„Béla, Magyarország királya, a keresztény fejedelmek között a katolikus hit buzgó követőjeként volt ismeretes. Elődeinek, Istvánnak, Imrének, Lászlónak és Kálmán királynak, (akiket a szentek sorába iktattak) a példájára kegyességének egyéb cselekedetei mellett, amelyeket nyilvánosan gyakorolt, hagy példát mutasson a jó cselekedetekre vagy szobájába zárkózva végzett, hogy a róla rosszat beszélőknek betömje a száját (Zsolt. 62,12), – állandóan azt forgatta elméjében, hogy a nem igazhitű idegen népeket az anyaszentegyház kebelére vonja, és miután a lehető legtöbb lelket megnyerte az Isten számára, a saját nyereséggel teljes lelkét a boldogok örökkévaló örömébe juttassa.”

Talán meglepő, hogy egy Könyves Kálmán királyra (1095–1116) emlékező írás IV. Béla (1235–1270) jellemzésével kezdődik. De az biztosan meglepő, hogy Rogerius nagyváradi kanonok – vagyis egy egyházi férfiú! – a tatárdúlást megörökítő Siralmas énekében a szent királyok sorában tartja számon Kálmánt. Pedig nem volt az.

Kegyelem és kegyetlenség, követés és megújítás jellemezte személyiségét és uralkodását. Korának egyik legműveltebb alakja volt. Az általa létrehozott magyar–horvát államközösség 816 éven keresztül állt fenn. A bosszúálló emlékezet ravasz nyomorékká torzította alakját, de száz év múltán már szent királyaink közé is sorolták. Végletek között csapongó minősítéseket kapott, vitákat gerjesztett Könyves Kálmán király, aki 1116. február 3-án tért meg őseihez.

1070 körül született I. Géza király (1074–1077) és egy németalföldi hercegnő, Looni (Loozi) Zsófia házasságából. A korán árvaságra jutott herceget nagybátyja, I. (Szent) László király (1077–1095) nevelte, akinek nem adatott fiúutód, így az Árpád-ház I. Géza vérvonalán élhetett tovább. Kálmán eredetileg egyházi pályára lépett; az erről szóló magyar krónikás bejegyzés olyan családtörténeti adalékkal szolgál, amelynek révén pontosabb képet kaphatunk dinasztián belül betöltött helyéről és személyes adottságairól. „Ez a Kálmán – amint egyesek mondják – váradi püspök volt, de mivel fivérei előbb haltak meg, a pápa engedélyével uralkodni kényszerült. A magyarok Könyves Kálmánnak nevezték őt azért, mert könyvei voltak, amelyekből, mint püspök teljesítette a kánoni hórákat.” Miért adták papnak? Azért, mert valamiféle fogyatékkal élhetett? Erre határozott nemmel felelhetünk: értelmi képességeit a vele éppen nem rokonszenvező hazai krónikák is kénytelenek voltak elismerni, olyannyira, hogy a latin szöveget a Cunues Calman formában, magyarul lejegyzett jelzős szerkezet töri meg. Testi adottságaira pedig a krónika folytatásából következtethetünk: „Magyarországhoz csatolta Dalmáciát, miután annak Péter nevű királyát Petergozdia [Petrova Gora] hegyeiben megölte.” Ennélfogva egy fegyverbíró és művelt, vagyis testben és szellemiekben egyaránt ép férfinak érdemes tartanunk Kálmánt. Egyházi pályára azért léphetett, mert I. Géza és Zsófia házasságából előtte legalább két fiúgyermek született, ám ők időnap előtt haltak meg, ezért „kényszerült” a püspöki székből a királyi trónba átülni Kálmán, a soron következő örökös. Géza fiai közül tehát csak a két legfiatalabb, Kálmán és Álmos ért felnőttkort.

I. László 1095. július 29-én hunyt el, Kálmán fejére azonban csak háromnegyed évvel később került a korona Székesfehérvárott, a Szűz Mária Bazilikában. Ezek a hónapok Kálmán és Álmos viszályával teltek: 1096 tavaszán Kálmán kénytelen volt feléleszteni a dukátus intézményét és átengedni az ország harmadát Álmosnak. Öccse hatalmi étvágya ezzel nem csillapult, ezért Kálmán uralkodását végigkísérte Álmos pártütéseinek sorozata.

Figyelemre méltó, hogy a meg-megújuló testvérharc közepette Kálmán mily komoly eredményeket ért el. Sikerrel kezelte az 1096. esztendei keresztes hadjárat okozta tehertételt, ami a keresztesek korántsem keresztényi viselkedése miatt nehezedett a felvonulási területet adó Magyarországra. Legnagyobb hatású eredménye azonban 1102-ben született meg, amikor kiteljesítette I. László délnyugati hódítását. Ebben az évben Tengerfehérvárott horvát királlyá koronáztatta magát. Magyarország uralkodója Kálmánnal vált egyszemélyben Horvátország uralkodójává: a magyar–horvát perszonálunió 816 éven keresztül, 1918-ig állt fenn. Kálmánt mindazonáltal a sikerek mellett érték kudarcok is, 1099-ben súlyos vereséget szenvedett orosz földön, Peremislnél a kunoktól.

Kálmán magánélete nem alakult szerencsésen. 1097-ben vette nőül a szicíliai normann Hauteville-házból való Felíciát, akitől három gyermeke, a korán elhunyt László, István – II. István király (1116–1131) – és Zsófia született. 1104-ben Álmos Predszlávát, II. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem (1093–1113) leányát vezette oltárhoz. Felícia halála után Kálmán maga is Kijevből hozott új feleséget, ám ez a Rurik-házi ara, Eufémia rossz választásnak bizonyult, mert a király házasságtörésen érte és hazaküldte. Eufémia szülőföldjén hozta világra Borisz nevű fiát, akit Kálmán sohasem ismert el sajátjának.

Kálmán utolsó esztendei alatt életben maradt fia, István trónbiztosításán fáradozott. Még 1107-ben szüntette meg Álmos dukátusát, ám a herceg továbbra sem hagyott fel a trón megszerzésének tervével, ezért végül a király kegyetlen eszközökhöz folyamodott. 1115-ben megvakíttatta a pártütő Álmost és annak ártatlan kisfiát, az akkor 6–7 éves Bélát.

Könyves Kálmán a következő év télutóján, mintegy 46 esztendős korában szállt sírba. „Teste Fehérvárott nyugszik.”

Több Árpád-házi király tetteinek előadása zárul az idézett mondattal a Képes Krónika lapjain. Művelődésünk eme becses emléke híven közli az uralkodói temetkezések helyét, így kiderül, hogy az 1100-as évek királyai választották végső nyughelyükül Székesfehérvárt. Ezt a szokást I. (Szent) István (997–1038) vezette be, mindazonáltal idő kellett, míg ebből valódi hagyomány kerekedett. XI. századi királyainkat ugyanis mind másutt helyezték sírba: oda, ahol egyházat alapítottak, vagy láttak el adománnyal. István porai mellett amúgy sem szívesen alakítottak volna ki maguknak sírhelyet az éppen általa megvakított unokatestvér – Vazul fiai és unokái, akik 1046-tól kezdve uralkodtak Magyarországon fiági leszármazottaik révén 1301-ig. István szentté avatása a Vazul-unoka I. László kezdeményezésére (1083) az emléke iránti enyhülés jele is volt, de a megbocsátást a következő nemzedék hozta személyes szintre. Könyves Kálmán, Vazul legidősebb életben maradt dédunokája ezt két gesztussal fejezte ki: egyik fiát Istvánnak keresztelte, valamint elsőként temetkezett az első király mellé.

A sors furcsa fordulata, hogy éppen fia nem követte Kálmánt ebben, akinek trónját véres gondoskodással biztosította. II. István Nagyváradon, László mellett választott magának végső nyughelyet. A fehérvári temetkezések sorát azok az Árpádok folytatták, akik érthető gyűlölettel tekintettek Kálmánra. II. István magtalanul halt meg, így őt ártatlanul szenvedett unokatestvére, II. (Vak) Béla (1131–1141) követte a királyi trónon, majd az ő fiai, unokái, az Álmos-ági királyok következtek.

„Hitvány külsejű volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, félszemű, púpos, sánta és dadogó.” Az Álmos-ági királyok gesztaírói így álltak holtában bosszút Kálmánon. A sötét tónusok mellé 1243 körül érkeztek világos színek. Rogerius nagyváradi kanonok, még mielőtt a tatárjárás siralmas énekébe fogott volna, István, Imre és László után Kálmánt is a magyar szentek sorába illesztette. Nem tudni, miért tért el a valóságtól. Kálmán nem volt és nem lett szent, „csak” a könyvek barátja, a strigák nem-létezését belátó józan gondolkodású király, akit törvényeinek írásba foglalója, Albericus így (is) jellemzett: „a helyes életű hívek gyarapítója a megigazulásban.”