1992. augusztus 22-én hunyt el a Kaszpi-tenger partján fekvő Mahacskalában teljesen váratlanul, alkotóereje teljében, negyvennyolc évesen Mándoky Kongur István nyelvész, turkológus, etnográfus.

Korai halála azért is fájdalmas a tudomány számára, mivel úgy tervezte, hogy ötvenéves koráig a lehető legnagyobb erővel az anyaggyűjtésnek szenteli magát, majd idősebb korában lát neki a felgyűjtött anyag minél alaposabb tudományos feldolgozásának, rendszerezésének. Életműve azonban így sem maradt befejezetlen. 

 Mándoky 1944. február 10-én Karcagon, a Nagykunság központjában jött a világra erős kun tudattal rendelkező családban, ami szinte predesztinálta arra, hogy életcélja legyen a kunokkal való tudományos foglalatosság. Kutatói pályájának elindulását jelentősen gátolta a kommunista diktatúra, nem kis mértékben azért is, mert az általános iskolai végzettségével a honvédelmi miniszterségig jutó Czinege Lajos szülei annak idején Mándokyéknál szolgáltak cselédként. A rendkívüli tudásszomjjal rendelkező ifjú először gimnázium helyett is csak mezőgazdasági technikumba járhatott, aminek viszont megvolt az az előnye, hogy továbbfejleszthette lovas ismereteit. A lovakkal való bánásmód terén szerzett nagy fokú jártassága és kiváló lovastudása jelentősen segített neki később abban, hogy belopja magát a kazak és más türk nemzetiségű pásztorok és egyszerű emberek szívébe, ami lényegesen könnyebbé tette számára a folklór és nyelvi anyagok gyűjtését.

Élete fő céljának a kihalt kun nyelv kutatását tekintette. A kun nyelv és kultúra emlékeinek felkutatása mellett kutatásai fő irányát a kunnal közeli rokonságban álló kipcsak-török nyelvek tanulmányozása, illetve a magyar őstörténet baskír vonatkozásainak vizsgálata jelentette. A Karcag közelében lévő Kunmadarason létrehozott szovjet laktanya jó helyszínnek bizonyult ahhoz, hogy anyanyelvű katonákkal való barátkozás révén Mándoky nekilásson a kipcsak-török nyelvekkel való ismerkedésnek.

Az egyetemre a szintén karcagi származású, világhírű turkológus Németh Gyula támogatásának köszönhetően sikerült csak bekerülnie, akinek 1963–1968 között tanítványa volt. De tanára volt az altajisztika nemzetközi szinten máig is egyik legjelentősebb alakjaként számontartott Ligeti Lajos is, akinek a vezetése alatt dolgozott 1970-től az MTA Altajisztikai Kutatócsoportjában.

Számtalanszor vett részt terepmunkán, rendszeresen járt gyűjteni a dobrudzsai tatárok közé. Idővel sikerült a külföldi kutatók elől olyan, akkoriban szinte hermetikusan elzárt területekre is eljutnia, mint a Krím, a kaukázusi és közép-ázsiai szovjet területek, valamint Nyugat-Mongólia és a kínai Kelet-Turkesztán.

A kazah fővárosban személyesen tapasztalta a kazah nyelv hatalmas méretű visszaszorulását, a városi lakosság – elsősorban az értelmiségi rétegek – nyelvcseréjét. E keserű felfedezése miatt határozta el, hogy az anyanyelv és a nemzeti kultúra minél teljesebb megőrzésére biztatja a Szovjetunió kipcsak-török népeit. Ez az adott korban példátlan bátorságot igénylő lépés elkerülhetetlenül maga után vonta, hogy állandóan fokozott figyelemmel kövesse tevékenységét a hírhedt szovjet titkosszolgálat, a KGB, és így természetesen a magyar államvédelmi szervek is. 

Szovjetunió-beli kipcsak-török kollégáit nemcsak szavakkal igyekezett anyanyelvük minél teljesebb körű használatára ösztönözni, hanem személyes példamutatással is. A konferenciákon mindig igyekezett a helyi török nyelven felszólalni, illetve számos török nyelven jelentetett meg publikációt. Mindezt rendkívüli nyelvtudása tette lehetővé, állítólag mintegy húsz törökségi nyelven beszélt kiválóan. Legfontosabb magyar nyelvű publikációi, mint például A kun nyelv magyarországi emlékei című doktori disszertációja, csak halála után jelentek meg.

Tudományos munkássága mellett jelentős volt műfordítói tevékenysége is, a különböző török népektől gyűjtött folklóranyagait rendszeresen publikálta a Jászkunság folyóiratban Bektur András álnéven.

Munkássága és személye a legnagyobb megbecsülésnek Kazahsztánban örvend, amelynek régi fővárosában, Almatiban a sírhalma is domborul, kívánságának megfelelően. A kipcsak-török népeknél fáklyavivőnek nevezik Mándokyt. Somfai Kara Dávid értékelése szerint: „Mándoky, a kun apostol saját kun népének történetét és nyelvét kutatta egész életében. Itthon sok ellenállásba ütközött, a kipcsak-török népek azonban tárt karokkal fogadták. Nekik elhozta az ősök üzenetét, az anyanyelv szeretetét és tiszteletét.”¹