„Alkony, dics, fohász” – Egy elfeledett magyar grammatikáról

1763-ban jelent meg Adámi Mihály német ajkúaknak szánt magyar mint idegen nyelv grammatikájának második, bővített kiadása Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkunst… [Részletes és átdolgozott magyar nyelvmesterség…] címmel.

A nyelvtan- és szótárírás mellett családtörténet- és címertankutatással is foglalkozó Adámi Mihály Trencsén megyében született nemesi családban, és 1781. március 11-én halt meg Bécsben. Nyelvészet tárgyában született munkái közül magyar–latin–német szótára kéziratban maradt, Institutiones grammaticae Hungaricae című, 1761-re keltezett nyelvtanának hollétét homály fedi, így az utókor nyelvészeti munkásságába egyedül az Ungarische Sprachkunst vizsgálatával nyerhet mélyebb betekintést.

A grammatika a magyar mint idegen nyelv oktatásának első nagyobb korszakában (1720–1800) született. Ez az időszak azért is jelentős, mert ekkor kezdődött a magyar mint anyanyelv és a magyar mint idegen nyelv oktatásának tudatos elkülönítése, a magyart kifejezetten külső, idegen nyelvi szempontból bemutató tananyagok és módszerek kidolgozása.

A nyelvtan két kiadásban látott napvilágot, az első 1760-ban, a második 1763-ban. A két változat közti különbség, hogy a második kiegészül 70 oldalnyi párbeszéddel, 9 oldal „Németböl forditott Nyájas Levelkék”-kel, valamint 88 oldal szótárral és 5 oldal szóképzéssel kapcsolatos megjegyzéssel. A szótárról Tolnai Vilmos (1904) kiemeli, hogy azért is jelentős, mert a szótövek kikövetkeztetésének első tudatos kísérlete, amelynek célja, hogy a tanuló „az adott tővel és a függelékben közlött képzőkkel a leírt szabályok szerint tetszése szerint képezhesse a szükséges szavakat”.

A grammatika későbbi nyelvmesterekre is hatott: harmadik nagy fejezetének egyik alfejezetét Korabinszky János Mátyás Bél Mátyás nyelvtanának 1774-es átdolgozásába szinte teljes egészében átemelte.

A Gutenberg Nagy Lexikon (1931) Szily Kálmán (1902) nyomán érdekes adalékot nyújt a grammatikáról, ugyanis a szerzőről szóló rövid ismertetőjében kiemeli, hogy az alkony, dics, fohász szavaink Adámi szóképzése nyomán mentek át a közhasználatba.

Ahogyan az a grammatika előszavából is kiderül, Adámi igyekszik eloszlatni a magyar nyelv nehézségeiről szóló tévhiteket. Ehhez példák sorát hívja segítségül: a magyar nem ragozza a névelőket, a magyarban négynél nincs több igeidő („nicht mehr als vier Zeiten”), a prepozíciók helyett végződések, esetek vannak [„alle Vorwörter (Praepositiones) werden nur mit einer Endung (Casus) zusammengesetzt”].

A grammatika sikerét bizonyítja a pozsonyi Magyar Hírmondó 1781-es közleménye is: „[…] kinek Német nyelvenn írt Magyar Grammatikáján úgy anynyira kaptanak vala, hogy világra jövetele utánn tsak hamar a nyomtatott darabok mind el fogytanak, és a hol vagy egygy ír-magúl találtatott, azért aranyat is adogáltanak.”

A nyelvmester a mai kor olvasója számára is tanulságos, mert a benne található párbeszédek, levelek jól jellemzik az adott kort, valamint a korabeli nyelvhasználatot. Ízelítőül álljon itt az alábbi részlet:

Hallod-e, Legény! megállj.
Mit méltóztatik parancsolni az Úr?
Ki lovai ezek?
Erdélyi fő Uraságé Gróf Bethlen Ő Excellenciáé.
Hová vezeted?
Pestre.
Mi végre?
Vásárra. 
Eladók tehát?
Igenis, eladók, még többet is vezetnek utánam.
Mi lesz áruk?
Nem tudom, Uram, mert én csak szolgalegény vagyok.
Ki jön veletek?
Lovászmester Uram.
Hát az hol vagyon?
Ő kegyelme előre jár, és már a városban leszen.
Kétségkívül az Úr lovat akar venni?
Igen is, ha jót kaphatnék, vennék.
Uram! ha jót kíván, azt nálunk kell keresni. Mind paripának, mind pedig szekérbevalót lehet találni.
És így jó lovaitok lesznek?
Uram! három különböző ménből valók, és szebbnél szebbek, jobbnál jobbak.
Nékem jó paripára volna szükségem, mutass egyet, jó borravalót várhatsz.
Uram! vagyon itt egy, és az olyan, hogy mindenütt számot tehet.
Lássuk, melyik az?
Íme! […] Vizsgálja, nézze meg az Úr tagról tagra, és ha hibát talál benne, ám én ember ne legyek. […]
Látom, hogy friss.
Felettébb is friss […] én még egy botlását sem tapasztaltam.
[…]
Uram! Mint a Gondolat: jobbra, balra úgy fordul, áll, s indul, amint a lovas kívánja […].
Én most mindjárt utána megyek, és felkeresem a lovászmestert, Isten hozzád.
Áldja-meg az Isten az Urat.
 
Nagy Dóra, Magyarságkutató Intézet, 
a Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont tudományos segédmunkatársa

 

Felhasznált irodalom:
A Magyar Hírmondó második esztendeje. Az az 1781benn költ túdósító Levelei. Patzkó Ferentz Ágoston Könyvnyomtató műhelye, 1781.
Éder Zoltán: Fejezetek a magyar mint idegen nyelv oktatásának történetéből. Magyar Nyelvőr, 107. (1983), 3. 309–324.
Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára. Hornyánszky Viktor Kiadása, Budapest, 1902.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. kötet. Hornyánszky Viktor Akad. Könyvkereskedése, 1891.
Tolnai Vilmos: Adámi Mihály nyelvtanáról. Magyar Nyelvőr, 33. (1904), 1. 47–48.