Nyári utazásaink során gyakran bukkanunk addig ismeretlen kulturális kincsekre, vagy legalábbis figyelemre méltó alkotásokra, amelyeket a fölfedezés örömével szemlélhetünk, és így számolhatunk be róluk. Ezúttal két kissé megbúvó, ezért kevéssé ismert Szent László-szoborról olvashatunk.

A pécs-gyárvárosi templom könnyen elkerüli az utazó figyelmét, aki elsősorban hazánk egyik legrégebbi városának belvárosára kíváncsi. A város keleti részén, Pilch Andor tervei nyomán megépült, Virág Ferenc püspök (1926-1958) által 1929-ben fölszentelt templom mégis megér egy negyedórás megállást. A tizenkilencedik század második felében kialakuló, elsősorban az ipari munkásság lakhatását biztosító városnegyed sokáig nélkülözte a katolikus templomot. A korszak klasszikus modern és a beuroni művészeti reform vonásait egyesítő épület főhajója az előre sejtetthez képest kissé csalóka módon, azaz a hatos számú főúttal nem merőlegesen, hanem párhuzamosan áll – pedig tornya a kereszthajó északi falát lezárva azt sejtetné, hogy a templom mögötte húzódik. A neoromán épülethez kapcsolódik a hasonló stílusú plébániaépület, amely valóságos spirituális centrumként működik a nemcsak a város keleti részében, ám az attól délre eső falvak számára is.

A Munkás Szent József titulusát hordozó templomban, az északi falnál áll találjuk azt a Szent László-szobrot, amelyet itt bemutatunk. Mérete és színezése okán a giccs határán imbolyog, ám bizonyos művészi értéket mindenképpen fölmutat, figyelmet érdemel. Az első, ami megragadja a szemlélőt, az a rajzfilmbe illő színvilág: a királyszobor kék tunikában és – bizonyára a hermelinpalástra utaló – vörös-fehér színekben pompázik. Fején stilizált, nyitott korona, lábszárát páncélruházat fedi, amely ezúttal nem csizmában, hanem valamiféle cipőben zárul. Bal oldalán fölcsatolt kard lóg. Arca élethűen testszínű, tekintete elszánt, ám éppen ezzel az elszántsággal áll ellentétben az aszimmetrikus, pihenő testtartás, illetve a lábhoz állított csatabárd. Ellentétben a megszokott ábrázolásokkal, ezúttal nem harcra kész, nem támadó–védekező pozícióban ragadta meg az ismeretlen művész a lovagkirályt, hanem a higgadt, nyugodt uralkodót örökítette meg. Mintha a haza védelmével járó harcok közben ő maga is éppen betért volna a templomba imádkozni, és egyfajta pihenőállásban, mégis lankadatlan figyelemmel várakozna. Mellvértjén a király alakjához tartozó ikonográfiai közhely, Szűz Mária a kis Jézussal látható – de erről még később szó esik.

Ugyancsak eltér a szokásos Szent László-ábrázolások többségétől, hogy ez a vitéz király nem meglett, középkorú, talán már idősödő férfi, hanem egy fiatalember, akit körszakálla kissé ugyan öregít, fiatalsága mégis ezen is áttetszik. Ezt a fiatalságot támasztja alá a színezés: a kontrasztjaiban harmonizáló kék és vörös szín éppen a hétköznapi jellegét támasztja alá. Nincs ugyan munkásruhában, mégis lehetne egyike a templomba betérő munkásoknak.

Éppen ez a nyugodt, pihenő, várakozó és nem harcoló megjelenítése az a közös vonás, melynek révén egy másik László-ábrázolást is bemutathatunk. A pécsi templom elkészülte után nem sokkal, 1934-ben fölszentelt, a Piarista Rend második szentjének, Pirrotti Szent Pompiliusnak titulusát viselő nagykanizsai piarista templomban, a bejárattól balra található Szent László-szobor első pillantásra is alapvető ikonográfiai rokonságban áll a pécsi királyszoborral. Jóllehet, ez közel életnagyságú, színezésében pedig mértéktartó módon követi a templom zöldes dominanciájú pasztellszíneit, testtartása, ruhájának szabása, páncélzata, fegyverei, részben pedig tekintete is nagyon hasonló az elsőnek bemutatott alkotáséhoz.

A munkások templomában időző Lászlónál a kanizsai diákok vitéz társa mindenképpen ünnepélyesebb. Hiába lényegében egyszínű, éppen a templom színvilágával alkotott harmóniája emeli el a mindennapoktól, és utal a transzcendens világra. Díszesebb sujtású palástja és öve, magasabb koronája és a már említett országalma mind uralkodói hatalmáról és gazdagságáról árulkodik.

Nem tűnik azonnal szemünkbe, ám ez a szobor sérült: az itt többletként megjelenő országalma keresztje, valamint a jobb lábhoz támasztott csatabárd egy része hiányzik – talán a diákság a szobor szilárdságát próbálgatta? Mindenesetre egyik sérülés sem von le semmit abból, ami a szoborból figyelemre méltó: míg a pécsi szoboralak mindkét kezét a lábhoz helyezett bárd markolatán nyugtatta, addig a kanizsai a bal kezében a királyság egészét jelképező országalmát tartja – azaz uralkodik fölötte. Éppen az uralkodás motívumának kapcsán érdemes arra fölhívni a figyelmet, hogy mindkét szobor mellvértjén a hosszú jogart tartó Szűz Máriát és a kis Jézust mint uralkodót láthatjuk, ami a Patrona Hungariae címzésre, valamint a király közismerten mély vallásosságára utal.

A szobor egyediségét a nyugodt harmóniát kölcsönző és így az alkotást bizonyos értelemben fekete-fehérré tévő általános mértéktartásával szemben a szem színezése teszi. A befogadó addig jár jól, amíg a király feketére gondosan kifestett szemhéjszéleit nem pillantja meg, hiszen ezen a ponton tagadhatatlanul a giccs ragacsos mélységei nyílnak meg, ám az alulról fölfelé pillantó, áthatóan kék szem az idealizálás szándékán túl a pihenő királyalaknak mindenképpen valamiféle elemelkedettséget kölcsönöz.

Ám ez a király másképpen pihen: míg a pécsi szobor egyenes testtartást mutat, addig a kanizsai alig észrevehető, még férfiúi kecsességgel előre billenti fejét. Tartásában az összpontosító odafordulás és a megértő figyelem érhető tetten. Egyúttal azonban a pihenést is kérdésessé teszi, talán éppen lezárja, hiszen a csatabárdot tartó jobb kéz éppen a palástot libbenti hátra, hogy az előre lépni készülő jobb lábnak elegendő hely jusson. Meghallgatta a jelentéseket, és most indul, hogy intézkedjék?

Talán ez a két, kevéssé ismert szobor figyelmeztethet: járjunk nyitott szemmel, hiszen váratlan helyeken váratlan lelki kincsekkel gyarapodhatunk.