Május 22-e egyben Szent Júlia szűz és vértanú liturgikus emléknapja is. Paraszti hagyományunk szerint e napon a lovakra figyeltek. A följegyzések szerint volt hely, ahol ilyenkor feldíszítették a lovakat és ünnepélyesen vezették őket körbe a faluban. Júlia napján tilos a lovat befogni, vele munkát végezni. Inkább az istállót takarították, patkoltak, lószerszámot javítgattak – így lovak egész nap nyugodtan legelhettek

Május 25-ét, Orbán napját a hagyomány a negyedik fagyosszentként tartja számon. Sokfelé, így például nálunk a szegedi nagytájon, de a palócok körében is a nevet „Urbán” formában használják. A nap esetleges hidege a szőlőnek árt a leginkább, ezért sokfelé különösen, ott, ahol nagyobb szőlőültetvényeket találunk, a bő és jó minőségű termés biztosítása, illetve a szőlőhegy védelme érdekében Orbán tiszteletére szobrot vagy éppen kápolnát emeltek. 

Bod Péter Erdély jeles 18. századi református lelkésze és történetírója írja, hogy Orbán napjának időjárásából úgy jövendölnek a tudatlanok, hogy ha tiszta napfény vagyon, a bornak jó termése várható, ha azonban hideg és esős az idő, akkor bizony a borosgazdák szükséget látnak… Ezt bizonnyal jól tudta a Nagytiszteletű Úr, hiszen Magyarigen környéke, ahol élete java részét töltötte, de az egész erdélyi hegyalja igencsak híres kiváló borairól! 

Kevesen tudják, hogy az ókeresztény kor jeles egyházfőjének ereklyéi éppen hazánkban lelhetők föl. Azokat 14. Kelemen pápa adományozta Andrássy István grófnak még 1773-ban, aki éppen arról értekezett a Szent Atyának milyen károkat is okoznak a tavaszi fagyok a Tokaj környéki szőlőkben. Így, a pápa adományaként kerültek hazánkba Orbán földi maradványai s azokat ma is Kossuth Lajos szülővárosában, a Tokaji borvidékhez tartozó Monokon, a Sarlós Boldogasszony tiszteletére emelt templomban őrzik és tisztelik, az erre a célra készült oroszlánlábas ezüst ereklyetartóban…

Nyitra környékén, a Zobor-vidék magyar falvaiban, de a Csallóközben és másutt is szokásban van, hogy ezen a napon körmenetben keresik föl Orbán szőlőhegyi szobrát. Ha szép, alkalmas az idő megkoszorúzzák, fölvirágozzák azt, ám ha rossz, fagyveszélyes, akkor bizony kövekkel dobálják meg a jámbor pápa kőbe, fába faragott alakját. Ilyen alkalmakkor bizony még ma is fölhangzik az ősi, évszázados megfigyelésen alapuló rigmus szövege is: „Orbán, hogyha napja tiszta, az új borát édesen issza, ám ha tőkéje megázik, a jó ital ecetté válik…”

Ebben az esztendőben, 2025-ben a húsvét utáni 40. nap, Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe (Ascensio Domini) május 29.-ére esik. Az ünnep magyar neve, az áldozócsütörtök onnan ered, hogy ez a jeles ünnep régen a kötelező húsvéti szentáldozás végső lehetősége, határnapja volt.

Újkígyóson még az én gyermekkoromban is minden 7–8 éves katolikusnak született gyerek volt elsőáldozó. Nálunk ennek nem volt kötött napja, mint másfelé, de legkorábban a húsvétot követő első vasárnapon kerülhetett rá sor, legkésőbb pedig a húsvétot követő 40. napon, tehát áldozócsütörtökön. Az én időmben majdnem mindenki, korábban pedig mindenki járt iskolai hittanra, de így is legalább egy héten át tartott a fölkészítés s az előtte való napon gyóntunk. Az elsőáldozás napján a kislányok fehér ruhát és szép fátylat viseltek, úgy mondták „kismënyasszonyok”. Hímzett zsebkendőt, imakönyvet, rózsafüzért tartottak az egyik kezükben, a másikban pedig gyertyát. A fiúk szép sötét öltönyben, 1950 előtt zsinóros bocskaiban voltak, mirtusz-bokrétával a zakójukon, épp úgy, mint, az igazi vőlegények s a kezükben ők is gyertyát tartottak. A szentmise alatt mi elsőáldozók az oltár előtt álltunk, jobbról a fiúk, balról a lányok. Utána közös és egyéni képek készültek, a közös képen rajta volt a plébános és a káplán is. Ezt az uzsonna követte, mert az áldozás előtt nem volt szabad enni a szentségi böjt miatt. Itt máig kakaót és fonott kalácsot kapnak a gyerekek – tapasztalatból mondom, ez a legtöbbjük számára feledhetetlenül finom…

Az ünnep kapcsán jutott eszembe, hogy a régi öregek mondogatták, én például annak idején kedves palóc öregasszonyomtól, Kóci Manci nénitől hallottam, hogy amikor Krisztus urunk fölment a mennybe, a föld tiszta helyei követni akarták, ezért elkezdtek emelkedni az ég felé. Manci néni úgy hitte, hogy így emelkedett ki a Karancs hegye is, és a hegy tetején álló kápolnát nem is emberkéz alkotta, éppen ezért őrzik azt az angyalok, de őrzi a környék mélyen hívő palóc népe is. „Krisztus a mennybe fölmene, alleluja, alleluja / Egeknek élő Istene, alle-, alleluja! / Fölnéztek az apostolok, alleluja, alleluja. / És zengtek fényes angyalok, alle-, alleluja! / Siessünk hálát mondani, alleluja, alleluja. / S a Három – Egyet áldani! Alle-, alleluja!”

Az ötvenedik nap már az utolsó aranyalma ünnepe pünkösd! Régi újkígyósi öregasszonyoktól pedig úgy hallottam, hogy mikor Szűz Mária pünkösd reggelén tartott az utolsó vacsora terme felé, virágot akart szedni, hogy azzal az asztalt ékesítse. Egy búzatábla mellet elhaladva szép fehér virágokat talált. Tépett is belőle jókora csokorra valót. Oda tette az asztalra s amikor kiáradt a Szentlélek és a lángnyelvek leszállottak az Apostolokra ezek a virágok mind-mind csodálatos kék színt kaptak – éppen olyat, mint Mária köpenye. Maga a Szűz Anya adta neki a búzavirág nevet, mert a búzatábla szélén találta őket! No, hát azóta kék a búzavirág, ami nem csupán szép, de valahogy magában hordozza a Szent Lélek pünkösdi tüzét is. Épp ezért használják az emberek ezt az egyszerű. mégis csodás virágot ősidők óta sokféle betegség hathatós gyógyítására...

Ifjúságom meghatározó emléke a pünkösd szombati csíksomlyói búcsú. A kegytemplom, a Kis-Somlyó hegye és a Nyereg, ahol szinte az anyanemzettel fönntartott egyetlen kapcsolatként ott volt, ott van a moldvai csángómagyarok népes csoportja is. Szinte most is hallom, amint a szakadó esőben, az idő mélyéről is – a hegyoldalon lefelé araszolva a tömegben egy katrincás moldvai nénike egyedül, kissé rekedtesen, mégis tisztán énekeli: „Szép liliomszál, szüzek virága, / könyörögjél értünk, Istennek Anyja! / Ó, mily ékes vagy, Mária, bűnösöknek szószólója!

Pünkösd vasárnapjának reggelén, mikor beértem a hajnali napvárásról, leültem a csíksomlyai kegytemplom padjába, hogy pihenjek egy kicsit. Csöndesen imádkozva szemléltem a kegyszobor lábai elé igyekvők sorát. Székelyek, gyimesi és moldvai csángók, magyarországi zarándokok, nők és férfiak, ifjak és vének vegyesen. A sokaságból kirí egy-egy turista is, aki nem is tudja pontosan, miért is van éppen itt. A gyimesiek, akik a kegytemplomban töltötték az éjszakát, többségükben hagyományos népviseltbe öltöztek. A betérő moldvai asszonyok ruházatának egy-egy darabja is –szőttes tarisznya, katrinca, hímzett ing, vagy éppen csak a kendő kötésének módja– elárulja a viselő kilétét. Máskülönben csupán a megjelenés, a gesztusok és mozdulatok bizonytalan jeleiből lehet tájékozódni.

A hosszan kígyózó sort végig pásztázva megakad a szemem egy moldvai csángó asszonyon. Aszott, barna, agyondolgozott teremtés, kezében egy csokor frissen szedett „dudu”. Kicsiny eleven zöld folt, a kora reggeli fáradt szürkeségben. Szárak és levélkék, az élet, az élni akarás egyetemes jelei, talán az emberi lét kezdete óta. Kicsiny csokor, melyet a Kissomlyó oldalában szedett lefelé jövet, mert ő is ott volt a Szenvedő Kápolna mögött, mikor a gomolygó ködök közül föltetszett az Áldott, s benne a lélek „galambecskája” is. Ez a szürke, kicsiny asszony ott volt, tanúja volt annak, hogy a Lélek kegyelme kiáradt a földre. Talán éppen a Kissomlyó hegyére s mindazokra, akik ott állottak a kápolna mögötti pázsiton, tekintetüket a keleti horizontba fúrva. Érezte a minden porcikáját átjáró kegyelmet, ami erőt ad a nyár összes munkájához, a család gondjainak átvészeléséhez, a tenger szomorúság elviseléséhez, élethez és halálhoz egyaránt. Érezte mindezt és kicsit szédült is tőle, miközben nem értette, miért nem érzik ugyanezt mindazok, akik ugyanekkor ugyanitt vannak, s mégis olyan távolinak tűnnek, akik háttal állnak a Napnak és csak kattogtatják fényképezőjüket, akik Isten tudja miért dobjaikat verik, épp akkor és épp ott, ahol az emberi csöndesség áhítata kéne, mert itt az Ég szólal. Ezen tűnődött ez a kicsiny csángó asszony, miközben magányosan ballagott lefelé a hegyről s eszébe jutott egy negyedszázad előtt búcsú, amikor még bujkálni kellett a milicisták elől, s épp itt, drága emlékű bunikája –nyugodjon csendesen– tanítgatta, miféle burjányokat kell szakasztani az erdő fái között, s amik csak akkor foganatosak, ha pünkösd hajnalán tépik őket.