A hiteles Petőfi-kép

Az 1867-es kiegyezés hozta igazán felszínre, hogy a közvéleményt mennyire nem hagyta nyugodni az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szomorú végkifejlete, mint ahogy az sem, hogy a szabadság költőjének, Petőfi Sándornak az 1849. július 31-én vívott segesvári ütközet után nyoma veszett. A sodró lendületű költőnagyság nemcsak életében, hanem halála után is időről időre felizzította az őt övező érdeklődést.

Az 1848. március 15-i forradalom napjáról még az önkényuralom idején is megemlékeztek titkon a magánszféra oltalmában, a dualizmus idején azonban pedig már alulról szerveződő nyilvános összejöveteleken idézték fel a függetlenségi harc hőseinek alakját és cselekedeteik nagyságát. Az emlékbeszédek között rendre elszavalták Petőfi Nemzeti dalának a „Talpra magyar, hí a haza!” felszólítással kezdődő költeményét. Az ország minden részéből és társadalmi rétegéből elkezdték küldeni a szabadságharchoz fűződő relikviákat, a gyűjtések szervezője, id. Szinnyei József (1830–1913) egyetemi könyvtárőr a sajtóban adta közre a beérkezett szerzemények listáját.

A kezdeményezés kiterjedt a lánglelkű poétához kapcsolódó emlékekre is, a polgári társaságok felkarolták Petőfi szülőházának megvásárlását és helyreállítását, többször kiadták Petőfi összes műveit egyszerűbb és díszes kivitelben, és meg lehetett vásárolni az Orlai Petrich Soma (1822–1880) által festett Petőfi-portré sokszorosított változatait. Az 1870-es évek végére, az 1880-as évek fordulójára megérett a Petőfi-szobor felállításának gondolata is. S ekkor, amikor már úgy tűnt, hogy minden fontos tárgyi rekvizitumot felkutattak az egyre inkább meggyökeresedő Petőfi-kultuszhoz, a Fővárosi Lapok 1880 legelején belengette, hogy a Vasárnapi Ujság hamarosan közli Petőfi alig ismert – „új” arcképét.1 

Petőfi-portré Mezei József festménye nyomán, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 27. (1880) 3. sz. [33]., lelőhely: Arcanum

Az értesülésnek megfelelően a hetilap 1880. január 18-án címoldalon jelentette meg „Petőfi egy ismeretlen eredeti arczképe” nagy feltűnést keltő közleményét a képről készült grafikával együtt.2 A cikk kiemelte, hogy az addig számontartott Petőfi-képek vagy elnagyoltak, vagy idealizáltak, illetve az egyetlen dagerrotípia meglehetősen homályos – ám az újonnan előkerült olajfestmény a költő hiteles ábrázolásának tekinthető. Az egykori közeli jó barát, Mezei József (1823–1882) mérnök 1846-ban Szatmáron festette meg annak a Petőfinek a portréját, aki akkor nemrég találkozott Szendrey Júliával. A festmény felbukkanása felkeltette a közérdeklődést, ezért sokan keresték fel az alkotót. „Most jobban tudnám én lefesteni Petőfit, mondá a sulyosan meglátogatott festő, ha még egyszer ecsetet vehetnék a kezembe. Oly elevenen áll előttem arcza, mintha most látnám, s igen jól tudom, az általam fölvett arczképen, mi a hiba. Csak megadná a jó ég, hogy valaha kijavithatnám.”3 A versírással is foglalkozó művész ugyanis csak később kötelezte el magát a festészetnek is, amelyben szintén sikeresnek bizonyult, azonban az idő előrehaladtával kialakuló látásromlása miatt fel kellett hagynia a műfajjal. 

Mezei József Petőfiről festett képe, a kép forrása: Wikipédia

Mezei a portré kapcsán elmondta, hogy mérnöki végzettsége miatt osztották Bem (1794–1850) tüzérségébe, s ennek köszönhette Petőfi társaságát. Felidézte, hogy Petőfi maga is készített rajzot Bemről, amit Szendrey Júlia (1828–1868) a Barabás Miklós-féle (1810–1898) képével szemben helyezett el noteszében; majd felelevenítette, hogy a tábornok parancsszóval tiltotta el a költőt a csatáktól, mégis az utolsó, 1849. februári személyes találkozásuk során zajlott párbeszédük arról árulkodott, hogy Petőfi – a rendelkezést figyelmen kívül hagyva – éppen csatába igyekezett. A lázadó szellemű költő a végső összecsapást jelentő segesvári csata után tisztázatlan körülmények között eltűnt, és évek múltán a további sorsáról szóló híradások a sajtóban is napvilágot láttak.

Ezért is számított különlegességnek 1880-ban a Vasárnapi Ujság tudósítása a felfedezett egykorú és valósághűnek tartott Petőfi alakját őrző festmény. A hetilap a leírást követően még lehozta a festőtől a Ragad a folyó4 című – a történetre és a látomásos forradalmár költő viszontagságos életére utaló – hétversszakos költeményét, amely az alábbi strófával végződött:

„Ragadj csak tovább sors lázas hulláma, 
Ragadd velem a gyönge csónakot, 
Temesd örvénybe, vagy vágd egy sziklába, 
Ha partra többé már nem dobhatod.”5
 
Az országos hírnévre érdemesült tehetséges mérnök két év múlva, 1882-ben elhunyt. Neve sokáig feledésbe merült, mígnem egy kései leszármazott, Nagy Gyöngyvér felfigyelt régi felmenőjének munkásságára, majd kutatásait összegezve a Mezei János életműve című monográfiában publikálta.6 A feltáró munka nyomán 2016-ban Mezei szülőhelyén, Kislétán neki és még 23 honvédnek emlékművet állítottak, a község lakói pedig azóta ott ünneplik a március 15-i forradalom napját.
 
Dr. Fabó Edit, Magyarságkutató Intézet
a Történeti Kutatóközpont Trianon Kutatócsoportjának tudományos munkatársa
 
 
1 Rövid hirek. A „Vasárnapi Ujság”. Fővárosi Lapok, 1880. január 9. 32.
2 [Törs Kálmán] – rs.: Petőfi egy eddig ismeretlen eredeti arczképe. Vasárnapi Ujság, 27. (1880) 3. sz. [33]–34.
3 Uo.
4 Mezei József: Ragad a folyó. Vasárnapi Ujság, 27. (1880) 3. sz. 34.
5 Uo.
6 Péter Beáta: A festő, költő, fényképész, honvéd és barát: Mezei József. Petőfifolyam, 2023. december 2. https://petofi.hu/