Klapka tápióbicskei könnyelműsége 1849. április 4-én kis híján hadműveleti céljuk idő előtti felfedését eredményezte, ám Görgeinek igaza volt abban, hogy az ellenféllel „szemben egy-egy hadászati hibát is bátran el lehet követni.”

És valóban, Jelačić hiába jelentette, hogy utóvédjét nagyobb magyar erők támadták meg, Windisch-Grätz ragaszkodott eredeti elképzeléséhez és maradt a gödöllői összpontosítás mellett, olyannyira elhúzva védelmi vonalát, hogy támadás esetén egy napon belül nem tudta erejét összevonni, míg az arra tartó magyar fősereg arcvonala bármely szakaszán képes volt arra, hogy ereje zömét gyorsan harcba vesse.

Április 6-án került sor az isaszegi csatára. Klapka e napon ünnepelte 29. születésnapját － és kapta meg tábornoki sarzsiját –, ám hadteste ismét megingott, miközben Damjanich egyedül tartóztatta fel az ellenséges rohamokat. Kóka felől tajtékos lován ekkor „robbant be” Görgei a csatatérre, és sikerült Klapkát jobb belátásra bírnia. A II. hadtest épp jókor érkezett be a csatasíkra, ám a várt, döntő győzelem elmaradt, mert Gödöllő alatt a VII. hadtest nem avatkozott be a harcokba, ezért Windisch-Grätz Pest alá retirálhatott.

Pár nap leforgása alatt a magyar fősereg három győzelmet aratott és pacséri Mészáros Lázár altábornagy hadügyért idézve ezalatt a herceg, „a főhadnagyok által vezényelt rebellis vagy insurgens magyar sereget tönkre tenni nem birta.”

1849. április 6-án, nagypéntek délután 12 óra 30 perckor a VII. hadtest átlépte a Galga-vonalat, gróf Franz von Schlik zu Bassano und Weisskirchen altábornagy császári-királyi III. hadtestének lovassága pedig harc nélkül visszavonult Gödöllőre. Szeniczei Gáspár András vezérőrnagy mereven ragaszkodott az írásbeli parancshoz, így megállt, s még a későbbi heves ágyútűz ellenére sem avatkozott be az Isaszegnél kibontakozó harcba (Görgei Artúr vezérőrnagy pedig bízva Gáspár öntevékenységében, nem küldött számára külön parancsot).¹

Ugyanekkor érkezett meg az Isaszeg mellett elterülő Királyerdő keleti szélére Süly felől az I. hadtest és Valkó irányából a III. hadtest. Az erdőségben báró Josip Jelačić altábornagy császári-királyi I. hadtestének utóvédje tartózkodott, amely Damjanich János vezérőrnagy nyomására Isaszeg felé hátrált és az erdőt több helyen felgyújtotta. A balszárnyat alkotó I. hadtest bajsai Zákó István őrnagy és Bobich János alezredes vezette dandárai báró Franz Gramont vezérőrnagy csapatait szuronyt szegezve kergették Isaszegre, ahová elsőként a Zákó-dandár zombori 34. honvédzászlóalja és egy hatfontos gyalogüteg tört be a Bobich-dandár világoskék helyett szürke nadrágot viselő – és ezért „egér-zászlóaljnak” csúfolt – debreceni 28. honvédzászlóaljának támogatásával. Itt azonban fölénybe kerültek a császáriak, hiszen Isaszegen zsúfolódott össze a császári-királyi I. hadtest 3 gyalog- és 1 lovasdandára, így a Zákó-dandár véres fejjel vonult vissza a Királyerdőbe, ahol a Bobich-dandár épp felfejlődőben volt. Ekkor rontottak rájuk a császári vértesek, akik a debrecenieket legázolták. A mögöttük álló szombathelyi 44. és zalai 47. honvédzászlóaljak sortüzekkel verték vissza a lovasokat, a Schulz Félix őrnagy-féle dandár pedig ellentámadást hajtott végre. A 47. honvédzászlóalj sikerrel nyomta vissza a Királyerdőbe benyomuló császári vadászokat, de a honvédek nem tudtak kijutni az erdőből, mert Isaszegtől keletre a horvát határőrök tüzébe kerültek. Schulz őrnagy az erdőben „a csatározókat előbbre tolta. Egy negyed óra mulva megkezdődött a csatározók tüzelése az erdőben s mindinkább hevesebbé lőn. Bátori csatározói hátrálni kezdtek, s körülte jobbról süvöltöttek a golyók; s midőn az erdőben nem volt magát képes tájékozni, az útra lefelé sietett, a hol nagy bámulatára, a hadtestet s az ütegeket a magaslatokra visszahuzódni látta, melyet számos vérző, sebesült honvéd vánszorogva követte. Ezek az osztrák vértesek egy heves rohamát állották ki, minthogy az erdőtől jó messzire előnyomultak.

E pontra sebes vágtatva érkezett Kazinczy [al]ezredes és [hadosztály]parancsnok, ki a beteg [márkus- és batizfalvi] Máriássy Jánost [alezredest] helyettesité, mondván Bátorinak, hogy dandárával a hátrálást fedezze.

Szerencsére jelen volt [szikszói] Nyeregjártó [János] őrnagy 2 századdal a 19-ik szepesi zászlóaljból, a többi századok már ekkor hátrább állottak.

Bátori a két századot szuronyt szegezve, felvont sárkánynyal rögtön tömeggé alakitá, a 10 dobossal gránátos indulót veretett, s ekként a tömeggel 40 lépésre előre haladt, midőn azután a 10 dobossal előbb rohamot, s azután csakhamar reá visszavonulást veretett. Ugyanakkor csatározói is az erdőszélen előtüntek.

Az osztrák vértesek, kik a Bátori által alakitott tömegre rohamot akartak intézni, már a csatározók tüze által visszaüzettek. […]

Klapka már harmadizben meghagyá Bátorinak, hogy haladéktalanul visszavonuljon, mire ez nyugodtan azt üzené: kár volna, miután többé nem mutatkozik ellenség.”²

A lévai 17. honvédzászlóalj 15 éves őrmestere, güntherheritzi Büttner Emil is részese volt az eseményeknek, s e küzdelemről édesanyjának is beszámolt: „3-szor rohantunk mi az ellenségre, de a túlnyomó erő és [a] hely előnye miatt mindannyiszor visszavereténk, míg végre sikerült egész a síkra sturmolni. Itt azonban furcsán jártunk: éppen amint mintegy 30 lépésre elhagyom az erdőt, látok […] előttem a meredek partocska alatt egy vasas németet kibontakozni, utána másikat, harmadikat, míg végre egy egész divisio³ [a] szemünk előtt terem. Visszafuték én tüstént az erdőbe és egy vastag fa törzse mögé posztíroztam magam, és innen néztem, miként szabdalják kivált a szegény összezavarodott 28-dik zászlóaljbelieket. Innen lődöztem én azután, és gyönyörködtem, hogy bukfenceznek keresztül egymáson a lelőtt lovak és vasasok, de nem is állhaték ki soká őkegyelmék a sarat, mert igen rövid idő alatt, mintegy 14 ember és vagy 20 ló a fűbe harapott, így tehát amint jöttek, úgy futottak vissza is. De ezáltal mi is igen nagy zavarba jövénk, ide járult az is, hogy a bal oldalunkon fekvő dombot a németek jobb szárnyukkal elfoglalván, helyre nézve igen nagy előnyük volt; továbbá a jobbrul jövő Damjanics serege minket is ellennek nézvén, irgalmatlanul kezde reánk ágyúzni – így tehát, mit vala mást tenni, felszedve az elesett vasasok vérteit és sisakját, hátrálni kénytelenítteténk […]”⁴

A Királyerdő nyugati szélét 14 óra tájt érte el Damjanich. A herkulesi termetű tábornok átlátta, hogy Klapka kritikus helyzetbe került, ezért hadteste zömét a Királyerdő északi kiszögellése felé irányította, egy dandárt pedig Klapka megsegítésére. Négy üteget egy jó kilövést biztosító dombvállra rendelt, lovassága Nagysándor József ezredes vezetésével a falutól keletre gyülekezett a Királyerdőben, és a Dánynál álló Aulich Lajos vezérőrnagyot sürgette, csapataival mielőbb érkezzen be, hogy a III. hadtest támadásával ellensúlyozni tudja a Klapkára nehezedő nyomást.

Kiss Pál alezredes dandára még be sem érkezett, amikor Klapka csapatai meghátráltak. Az állásaiban kitartó Damjanich 15 óra körül észrevette, hogy a császáriak nem üldözik a visszavonuló I. hadtestet, hanem Isaszegre vonulnak vissza. A III. hadtest támadási parancsot kapott, ám Damjanich nem erősítette meg jobbszárnyát – mert úgy vélte, azt a VII. hadtest biztosítja –, ami nem sokkal később súlyos helyzetbe sodorta.

Nincs mit szépíteni, Klapka – csakúgy, mint Tápióbicskénél – ismét pánikba esett, és otthagyta a parancsokat kérő törzstisztjeit. Bobich támadásra indult, de visszanyomták, így Zákóval együtt megkezdte a visszavonulást, amit viszont Schulz nem hajtott végre, hanem kitartott.

Dányban jól lehetett hallani a csatazajt, de Aulich nem kapott parancsot a fővezértől, így a faluban maradt. Görgei táborkari főnöke, Bayer József táborkari alezredes azonban nem habozott, és azonnal indulást rendelt el a II. hadtestnek.

Windisch-Grätz észlelte, hogy a Gödöllőtől keletre lévő magyar erők nem mozdulnak, így erejét átcsoportosíthatta és a császári-királyi III. hadtest herceg Franz Liechtenstein altábornagy vezette hadosztályát a gödöllői Vadaskert felől Isaszeg felé indította, s a gödöllői Alsó-malom és szőlőskertek felől indított támadást, ezért Damjanich kénytelen volt a császáriak elől a Királyerdőbe hátrálni, nehogy átkarolják. Hegyesi Mártonnál olvashatjuk az alábbiakat: „Ekkor történt az, hogy egy szép fehér bárány valahonnan az ágyúdörejtől megriasztva s az ágyuk között átiramodva, éppen a 3-ik zászlóalj előtt állott meg s ottan elkezdett bégetni. Honvédeink keblét ezen jelenet hatása alatt az öröm és bizalom érzeménye hatotta át: »Isteni jelvény, ne féljetek fiuk, ma győzni fogunk!«”⁵ Az erdőség északi részét a lengyel légió és a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj véres közelharcban próbálta meg visszafoglalni, amelyet velük szemben négy császári zászlóalj tartott.

Zygmunt Miłkowski, az 1. lengyel zászlóalj őrmestere így emlékezett a császári erősítés felbukkanásáról: „Mihelyt kijutottunk az erdőből, éppen abban az irányban valamiféle hadoszlopok tünedeztek fel. Lassan, szinte lépésenként meg-megállva haladtunk előre. Damjanich és Wysocki pásztázták a vidéket. Egy pillanat múlva a tábornok felderítő osztagot küldött a távolban mutatkozó hadoszlopok felé és – mivel bizonyosnak tetszett, hogy az Gáspár – mi is megindultunk feléjük. A huszárszakasz elvágtatott. […]

Lépésenként haladtunk előre. Jobbra hirtelen megjelent a visszatérő huszárszakasz. Visszatért, de… hogyan? A huszárok szétszóródva vágtattak, ahogy csak ló inaszakadtában vágtathat: vakon viharzottak el; néhányuk betört a Wasa gyalogság⁶ hadsoraiba, s több embert legázolt. Az egyik lovasnak leesett a csákója, s csak az állszíj tartotta, hogy le ne repüljön, takarója a nyeregből kibomolva a ló mögött úszott. Kiáltásuk azt visszhangozta:

– Németek!

Gáspár várva várt hadteste helyett Schlik hadteste érkezett: tizenkét vagy tizenöt gyalogzászlóalj a hozzájuk tartozó tüzérséggel és lovassággal.

A meglepetés érthető volt. Schlik hadteste a harcoló magyar hadseregnek egyenesen a szárnyába és hátába került. Ennek eléréséhez el kellett foglalnia az erdőt. A dolgok ilyetén állása olyannyira fenyegetőnek tetszett, hogy Damjanich szinte sóbálvánnyá változott a lovon, elsápadt, s homlokát összeráncolva a következő szavakkal törte meg pillanatnyi némaságát:

– Nem tudom, mit tegyek…

Tisztán hallottam e németül elhangzó szavakat.

– Én tudom – felelte Wysocki.

És felénk fordulva e szavakat intézte hozzánk:

– Az erdőbe! Csatárláncokra bomolj! Meg kell védeni az erdőt! Egyikőtök se kerülhet ki innen élve, ha az osztrákok elfoglalják az erdőt.”⁷

A szegedi fehértollasok egyik tisztje, albisi Elekes István főhadnagy megemlékezett arról, hogy a küzdelem hevében „egy gránát az öreg [t.i. Damjanich] lova elé csapott; a különben szelíd állat nem vette oly hidegen a tréfát, mint rettenthetlen [sic!] lovagja, s minden reglement daczára, önfejüleg egy hozzá méltó nagy oldalugrást rögtönzött, de az Öreg nem hagyta el a positiót és meghasonlott lovával, azon helyen hol állott, lecseppent az anyaföldre, mely megdöbbent alatta, a véletlen érintkezés kellemetlen lehetett mindkettőjükre, de ez érzés egyik résziről sem nyert kifejezést; az öreg fölkelt sérülés nélkül, felült s tovább vezényelt.”⁸ A hullámzó közelharcban a galíciai császári-királyi 9. Hartmann-sorgyalogezred⁹ II. zászlóaljának parancsnoka, báró Friedrich von Piattoli-Treuenstein őrnagy is elesett. A császáriak nem tudták visszavetni a honvédeket, akiket már gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes dandára is támogatott. „Olykor néhány lépés távolságból lőttünk egymásra – jegyezte fel Miłkowski őrmester, aki a lengyel bajtársaival verekedett a Királyerdőben – itt is, ott is szuronnyal estek egymásnak az összetalálkozott hadsorokkal… Ebben az erdőben közülünk és az osztrákok közül is sűrűn hullottak az emberek. Heves és makacs harcot vívtunk.”¹⁰

A jobbszárny helyzete kezdett tarthatatlanná válni. A Királyerdő nagy része égett, a sűrű füst- és lángtenger robaja miatt az Isaszegtől 15 km-re lévő Kókán semmi sem hallatszott a csatazajból, csupán sejteni lehetett, hogy az ellenség visszavonulása fedezésére gyújtotta fel az erdőt. Görgei itt találkozott Kossuth Lajossal, amelyet Vukovich Sebő örökített meg visszaemlékezésében: „Görgey [sic!] aludt, s jövetelünk által felköltve beszélte, hogy a múlt éjszakát álmatlanul tölté. Egy óránál tovább maradtunk a gyönyörű kilátást adó helyen. Görgey igen jókedvű volt, beszélgetése enyelgésig vonzó volt, általában inkább kedvderítő tárgyakban, mint komolyakban folyt a társalgás.

A falu népéből is lassan nagyobb számra növekedék az odajövő, s a társaság két fő emberének szemléletén éldelgő férfiak és hölgyek száma. Egy csinos menyecske vízzel szolgált mindnyájunknak. Kossuth és Görgey kölcsönösen mutatták be magukat neki.

Kossuth mondá előbb:

– Tudja-é, hogy a magyar seregek fővezére ivott korsójából.

Ez megint:

– Látta-e már Kossuth Lajost, s ha nem, most nézze őt. Mindannyiszor a hozzánk csatlakozott nép éljent rivalgott. Azon időben Kossuthot és Görgeyt a legmelegebb vonzalom köté egymáshoz. [...] Míg mi a dombon mulatozánk, folyt az isaszegi ütközet, április 6-án, melynek előbb ágyúdörgéseit hallók, majd füstjét látók. Görgey lóra ült, s elrobbant a csatatérre.”¹¹

Görgei azonnali indulást parancsolt Aulichnak, de a II. hadtest részei ekkorra már megérkeztek a Királyerdő keleti szélére. Befutott Gáspár jelentése is, miszerint hadtestével tartja a Galga-vonalat. A fővezér úgy döntött, négy hadtestével legyűri a császári fősereget, ám ennek előfeltétele volt, hogy Damjanich kitartson, Klapka pedig rendezze kötelékeit, foglalja el Isaszeget és kanyarodjon Gödöllő felé. A II. hadtest négy zászlóalja a jobbszárny, kettő a centrum felé, a somogyi 61. honvédzászlóalj pedig a balszárnyra tartott. Görgei Klapka felkutatására indult, s már puszta látványa is felvillanyozta az I. hadtest csüggedt állományát.

Egerváry (Potemkin) Ödön Lehel-huszár hadnagy a rendkívül nagyothalló Bátori-Sulcz Bódogról szóló munkája szerint ekkor „mintha az égből csöppent volna le, egyszerre ott termett Görgey Arthur, hadsegédjével […], Bátori felé vágtatva, ezen szavakkal: »az ördögbe! mi történik itt?«

»Klapka hátrál, nem tudom, miért, én sehol sem látok ellenséget s előre fogok menni« válaszolt a kérdett.

»Hol van Klapka?«

»Hátul a magaslaton.«”¹²

Görgei csakhamar rálelt Klapkára, aki „kijelentette, hogy a küzdelem félbeszakítását kénytelen tanácsolni, mert gyalogságának elfogyott a tölténye,¹³ és nagyon ki van merülve.

– A győzelem – tette hozzá – ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz.

Arckifejezése világosan mutatta, hogy őszinte meggyőződését mondja ki.

Itt aztán fővezéri tekintélyem véget ért. Először tehát meg kellett ingatnom Klapkában a meggyőződést, hogy elengedhetetlenül szükséges a visszavonulás, és csak aztán számíthattam rá, hogy újabb támadási parancsomat teljesíti.

Felszólítottam Klapka tábornokot, gondolja meg, hogy ő maga készítette azt a támadási tervet, amelynek teljesítésével ma fel akar hagyni – és hogy holnap biztos nehezebbnek lát majd mindent; hogy ő maga mondta ki: elengedhetetlenül szükséges a kiadott utasítások szigorúan pontos betartása napról napra; hogy indokai, melyekkel a csata feladását tanácsolja, teljesen tarthatatlanok, hiszen gyalogsága, a hátrálásban mutatott gyorsaságáról ítélve, nem látszik annyira kimerültnek, hogy még néhány szuronytámadást meg ne kísérelhessen, ehhez pedig akkor is elegendő a tölténye, ha igazán mindet ellőtte.

– Ma kell győzni – kiáltottam –, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!”¹⁴

E döntő pillanatot Than Mór is megörökítette az isaszegi csatát ábrázoló festményén. Klapkára kijózanítóan hatottak Görgei szavai, lovával Isaszeg felé fordult és „Előre!” kiáltással lelkesítette fel csapatait.

Görgei felkereste a III. hadtestet is, ám Damjanich mennydörögve kifakadt: „Mit ér a Klapka előrenyomulása? […] Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak, és nincs töltényük; azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy.”¹⁵

A császári-királyi III. hadtest beérkezett hadosztálya egyre erősebben nyomta Damjanich állásait. Közben ide megérkezett a II. hadtesttől küldött erősítés, ám a zalai 56. honvédzászlóalj ellenségnek vélte a III. hadtestbeli 19/III. Schwarzenberg-sorgyalogzászlóalj régi mundért viselő katonáit, és rájuk lőttek. A baráti tűznek Görgei és Damjanich vetett véget, de a Schwarzenbergek 17 embert vesztettek, mire az égtelen haragra gerjedt Damjanich még a fegyverzajt is túlkiabálta: „Ne lőjétek agyon az én embereimet.” Alaposan letolta az 56-osok parancsnokát, kisfaludy Kisfaludy Mór őrnagyot és az arcvonal rendezésekor így szólt a zalaiakhoz: „Ti k[urafiak? kutyák?]! ha rögtön meg nem rohanjátok az ellenség ágyúját és helyre nem hozzátok hibátokat, megharmadoltatlak benneteket.”¹⁶

Addigra már tíz honvédzászlóalj verekedett a jobbszárnyon, de az öt császári zászlóalj ellenében már csak védelemre szorítkozott, Damjanich 17 huszárszázadával és tüzérségével szemben a császáriak kétszeres fölénnyel bírtak.

Mivel Windisch-Grätz a Királyerdő északi szélén nem tudott döntést kicsikarni, 16 órakor utasította a horvát bánt, hogy támadását újítsa fel és a magyar centrumban lévő huszárok ellen indítsa rohamra Ottinger Ferenc vezérőrnagy lovasdandárát, amely Isaszegtől északra keresett gázlót a Rákos-patakon, azonban az átkelési kísérlet a magyar tüzérség hatásos tevékenysége miatt meghiúsult. Nagysándor huszárjai is megindultak, de ellenséges tüzérségi tűzbe kerültek, oldalról négy lovasszázad rontott rájuk, ezért visszavonultak a Királyerdő felé, ahol Aulich egyik ütege ellenségnek vélte saját lovasságát és beléjük kartácsolt. Nagysándor lovassága még érintetlen részével és a II. hadtest egy huszárszázadával újból attakra indult, ám a süppedős talaj miatt lendületüket vesztették, s az első összecsapást követően a két fél lovasság csupán farkasszemet nézett egymással.

A balszárny 19 órakor döntő sikert ért el, amikor az alkonyi homályban az I. és a II. hadtest gyalogsága a hullákkal borított Kálvária-hegy felől szuronyrohammal bevette a lángoló Isaszeget, s a Rákos jobb partjára hátráló császáriakat elűzte. A honvédek olyannyira elfáradtak, hogy az elért állásokban ütöttek tábort és a II. hadtest lovasságának csak egy része indult az ellenség üldözésére a sötétségben. A császári balszárny még egy darabig kitartott, aztán éjféltájt a Vadaskert felé hátrált.

A küzdelemben magyar részről 31 315 honvéd és 99 löveg, a császáriaktól 21–22 000 katona és 78 ágyú vett részt. A csatatér magyar kézre került, a honvédsereg véres vesztesége 800–1000, a császáriaké 600–1500 fő között volt. A III. hadtest balszárnyán a kassai vörössipkások hét órán keresztül küzdöttek, és e harcok során veszteségük két tiszt, öt őrmester, hét tizedes és 98 közvitéz volt.

A tavaszi hadjárat első szakaszában az isaszegi csata magyar győzelemmel zárult, ám a császári főerők kicsúsztak a honvédek bekerítéséből. Damjanich és Aulich jól megállták a helyüket, Görgei kiválóan vezette a magyar fősereget, és ha Klapka kezdettől fogva erélyesen kézben tartja csapatait, Gáspár pedig a Magyalos-tetőről leereszkedve öntevékenyen a csatatér felé igyekszik, e napon döntő győzelmet arathattak volna Windisch-Grätz felett.

Vargyas Endre szerint „Görgei, mint egy hadisten mindenütt elöljárt, a küzdőket lelkesitve, bátoritva a seregeket. Kivont karddal kezében s villogó szemekkel ment elül fehér lován mutatva s bátoritva seregét.”¹⁷

E napról a későbbi aradi vértanúk egyike, Leiningen gróf ezen sorokat jegyezte fel naplójába: „Isaszegi csata, eddig a legnagyobb. Borzasztó ágyúzás, ütközet, a balszárny visszavonulása. Roham az erdőben és az ellenség szerencsés visszaszorítása.”¹⁸ Görgei visszaemlékezésében is olvashatunk az isaszegi csatáról, mint ahogy Klapka is részletesen írt arról emlékirataiban, ám megingásáról nem tett említést.

Az isaszegi csata az ezeréves magyar vitézség egyik legszebb fegyvertényeként ismeretes, s a honvédek erőn felüli teljesítménye előtt – kik egy héten belül harmadik győzelmüket aratták – Kossuth is levette kalapját, amikor a következőket írta: „A dicsőség napjait éljük! mellyeknek nemes hazafivérrel vásárolt babérjaiból e nemzet szabadsága fog felvirulni.

A nemzet hajoljon meg a határtalan hála áldásaival hadvezéreink s hadseregünk előtt.

Aki ösmeri e vidéket, a ki látja a borzasztó erősségeket, miket e tájon a természet megszakgatott szoros völgyekből, hegyekből és erdőkből alkotott, s mellé képzeli az osztrák zsarnokságnak a kevély Windischgrätz vezérlete alatt egyesült egész erejét s meggondolja, hogy ily vidékeken, ennyi ellenség ellenében, harmadnap alatt Jászberényből s folytonosan csatázva, idáig juthatánk győződelmesen s dicsőséges seregeink Jászberényből harmadnap alatt a Dunáig kergessék az elbizakodott ellenséget s czirkáló huszáraink most is a Duna körül járnak: annak, ha magyar, büszkén kell fölemelnie fejét, mert megélte a szolgasággal fenyegetett nemzet dicsőségének legszebb napjait.

De vezéreink s e vitéz hadsereg nem ismernek fáradságot, nem kivánnak pihenést, mig hazánk szent földén egy ellenség van; holnapra is az jelszavunk, a mely tegnap volt, s e szó: előre!

Ez azon hallelujah, melylyel az emberiség megváltójának föltámadási napját a szabadság Istenének szent oltára előtt megünnepeljük.”¹⁹

Mivel Windisch-Grätz elhagyta a csatateret Pest felé, az magyar kézbe került, ám az elcsigázott honvédek nem üldözték, csak kisebb erőkkel. Erről Karsa Ferenc is beszámolt naplójában: „Az I. hadtest az ellenség hadállásán ütött tábort, csak a Dipold dandár küldetett az ellenség üldözésére – Kerepesig. Több podgyász kocsi és sok lézengő osztrák gyalogos került kezünk közé. Kerepesig mindég velünk jött lóháton két urasági lovász. Táborba szállva ott hagytak, de másnap reggel megjelentek, s az egyik, felkapja a 6. z.[ászló]alj. zászlaját, s avval Pest felé száguld. A zászlóőr rálő de elhibázza, a huszárok lóra kapnak, űzőbe veszik és egynek sikerült a zászlóvivő lovát pisztollyal meglőni úgy osztán a zászló visszakerült. Az urasági lovász uniformisa alatt egy svalizsér őrmesteri ruhát fedeztek fel. Minthogy az a lovásznak öltözött svalizsér magyar ember volt menten felakasztották.”²⁰