Ha közeli hozzátartozóinkról mesélünk, megkerülhetetlenül szülőkre, gyermekekre, egyenes és oldalági rokonokra terelődik a szó. Ha szerencsés családtörténetünk van, akár családfánkat is meg tudjuk mutatni párszáz évre visszamenőleg. Talán nem meglepő, hogy a nyelvek leszármazásában is anya- és leánynyelvekről beszélünk. De vajon következik-e ebből, hogy biológiai felmenőink mintájára mindjárt nyelvi családfák rajzolásába fogjunk?

Pápay Sámuel nevezetes enciklopédiájában, A magyar literatúra esméretében, már 1808-ban anya- és leánynyelvekről, valamint rokonnyelvekről értekezik, igaz előbbit a mai alapnyelv jelentésben használja (Pápay 1808:48–49.). Pápay szakszókeresésében nincs semmi meglepő: a nyelvtudomány az antikvitás kora óta egészen a mai ökolingvisztikáig élt és él biológiai metaforákkal, amelyek párhuzamba állítják a kihalás szélére sodródott fajok helyzetét a világ (temérdek) veszélyeztetett nyelvének állapotával, tegyük hozzá, cseppet sem alaptalanul.

Vannak azonban a nyelvtudomány történetében olyan metaforák, melyek nem segítették, sokkal inkább gátolták a tisztánlátást egy adott területen. Ilyen a nyelvi családfa-metafora is, mely Charles Darwin ikonikus munkája nyomán, August Haeckel biológus és az indoeuropaista August Schleicher rajzainak közvetítésével terjedt el a történeti nyelvészetben, és az elmúlt százhatvan évben bizony több kárt okozott a szemre egyre mutatósabb fák formájában testet öltött felfogás, mint amennyi haszna egyáltalán lehetett volna. A nyelvi családfa ugyanis végtelenül leegyszerűsített bizonyos dolgokat, amely önmagában még nem lenne baj, az már annál inkább, hogy ezek az egyszerűsítések néhány ponton köszönőviszonyban sincsenek a nyelvek életének és érintkezéseinek valóságos természetével. Nézzük tehát Darwin állítását A fajok eredete c. 1859-ben megjelent műve magyar változatából. (Hasonló gondolatokat Darwin már a negyvenes évek közepétől megfogalmazott tanulmányaiban.) 

„Ha az embernek egy teljes leszármazási táblázata, vagyis családfája állna előttünk az emberi fajoknak genealógiai beosztása a legjobb osztályozást szolgáltatna az egész világon használatban lévő különböző nyelvekre nézve; és ha valamennyi kihalt nyelv és valamennyi közbenső és lassan változó tájnyelv szinte befoglaltatnék, csupán ezen beosztás volna az egyetlen lehetséges. … Az ugyanazon törzsből származott nyelvek közötti különbség különböző foka az egymásnak alárendelt csoportok által volna kifejezhető; azonban a leghelyesebb, sőt egyedül lehetséges berendezés mégiscsak a genealógiai lehetne; ez pedig szigorúan természetes lenne, amennyiben az valamennyi, már kihalt, és még élő újabb nyelveket a legközelebbi rokonság útján kötne össze egymással, és mindenik nyelvnek kifejlődési menetét és eredetét is kimutatná.” (Darwin 1873: 244—245. kiemelések tőlem – P.P.) Darwin tehát nem kevesebbet állít, minthogy

• a törzsfejlődést (az emberi fajok genealógiai beosztása) bemutató családfa a legjobb ábrázolásmód a világ összes kihalt és élő nyelvének osztályozására, azaz nem egyszerűen metaforáról, hanem teljes és tökéletes azonosságról beszél;
• ez a genealógiai alapú „berendezés” pedig nem egyszerűen a nyelvek rokonsági viszonyait, hanem azoknak keletkezését és fejlődését is bemutatná, méghozzá az „egyedül lehetséges” módon.

Hogy a kor miért köti össze, és miért éppen németföldön köti össze ily lelkesen nyelveredet és néperedet kérdését, az művelődés- és identitástörténeti kérdés is, melyről már számos helyen írtam korábban (l. pl. Pomozi 2018, 2020, ill. közoktatási tananyagként Pomozi–Katona 2021: 46–47.) Az 1870-es években megizmosodó újgrammatikus nyelvészeti iskolai hívei úgy vélték, az indogermán „ősnyelv” (Ursprache) darwini logika szerinti megtalálása egyben az indogermán „ősnép” (Urvolk) meglelését is jelenti. Nyelv- és néperedet összekötése majd száz éven keresztül elfogadott volt a nyelvtudományban: a családfa mindenható valóságábrázoló erejét először nem német, hanem egy észt kutató, Harry Moora őstörténész kérdőjelezte meg módszeresen 1956-ban. A családfakritika története messzire vezetne, itt és most egyszerűen áttekintjük e biológiai metafora legfontosabb kérdőjeleit:

• Mint a Haeckel és Zongor-féle családfán fentebb látható, a fa tövébe, az egysejtűek helyére képzelték az alapnyelvet, az ághegyekre pedig a mai leánynyelveket: ez eleve lehetetlen, mivel a családfák csak néhányezer évről adnak számot, ma már viszont tudjuk, hogy Eurázsia nyelvi múltja ennek sokszorosa. A családfák tövében ezért nem lehet „ősnyelvet” feltételezni. A gyökerek, a nyelvi előzmények hiányoznak róla;
• A családfa úgy tesz, mintha a történeti múltban is modern nemzeti, standardizált nyelvekkel, magyarral, manysival, finnel, némettel, olasszal, angollal etc. lehetne számolni, holott a nyelvek standardizálásának alig néhányszáz éves múltja van, a modern standard változatok pedig legfeljebb kétszáz éve születtek. Más szóval a nyelvek előtörténetében (pl. lovasnomád népek esetében az eurázsiai sztyeppén vagy erdőlakó népek esetében az erdős övezetben) nyelvváltozatok sokaságával kellene számolni. S a XIX–XX. századi nyelvi egységesség visszavetítése a múltba merő fikció, amely igen (nyelv)történetietlen.
• A családfán mindig csak elágazások vannak, mert mindig egy nyelvből kettő lesz, azaz csak a nyelvi elkülönülést mutatja, a nyelvi egységesülési folyamatokat nem. Márpedig e két folyamat együttesen van jelen a nyelvek történetében. Manapság pl. az egységesülési folyamatok sokkal erőteljesebbek, mint az elkülönülésiek;
• A családfa-elágazások mindig kettősek (binárisak). Ez is teljesen életszerűtlen és történetietlen, egy nyelvi tömb természeti katasztrófa, hódítás vagy túlnépesedés esetén három-négy-ötfelé is szakadhat éppen;
• A családfa nem ad számot a nyelvek közötti másodlagos kapcsolatokról. Így nem mutatja a nyelvi valóságot régente erősen meghatározó két- és többnyelvűségi mintákat sem. (Ezt persze igen nehéz is lenne fán ábrázolni, bár 1970 óta többen is megpróbálták.)
• Eurázsia jelentősebb nyelvei folyamatosan érintettek a nyelvcserefolyamatokban is, és ez különösen is igaz lehetett pl. az ősmagyar korban is, a sztyeppei népmozgások, vándorlási hullámok közepette. Ezt a családfa nem tudja ábrázolni, mert szükségképpen köti az etnikumot a nyelvhez;
• Bármely nyelv bármely nyelvvel képes úgy érintkezni, hogy kölcsönhatás alakuljon ki köztük. Ez a korlát nélküli „kontaktálás” biológiai fajok közt lehetetlen, tehát a biológiai metafora ebből a szempontból is „megdől”.

Összességében tehát nemhogy nem igazolta az idő Darwin sorait, hanem azoknak még metaforikus értelmezését sem. Az viszont tudománytörténeti tény, hogy a nyelvi családfa-metafora sokáig súlyosan behatárolta a nyelvtörténeti gondolkodást, mi több, még ma is akadnak lelkes védelmezői Amerikától Ázsiáig. Sorozatunkat hamarosan folytatjuk azzal, hogyan hatnak egymásra a valóságban az érintkező nyelvek.