Fordul, fordít, forgat, forog, / Magyar nyelven könnyű dolog – így magasztalja Weöres Sándor Lingua bella c. betű-etűdében édes anyanyelvünk virtuozitását. Rímhányó Romhányink finom iróniájávál és cseppet sem mellesleg a magánhangzó-harmónia tökéletes kihasználásával a végsőkig csűri-csavarja Szamármeséje szerelmes történetét.

Lássuk egy rövid részletét:

E virtuóz verssorokban képzők, jelek, ragok, magas és mély hangrendű szópárok tobzódnak, felsejlik sok minden, ami a magyar költői nyelv különlegességét adja, s amelyet legjátékosabb poétáink időről-időre mesterien ki is aknáznak. De mi a szerkezeti alapja a magyar költői és folklórnyelv szinte páratlan gazdagságának? 

Erre a kérdésre kicsit távolabbról kell kezdeni a választ. A világ nyelveit két, egymástól eltérő módszerrel hasonlíthatjuk össze. A nyelvek többségét kisebb-nagyobb csoportokba rendezik az elmúlt száz–kétszáz év kutatásai során megismert és feltárt nyelvcsaládok. Hogy mely nyelv mely nyelvnek rokona, s mely nyelvek alkothatnak egy nyelvcsaládot, azt elsősorban a történeti összehasonlító kutatás vizsgálja, amelyről sorozatunk következő részeiben még sok szó fog esni. Ugyanakkor a világ nyelvei közötti összefüggéseket nemcsak történeti szempontból, hanem szerkezeti sajátosságaik szempontjából is lehet vizsgálni. Ez utóbbi az úgynevezett (nyelv)tipológiai összehasonlítás. Hogy ismét Weöressel éljek, midőn már említett versét így fejezi be: Csókolatlan, csókolhatlan: huszonöt szó az olaszban, akkor a magyar és az olasz szerkesztésmód alapvető különbségére, agglutináció és izoláció különbségére hívja fel a figyelmet. 

De mit is jelent közelebbről, hogy vannak agglutináló (ragasztó) és izoláló (elszigetelő), sőt flektáló (hajlító) és poliszintetikus nyelvek? (Utóbbi típusnak nincs általánosan elterjedt magyar neve.) Ezeket az elnevezéseket eredetileg a nyelvek alaktani viselkedésének osztályozására alkották, de természetesen a hangtan és a mondattan terén is vannak markáns tipológiai különbségek az egyes nyelvtípusok közt.

A tipológiai összehasonlítás során tehát olyasmiket vizsgálnak, hogy egy meghatározott grammatikai jelenség (pl. a tárgyjelölés, helyviszonyok megjelenítése, birtokos kifejezése, tagadás, kérés vagy parancs kifejezése, tapasztalati vagy állítólagos információ grammatikai megjeleníthetősége, igeidők kifejezése, igemódok kifejezése, modalitás kifejezése) szerkezetileg hogyan valósul meg különböző nyelvekben. Ha pedig a hangtant tekintjük, pl. aszerint is fel lehet osztani két típusra a világ nyelveit, hogy van-e bennük magánhangzó-harmónia. Azokat a nyelveket pedig, amelyekben van, a harmónia típusa, és az érintett magánhangzók mennyisége szerint további altípusokba lehet sorolni. 

Az agglutináló és az izoláló típus különbségét igen könnyű egyszerű építőkockák segítségével megérteni. Minden szótő és minden grammatikai elem, képző, jel, rag egy-egy önálló nyelvi építőkocka: az agglutináló nyelvek ezeket a beszédhelyzet igényei szerint összeragasztják, az izoláló nyelvek pedig egyszerűen egymás mellé helyezik őket. Az agglutináló nyelvekben a grammatikai elemek döntően a tő után következnek – a magyarban pl.  a leg- + -bb felsőfokjel a kivétel ez alól, amely körülöleli a tövet –, az izolálókban ilyen megkötés nincs.

A flektáló (hajlító) típus esete bonyolultabb: a szótő ugyanis a típus nevéhez híven gyakran hajlik, azaz hangszerkezetében részben megváltozik. Klasszikus esetei ennek az úgynevezett német erős igék tőhangváltó alakjai: singen: sang: gesungen ’énekel, énekelt, énekelt’ ill. egyes főnevek többes számú alakjai: Wald: Wälder ’erdő, erdők’. Hasonló jelenségek gyakoriak pl. az indoeurópai nyelvekben.

A tiszta nyelvtípus ugyanakkor elvont fogalom, nem más, mint a típust alkotó grammatikai jelenségek (típusjegyek vagy megkülönböztető jegyek, angolul distinctive feature) összessége. Ezek a természetes nyelvekben vegytisztán aligha valósulhatnak meg, bár a Kínában beszélt, a kínai iskolákban tanított mandarin nyelv elég közel áll a tökéletes izolációhoz. A nyelvek nagy többsége a mandarinnal szemben tipológiailag erősebben kevert, általában valamely típus enyhe vagy erősebb dominanciájával. A következő ábra az agglutináló, az izoláló és a flektáló szerkesztésmód különbségét mutatja be.

A magyarban minden grammatikai információ a tőhöz tapad. Angol példánkban semmi sem tapad a tőhöz, a megfelelő grammatikai információk a tő előtt állnak. A kínai kanjik (ejtsd: kandzsi) egybeírása agglutináció látszatát keltheti, de valójában a színenként tagolt írásjegyek, amelyek egyszerűek vagy összetettek, grammatikai és jelentéstani szempontból is elkülönülnek. Érdekesség, hogy a belső helyviszonyt jelölő grammatikai elem két részből áll: körbeveszi a ’miénk’ és a ’kert’ jelentésű elemeket. Az olaszban a ’kertünk’ jelentésű szerkezet nem képzelhető el az il határozott névelő nélkül.  A ’kertünkben’ nel    elöljárószóban az il és az in alakilag megváltozott, ez pedig flexiós jelenség. Az olasz szerkezet arra is jó példa, hogy nemcsak a nyelvek, hanem egyes nyelvi szerkezetek típusai is lehetnek kevertek: ebben az esetben egy izoláló-flektáló példát figyelhetünk meg. 

Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a tipológiai vizsgálatnak is lehet nyelvtörténeti dimenziója. A Finn-öböl déli partjai mentén beszélt észt nyelv több évezredes, intenzív germán hatásra az agglutináló dominanciát flexiósra cserélte. Ez az oka annak, hogy az észt szerkezeti felépítésében igen nagy mértékben különbözik a legtöbb uráli nyelvtől, de még a legközelebbi finnségi rokonnyelveitől is. Ez egyrészt rávilágít arra, hogy a nyelvrokon nyelvek nem feltétlen tartoznak azonos szerkezeti típusba, másrészt arra is, hogy huzamos ideig tartó intenzív nyelvi kapcsolatok, s az ezzel járó többnyelvűség még a nyelvek szerkezeti rendszerét is képesek megváltoztatni.   

Mitől olyan kreatív a magyar nyelv? A ragasztó nyelvek határtalan szókincse

A magyar dominánsan agglutináló nyelv.  Mint a bevezető Weöres- és Romhányi-példák mutatják, a névszó- vagy igetövekhez világosan elemezhető grammatikai morfémák (képzők, jelek, ragok) sora ragasztható. E toldalékok igen magas száma teremti meg a szóalkotás szinte végtelen lehetőségeit: szárnyalhat a költői fantázia. Az agglutináló nyelveknek is csak egy részében van olyan magánhangzó-harmónia, ami a Szamármese virtuozitásának alapja. 

Persze ezt a kreativitást egy jó beszédképességekkel rendelkező magyar ember a hétköznapok nyelvében is kihasználhatja, színessé, egyénivé téve a nyelvhasználatát. Hiszen nemcsak kávét inni, pörköltet enni lehet, hanem kávézni, pörköltözni is. S ha folt esett az ingünkön, akkor lekávéztuk, lepörköltöztük magunkat, vagy épp összekávéztuk, összepörköltöztük a terítőt. Ugyan nem túl egészséges, de egy álmatlan éjszakát akár át is lehet kávézni. A lesz ige le-tövéből pedig lehet akár ellehetetlenülés, sőt ragozva-jelezve ellehetetlenüléseinkben is. Ilyen s hasonló nyelvi játékok nyomán jutott Komáromi Csipkés György 1655-ben, Utrechtben megjelent Hungaria illustrata c. munkájában arra a meglepő (de nem teljesen alaptalan) következtetésre, hogy egy magyar igének akár 43 ezer 200 alakja is lehet! Ha ugyanis egy átlagos magyar tárgyas igének minden idő- és módjelét, valamint a tárgyhatározottság, a szám és személy kategóriáját is figyelembe vesszük, akkor 338 alakkal számolhatunk. Ha az igekötőket is hozzávesszük, akár néhány ezer alakig juthatunk, és akkor még szó sem volt az igeképzőkről, pl. a -hat/-het képzőről sem. 

Így talán már nem is olyan misztikus, hanem nagyon is kézenfekvő, mitől olyan kreatív a magyar nyelv. Az anyanyelvi beszélő feladata csupán annyi, hogy nap mint nap megfelelő módon éljen gazdagságával a szóbeli és az írásbeli kommunikációban is, és soha, de soha ne degradálja azt a silány internetes posztok szintjére.