Kölcsey Ferenc nemzeti imájában a kőhalom természetesen kis kezdőbetűvel írandó. A nagybetűs kezdettel egy városra, az egykori Nagyküküllő vármegyei Kőhalomra utaltam. Jellegzetes csavaros székely észjárással emlékezett vissza egy híres tudós. „Kőhalomban születtem, ott volt édesapám állami iskolai tanító, később igazgató… Mi gyermekkorunkban nagyon büszkék voltunk arra, hogy Kőhalom a Himnuszunkban is benne van: Vár állott, most kőhalom”. László Gyula volt ez a tudós, aki 114 éve ezen a napon született.

Unitárius székely családban látta meg a napvilágot. Édesapja, idősebb László Gyula Abásfalván (egykoron Udvarhelyszék – Udvarhely vármegye, ma Hargita megye) született, majd egy többnemzetiségű szászföldi városban, Kőhalomban kapott tanítói állást, ott alapított családot, amelybe második gyermekként érkezett a későbbi tudós-művész.

László Gyula gyerekkorát a trianoni békediktátum körülményei árnyékolták be: előbb menekülnie kellett a román betörés elől, majd, amikor az országtól elcsatolták területének bő kétharmadát, akkor a László család évekig élt vagonlakóként. Ilyen nehézségek leküzdésével lett László Gyula régészprofesszor és képzőművész a XX. század legnagyobb hatású magyar őstörténet-kutatója. Tehetségét jellemzi, hogy tudósi és művészi pályájára egy időben készült fel: 1933-ban végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, és 1935-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett bölcsészdoktori oklevelet.

E két hivatás közül a tudomány bizonyult erősebbnek. 1940-ben egyetemi magántanár lett. Észak-Erdély visszatérése után László Gyula is visszatért Észak-Erdélybe. 1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Az újabb békediktátum után immár kétgyermekes édesapaként tért vissza Budapestre, ahol előbb a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott. 1957–1980 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Népvándorláskori és Középkori Régészeti Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára volt. 1966-ban elnyerte a történeti (régészeti) tudományok doktora címet. 1998. június 17-én hunyt el Nagyváradon.

A neves tudós az egykor volt élet írott, tárgyi és szellemi műveltségi nyomait a maga szerves egységében láttatta. Könyveinek címeit kölcsön véve páratlan pályaív tárul elénk. Nemcsak Hunor és Magyar nyomában járva követte a honfoglaló magyar nép életét: életműve felölelte a Kárpát-medence ős- és népvándorlás kori évszázadait, a művészet emlékeit Vértesszőlőstől az avarok társadalmán keresztül Pusztaszerig, sőt azon túl, a Szent László-legenda középkori falképeit. Felvállalta az emberi tévedés és a tudósi véleményformálás felelősségét, de még az igényes ismeretterjesztés ügyét is. Kolozsvári és budapesti egyetemi tanárként a tudományos utánpótlás kinevelésében is múlhatatlan érdemeket szerzett.

László Gyulának kétségkívül a „kettős honfoglalás” elmélete volt a legnagyobb vitát kiváltó elgondolása. Ennek lényege, hogy a magyarság egyes csoportjai jóval a IX. század előtt beköltöztek az Avar Kaganátusba, így a „tulajdonképpeni” honfoglalók nagy tömegű elő-magyarságot találtak a Kárpát-medencében. Őket a 670-es években bejött „griffes-indás” kultúrájú kései avarok, „onogur-magyarok” leszármazottainak tartotta, de hangsúlyozta, hogy más megoldás is elképzelhető. Elmélete régészeti, történeti, embertani és nyelvi kútfőket egyaránt csatasorba állított. A bizonyításban kényszerű hiányt jelent az egykorú nyelvi adatok teljes hiánya arra, hogy az avar állam melyik steppei eredetű komponensében lehetne „elő-magyar” közösséget felfedezni; régészeti érvein is túlhaladt az idő; de a „kettős honfoglalás-elmélet” történeti forrásalapja megvan. Ennek elfogadásával, illetve a többirányú etnogenezis-modell figyelembevételével egy logikusabb rekonstrukciót adhatunk a Kárpát-medence késő népvándorláskori múltjáról.