Nekem minden nap a magyar nyelv napja, még az is, amikor egész nap nem beszélek magyarul… hangosan. Mert magamban mindig csak magyarul. Talán tőlem még nem hamis ez a mondat. Bár erőst hatnak a nyelvhasználatomra az utóbbi időben innen-onnan, még mindig az én választásom, hogy mikor és meddig lesz magyar nyelv napja az én napom Kárpátalján.

Olyan szerencsés vagyok, hogy még épp elcsíptem a „technikai forradalom okozta elmagányosodás” előtti korszak végét.  Városi gyerek lévén egész tanévben a nyári szünidőt vártam, amit mamikámnál töltöttem falun. Magyar falun. Ahol mindenki ismerte a másikat, ahol sose került vissza üresen a tányér, amin kóstolót vittek át, és vasárnap, a templom utáni sétán mindenkinek köszönni kellett, aki kiült a lócára kitárgyalni a sétálókat. Ilyenkor a legszebb bóknak számított: „milyen szép jány ez a ruha!”

Ahol az öregek surckötőt vettek, mikor lementek a kert alá tetejelni a szőlőt. És volt náluk egy darab kenyér valamivel, papírba tűrve, annak az időnek az emlékére, amikor fiatalon úgy vitték el őket „három napra” a határból, hogy csak a ruhájuk volt, ami rajtuk. 

A padra lábtón jártak, szilkében tartották a lekvárt, a színben a szenet, a csűrben a szalmát, egész nap volt dolog a nyári konyha leeresztőjében, de azt a kis időt mindig ki tudták igazítani, míg a Dallas következő részét megnézték. Senki nem sietett, de minden portát kisepertek szombat estére. Szigorúan az udvarból az utca felé, mert az volt a szokás. 

Estére néha még az emberek is kiültek, vagy megálltak a kapuszuláknak támaszkodva, mert az ügyes gazda úgy rakta a kerítést, hogy a szuláknak kijárjon a hegye. Aztán majdnem felig meghordta apró mucskával, csak annyi híját hagyva, amibe belefért az a flaska vagy legalább egy kis csekuska, amiről az asszonnak nem kellett tudni. 

Nagyanyám főzte a legfinomabb habart paszulyt, nyögvenyelőt és ciberelevest, s ha valamelyik pulyának nem ízlett az ebéd, azt mondta, hogy menjen, oszt fogjon magának az ablaktőcön.

Abban egyetértettünk, hogy a kenyérnek jobb a haja, mint a bele, főleg a koperától hazáig. A bicikli rámáján vittük egymást, s mikor hajtani tanultuk, már jónak számított, ha két drugár között nem borultunk a sáncba. Rövid lehetett az a nyár, mert én azóta is csak egyenes úton tudok hajtani a kanyarig. 

Balháztunk (fogócskáztunk) esténként sötétig vagy legalább sürvedésig. Napraforgó kalapot törtünk a kolhoz táblájából, a magot belőle csak úgy kiszemeztük, kora nyárban még puha volt a haja, s azzal se sokat törődtünk, hogy kipattogunk tőle. Olyankor volt már gyenge tengeri. Hetekig nem untunk rá, mindig elfogyott poriba, pedig nagy fazékkal rittyentették. Egyikünk se volt hóka, beteges vagy kákabélű.

Jókor reggel kiültünk az utcára, összegyűltünk, durákot játszottunk magyar kártyával. S ha a kanális felé igyekvő horgászbotos társunktól szándékosan megkérdeztük, hogy: „hová mensz?”, mérgében inkább visszafordult.

Széthajigált minket az Isten. Ahányan voltunk, annyi fele szóródtunk. S legfeljebb a temetések hívnak össze minket a kis magyar faluba, ahol minden nap a magyar nyelv napja, mert ők így döntöttek valaha régen, s csuda mód máig tartják magukat hozzá. 

2011 szeptemberében az országgyűlés 339 igen szavazattal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül döntött arról, hogy november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánítja. Azóta napja van a magyar nyelvnek, s nekünk, akik hordozzuk, koptatjuk, műveljük, egy újabb alkalom, hogy felhívjuk a figyelmet: ezen a páratlanul szép magyar nyelvünkön beszélni otthon nem is olyan természetes és magától értetődő dolog.