A korábban már röviden bemutatott, Szent László bécsi ünnepére összeállított, Ignatius Franciscus Xaverius Cetto-féle beszédgyűjteményben (1693) egyetlen egyértelmű címet találunk: XXXVIII. Idea Militis Christiani (A keresztény harcos eszményképe). Emellett négy cím kikövetkeztethetően az ünnepelt harcos és lovagi mivoltára utal:  XVI. Duae Hungariae columnae Pietas et Fortitudo S. Ladislai (Magyarország két oszlopa: Szent László kegyessége és bátorsága), XX. Vir a Divina et Martiali virtute (Isteni és harci erényű férfi), XXIII. Bellici Imperatoris Imago (A harcos uralkodó képmása), XXXVII. Gladius Gedeonis (Gedeon kardja).

Egyelőre vizsgáljuk csak az első, egyértelmű megjelölésű, XXXVIII. számút: a miles Christianus kifejezés a szöveg keletkezésének idején, 1692-ben már közhelynek számított. A gyűjteményben található szónoklatok összeállítóitól eltérően ennek szerzője nem a Magyar Királyságnak vagy a Habsburg Birodalomnak valamely területéről érkezett, hanem a Kölni Választófejedelemségből, mégpedig Bonn városából. Talán ezzel magyarázható, hogy a beszéd – szintén a többi szöveg túlnyomó többségétől eltérően – nem az aktuális uralkodónak számunkra már idegenül hangzó, elragadtatott hangnemben megfogalmazott méltatásával zárul, hanem László királynak, a vitéz katonának dicséretével.

A beszéd szerkezetéből hamar kiderül, hogy a nyugat-német területről származó szónok tisztában van a Habsburg Birodalom keleti végein uralkodó hadi és politikai helyzettel. Nekünk sem árt emlékezetünkbe idéznünk, hogy Buda 1686-ban megtörtént fölszabadulása után még csaknem tizenhárom esztendeig dúl az ország középső területén az a fölszabadító harc, amely rendkívüli kegyetlenségével máig hatóan és alapvetően járult hozzá a településhálózat szétzilálásához.

A török kiűzése együtt járt a magyar területek kifosztásával, valamint számtalan önkényeskedéssel és erőszakoskodással. Mindenesetre, amikor a szónoklat 1692-ben elhangzik, immár hat éve fölszabadult Buda, és közeleg a török végső kiűzése a Magyar Királyság területéről. Badeni Lajos előbb befejezte ugyan vakmerő hadjáratát (1689–1690), amely során a törökénél csekélyebb haderővel megvédte Belgrádot – a város azonban később még többször is gazdát fog cserélni –, bevette átmenetileg Ništ és Szigetvárt, ám a magyar történelmi emlékezetben tévesen pozitív értékelésű, törökpárti Thököly Imre erdélyi támadása olyannyira meggyengítette a nyugati keresztény fölszabadító csapatokat, hogy Badeni Lajosnak Erdély védelme érdekében vissza kellett vonulnia. Hadjáratának egyetlen tartós sikere Kanizsa visszavétele volt, amely többé nem került török kézre.

Ebben a kontextusban mindjárt érthetőbb egyrészt az a harcos szókészlet, amely a beszédet kezdettől fogva uralja (anno belli: a háború esztendejében; milites: katonák; sőt az antik római Mars hadisten is fölbukkan), másrészt a burkolt utalások az évtizedek óta zajló kétfrontos háborúra, hiszen a Habsburg Birodalmat a nyugati határain a Francia Királyság szorongatta szüntelenül. Mindez azonban pusztán arra szolgál, hogy a török elleni szüntelen folyó és még jócskán be nem fejezett háború céljának sürgető elérésére irányítsa a figyelmet. Ennek első csattanós hangsúlyozása az első gondolati egység lezárása, amely Valerius Maximusnak, az első századi római szerzőnek egy apokrif mondását idézi: tota a Milite salus (minden jó(ság) / egészség / üdvösség a katonától származik) Mivel a miles (katona) szó következő előfordulásakor immár László királyról esik szó, jogosan föltételezhetjük, hogy a hadi helyzet ismertetése után a hadba vonulás szükségessége melletti érvként szerepel az egyetemlegesen értett Katona, aki minden nehézség megoldására alkalmasnak tűnik. Ehhez pedig elegendő visszatekinteni – lép tovább a szónok – az első, László nevet viselő királyra, aki nagylelkű, legyőzhetetlen fegyverű, több ellenségét puszta kézzel legyőző katona volt. Nemcsak első ilyen nevű uralkodója volt a Magyar Királyságnak, de Ausztria (amely Szent László idejében ezen a néven még nem létezett), Pannónia (mint a Magyar Királyság pars pro toto metaforája), Szlavónia (hasonlóképpen, de Horvátországra alkalmazva), Thrácia (mely Szent László idejében ezen a néven már nem létezett), Bulgária (mely Szent László idejében Bizánc uralma alatt állott) és Tatárföld (mint a vad, ismeretlen keleti földek gyűjtőneve) is joggal ünnepelheti.

Amint fentebb már láthattuk, a szónok többször is él azzal a retorikai fordulattal, hogy gazdag körmondatait egy-egy valós vagy annak tartott idézettel zárja le. Ezek mindegyike az általánosságban értett katonának, az ünnepelthez és a helyzethez talán illőbb megnevezéssel, a vitéznek a kiválóságát szándékozik bizonyítani. Az első, a katonának minden létezhető jót tulajdonító mondás után következik a második, amely a katona ünneplésére szólít föl (Generoso enim et strenuo applaudendum est Militi. A nagylelkű és erős katonát ugyanis meg kell tapsolni.)

A német szónok ezen a ponton kapcsolja össze a bevezető helyzetértékelést és Szent László hagyományos méltatását a sürgető szükséggel: ugyan melyik sereg fog a barbár népek ellen megindulni? Ki lesz a sereg fővezére (archistrategus)? A jelenlegi ellenség legyőzője nem lehet immár vágyainak vagy becsvágyának merő rabja, hanem igazi atlétaként kell küzdenie a kereszténységért és a hazáért. Ennek alátámasztására a szerző eseteket idéz László életéből: Salamonnak, továbbá a kunoknak és vezérüknek, Kapolcsnak a legyőzését, illetve számos kisebb csatározást koronázó győzelmet. A sorozatos sikerek alapján joggal nevezhető László legyőzhetetlennek (invincibilis) és a keresztény vitéz eszményképének (idea militis Christiani). Az ünnepelt király hőstetteit és a keresztény értékrendet a szónok azzal köti össze, hogy az előbbit az utóbbi, pontosabban Istent ért sérelmek elhárítása és a hazaszeretet – nem pedig a becs-, hatalom-, vagy bírvágy motiválta.

László király rendkívüli vitézségére alapozva a szónok ekkor a világtörténelem színpadára állítja az ünnepeltet: Nagy Sándor és Pompeius vitézségével összehasonlítva László kiválóbbnak bizonyul, hiszen azért szállt harcba, hogy keresztény testvéreit és hazáját megvédelmezze. Ráadásul, ha ezek az ókori nagyságok máig példaképül szolgálnak, mennyivel inkább szolgálhat a mai vitézek számára példaképül László, aki a keresztény erényekben is kitüntette magát, és akit ezért már életében a keresztény vitéz igaz mintaképének (veram Christiani Militis Ideam exstitisse Ladislaum) neveztek.

A német földről érkezett szónok végül hozzáfog, hogy immár gyakorlati útmutató és buzdítás révén is összekapcsolja a dicső múltat a sürgető jelennel. A beszédben mindeddig egyetlen név tűnt ki a kurzív szedés révén: Ladislaus. Most kiemelt névként megjelenik Leopoldus is, azaz a beszéd elhangzásakor uralkodó I. Lipót, német-római császár neve, akit a szónok éppen azáltal tekint hivatottnak a harc vezetésére, hogy már Szent László városát, Váradot is fölszabadította a pogány uralom alól. Egy másik város is előkerül László dicső múltjából: Zágráb és püspökségének megalapítása. Amellett, hogy mindkét helyszín jelentős szerepet töltött be a király politikai pályfutásában, említésük félreérthetetlenül szimbolikus is: amint a vitéz királynak keleten és délnyugaton határait megerősítenie, illetve tágítania kellett többé-kevésbé ellenséges környezettel szemben, ugyanúgy szükséges most a Magyar Királyság határainak biztosítása egy mégoly elvetemültebb, mert pogány ellenséggel szemben. Bizonyára az elszántság hangsúlyozására szaporodik meg László nevét helyettesítendő „Athleta” epitheton ornans, akiről már korábban kiderült, a régi bajnokok mintájára szállt alá az arénába, ezúttal a politikai küzdőtérre, egyben a harcmezőre.

A beszéd utolsó szakasza immár egyértelműen a császárhoz szól. A tizenkét soros, egyetlen mondatból álló bekezdés, amely harcra buzdító igék ékesszóló elrendezésével ábrázolja a fölszabadító háború lépéseit: a táborba szállást, a vezérekkel folytatott tanácskozást, a katonák lelkesítését, végül pedig a jogosan kiérdemelt győzelmet, amelynek eredményeképpen ismét kijelenthető lesz, hogy Magyarország Szent Lászlóé.