust, mint ahogyan sírjaikból ma számunkra megmutatkozik.