A karácsony a zajos hétköznapi ügyeken való felülemelkedés, a belső számvetés, a befelé fordulás, a másikkal való törődés és az örömszerzés ideje. A karácsonyi vásárok a legközkedveltebb téli rendezvények egyike, amelynek pazar árukínálata a XIX. század végén kezdte lenyűgözni a nagyközönséget.

A keresztény kultúrkörben a 325. esztendőben összehívott nikaiai zsinaton döntöttek az ünnep tartalmáról, miszerint „Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe”, amely egyúttal feloldja az év hosszú sötét napjainak komorságát. A hagyományosan vallási ünnep a XVIII-XIX. század fordulójától a világiasodás útjára lépett, s egyre inkább az üzleties fesztivál jellegű lett a polgárosodás korszakában. A XIX. század karácsonyi hangulatára rávetült a modern kor társadalmának árnyoldalaival való szembesülés, s a keserű igazságok megfogalmazódtak a társadalomkritikai célzattal, tanító szándékkal született alkotásokban. Ennek legmeghatározóbb képviselője Charles Dickens, „Boz” (1812–1870) angol író volt, akinek arcképes pályaképét a Vasárnapi Ujság közzétette 1856 elején, mert „minden munkája egy magasabb erkölcsi, vagy társadalmi feladatot old meg, s az olvasót nem csak mulattatja, de meggyőzi, nem csak szépségekben, de igazságokban is gyönyörködteti”.  

A nyugat-európai, főleg az angol társadalomfejlődést és lapkiadást mintának tekintő magyar sajtó is érzékeltette a modern kor ellentmondásosságát, mint ahogy tette ezt a Magyarország és a Nagyvilág megjelenítve London pezsgő éjszakai életét és annak nyomorát.  A Dickens műveiben ábrázolt társadalmi kontraszt és nevelői intenció köszönt vissza Jókai Mór (1825–1904), Szász Károly (1829–1905) vagy Győry Vilmos (1838–1885) és mások karácsony tematikájú írásaiban és a lapok ábrázolásaiban.  A Vasárnapi Ujság, többek között, lehozta Hugo Fritzmann – azóta többször csak részben közölt – rajzát, amelyen látható egy vagyonos család bőséges, fényes szentestéje, és az, ahogy az utcán fagyoskodva botorkáló többgyermekes számára mindez csupán vágyálom.  Az ajándék azonban biztos, hogy boldogságot hozott a gyermekek számára – akár pompás, akár szerény körülmények között várták a meglepetést. 

Az ünnepi előkészületek egyik utolsó fázisa az ajándékok kitalálása, felderítése és beszerzése egyre fokozódó örömteli lelkiállapotot kelt a résztvevőkben, s végül az izgalmak ajándékozáskor nyernek feloldást. Ez a vidám hangulat lengte be a régi korok – rendszerint szenteste előtti – karácsonyi vásárait. Így volt ez a XIX. században is.  Szász Károlynál azonban az esemény leírásában ugyancsak szerepelt a világ rendjére utaló tétel. „De még sincs olyan vig vásár egy is a világon, mint a karácsoni vásár. […] mert itt nem testi dolgokat, szükségleteket, házi holmit, vagy effélét, hanem tiszta örömet vásárol magának minden ember, a legszegényebb is. Az utczaseprő gyermeke, ökölnyi karácsonfájának, a rajta függő egy pár diónak, aranyfürtös papirburkában és rongyból készitett kis babácskájának, épen ugy örvend, mint a gróf urficska és kisasszonyka mesterséges és drága játékai s csecsebecséi nagy halmazának; s a szegény apa gyönyöre gyermekei örömén nem kisebb, mint a gazdag apáé. Azért a karácsoni vásárban a szegény nem irigyli a gazdagot, s nincs is miért irigyelje; az öröm eszközei drágák és olcsók, de az öröm maga mind egy becsü s annak nincs ára! Legnemesb önzésünk, szeretteinknek örömet okozni; legnemtelenebb önzésünk, másokat irigyelni […]”.  

S idetartozik A Hon egy korabeli tudósítása, miszerint a fővárosi tanács két bölcsődébe és egy gyermekmenházba szánt karácsonyfára fordítandó 25 forintról döntött, valamint az, hogy Kálnay Nándor (1842–1911) pedagógus méltányolta az egyik józsefvárosi iskolaszék karácsonyi gyűjtését, melynek adományaival nehéz sorsú diákok téli szükségét enyhítették. A kor társadalmi nyilvánosságában ugyanis a szociális érzékenység elsősorban különböző jótékony célú gyűjtésekben öltött formát.

A karácsonyi vásár népszerűsége régen is jelentős volt, amelyhez hozzájárult az a körülmény, hogy a közeledő farsangi szezon is éreztette hatását. A vásárlók érdeklődését 1870-ben a következőképpen foglalták össze: „Különös élénkség uralkodott a játékkereskedésekben. A diszmüáru-üzletekben általában meglehetősen kielégitő volt a forgalom, de többnyire csak kisebb, 1–10 frt értékü tárgyakra szoritkozott. Arany- és ezüstmüvesek, könyvkötők, divatárusok, szűcsök, kárpitosok és cukrászok a közeledő ünnepek folytán nagyon igénybe voltak véve. Női divatáru-kereskedésekben a farsangra már sok megrendelés tétetett; egyes férfi- és női czipészek sok megrendelést kaptak. A férfiszabók üzlete csak jelentéktelenül javult.”

Két évtized múltán olyan széles árukínálat fogadta a vásárlókat, hogy annak látványa már önmagában lebilincselő volt. A tétova bámészkodó alig tudott elhatározásra jutni. 

„Hiszen a kor egész kicsinyített képe tükrözik vissza a karácsonyi gyermekjátékokon, s a tudomány legújabb vívmányai, a társadalom egész politikai története. Ha valaki […] egy esztendőt átaludnék, s valamelyik előkelőbb játékosboltunkban ébredne fel, kicsiben tökéletesen tájékozhatná magát mindenről, ami a világon a lefolyt év alatt történt. Ott néznek ki a fényes kirakatokból elsősorban is monarkhiánk biztonságának legnélkülözhetetlenebb tényezői – az ólomkatonák, legkülönbözőbb uniformisaikban, a kék kabátos dragonyosoktól kezdve a zsinóros huszárokig. De még a valóságos Mannlicher [ismétlő puska] sem hiányzik a katonáskodáshoz szükséges fölszerelésekből. A kor építészeti csodáit nem csak a csilingelő villamos kocsi és összerakható Eiffel-tornyok képviselik, hanem valóságos alagutak és vasutvonalak is vannak igazi gőzzel, sineken járó lokomotivokkal, melyekhez megfelelő számú személykocsi van kapcsolva; szintén van hozzá kicsi őrház, táviróvonal és fellobogózott piczi pályaház. Hinné-e az ember, hogy a kerekek és a vágányok érintkezésénél valóságos kékes szikrák pattognak elő?” A választékban ugyanolyan vonzóak voltak a gyönyörű játékbabák, a kicsinyített míves babaszobák és babaházak. A beszámolót jegyző Várnai Sándor (1855–1913) megemlítette, hogy mindez a „kunyhók” lakói számára elérhetetlen, de ott azonban „az öröm tisztább, önzetlenebb, mint a milyenről a paloták fényes világában csak álmodni is tudnak”. Az újságíró miután elmerengett az elcsendesülő a szentestén, így zárta eszmefuttatását: „Az emberiség örök, elmulhatatlan hite áll ismét őrt isten egyszülött fia bölcsőjénél; minden, amit az emberiség ezredéves története alkotott, alakot ölt újra a szent éjszaka mysteriumában s Bethlehembe mutat vissza, melynek gyönyörű legendája a szegénységet, az ártatlanságot, az üldözött igazságot minden időkre glorifikálta.”

Azóta a karácsonyi vásár tömegeket vonzó látványosságokkal és élményvásárlást kínáló elemekkel bővült, valamint időtartama is jelentősen meghosszabbodott, és ma már november közepén megnyílnak a vásáros pavilonok. A jelenség tagadhatatlanul a fogyasztói társadalom erősödésének a velejárója, de az sem mellékes, hogy huzamosabban felidéződik a sokadalomra okot adó ünnepi alkalom történeti, vallási, erkölcsi háttere és szellemisége.