1992 óta május 21. a magyar honvédelem napja, hiszen a szabadságharc zenitjén, 1849. május 21-én a diadalittas Feldunai hadsereg tizenhét napig tartó intenzív ostromot követően bevette Budavárát.

A győzelmet nem adták ingyen, 368–427 honvéd elesett és mintegy 700 megsebesült, a 4204 fős császári-királyi várőrség soraiból pedig 532-en meghaltak, a többiek fogságba estek, köztük a várparancsnok, aki súlyos sebesülésébe hamarosan belehalt.

A budai vár parancsnoka, a 63 esztendős Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy nem számíthatott kegyelemre, ugyanis az ostrom kezdetén – 1849. május 4-én – Görgei Artúr honvédtábornok levélben szólította fel a megadásra, és becsületszavára kijelentette, ha a védők felrobbantják a Lánchidat, vagy lövetik Pestet, a vár bevételekor „az egész várőrség kardra fog hányatni”. Hentzi elvetette a feladást, Pestet ágyútűz alatt tartotta, s az 1849. május 9-i és 13-i bombázások során leromboltatta a reformkor gyöngyszemét, a pesti Dunasort, a döntő roham során pedig megpróbálta a levegőbe repíteni a Lánchidat.

1849. május 21-én hajnali három órakor ágyúlövések vezették be a magyar gyalogsági nagy támadást. A katonazenekarok folyamatosan játszották a Rákóczi-indulót, miközben az I. hadtest (Nagysándor József vezérőrnagy) a Fehérvári kapu mellett tört rés felé, a II. hadtest (Aulich Lajos vezérőrnagy) a vár déli része, a III. hadtest (gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes) a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella között indult rohamra, Kmety György ezredes hadosztálya pedig igyekezett elfoglalni a vízivárosi védművet. Amikor feljutottak a falakra, a siker kifejlesztése végett a rohamoszlopok a vár belseje felé igyekeztek kézitusában utat törni. A védők Szent György téren gyülekező négy század sötétbarna hajtókás, sárga gombos Vilmos-bakája¹ és rákvörös hajtókás, sárga gombos varasd-kőrösi horvát határőr-gyalogosa ² 

felett ekkor vette át a parancsnokságot Hentzi vezérőrnagy. „Csak előre! Rohamra, fiúk! Ki kell vernetek őket!” – lelkesítette őket a várparancsnok, amikor gyomortájékon sebet kapott, vélelmezhetően a zalai 47. honvédzászlóaljbeli hertelendi és vindornyalaki Hertelendy Kálmán, csáfordi Csillagh László századosok, vagy Püspöky Grácián őrmester – aki elsőként tűzte ki a budai vár ormára a Szűz Máriás zászlót –, esetleg mindhármójuk lövésétől. Reggel 7 óra volt, amikor az életben maradt, derekasan küzdő védők megadták magukat. 

Az egymásnak olykor ellentmondó visszaemlékezések nem teszik világossá, ki adta le a várparancsnokra az ominózus lövést. A 47. honvédzászlóalj tisztjei közül többen is írtak e fegyvertényről. Éder József hadnagy szerint: „A Dísz térről szemközt egy újabb ellenséges csapat tűnik föl, mely egy kartácságyút tol előre és tüzelni készül; egy tollas kalapú osztrák tiszt rendezkedik körülötte és vezényel tüzet. Azonban alig pillantja meg a rohammal előrenyomuló honvédséget, hátat fordít és menekül; egy pillanat, Pünkösdi József,³ ki zászlója helyett puskát ragadott, s Hertelendy Kálmán százados, egyszerre céloznak, lőnek, s a futó osztrák tisztet leterítik; odafutnak, s fölismerik benne a vár parancsnokát, Hentzi tábornokot. Ekkor már zászlóaljunk a Dísz térre ért, itt volt felállítva az ellenséges lovasság. Ez egyszerű felhívásra leszállt lováról és minden küzdelem nélkül megadta magát. Hentzit beszállították egy házba és orvost hívattak hozzá, ki megvizsgálta és ápolás alá vette, azonban, amint tudjuk, még aznap meghalt.”⁴ 

Egressy Gábor, az ismert és népszerű színész fia, Egressy Ákos hadnagy a következőket őrizte meg emlékezetében: „»Helyet! Helyet!« – hangzott egyszerre a bástya felől, s a honvédek nagy csoportban hozták vállaikon, az ajtóra fektetve, a halálosan megsebzett Hentzi tábornokot, s a tiszti kör közepén álló Görgei előtt a földre helyezték, éppen azon a helyen, hol most emlékszobra áll, mely gúnyos jelvényei dacára is, minden időkre a honvéd dicsőség hirdetője marad.

Hentzi, midőn a földre tették, szorongó tekintettel emelkedett föl, karjával a feje alá helyezett párnára támaszkodva. Görgei azonban – kit Hentzinek ez önkénytelen meghódoltatása látszólag kellemetlenül érintett – tüstént megnyugtatta őt azzal, hogy egy pohár bort adatott neki, melyet az elfogadott, s félig kiürített. Hentzi a nem remélt szívesség által meglepetten, szemlesütve ereszkedett vissza párnájára, hosszú, mély lélegzettel adván jelét megnyugvásának, avagy talán lelkiismerete megmozdulásának.

Görgei ápolás végett azonnal elvitette őt, aztán a honvédek éljenzése közt maga is távozott. Igen valószínű, hogy Hentzit, miután a rés közelében esett el, a 47-dik zászlóaljbeliek golyója találta, de hogy melyik honvédé, ezt az ostromló tömeg golyózáporában, s az első percek zűrzavarában megjelölni alig lehetett; bár többen tulajdonították maguknak e dicsőséget, köztük Hertelendy százados, ki az első rohanók közt volt és szintén puskával látta el magát, mint a 47-dik zászlóalj valamennyi tisztje. Hertelendy bizonyára jogosan tarthatott igényt ez alkalomból a legnagyobb kitüntetésre, miután – rendkívül bátor, elszánt katona létére – ő volt az első tiszt zászlóaljunkból, ki az ostromlókkal a várba hatolt.”⁵

A Bocskay-csapatból szervezett hajdúsági 52. honvédzászlóalj egyik hadnagya, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc másképpen emlékezett a történtekre: „Bent a várban, a [zombori] 34., [az egri] 26. [a veszprémi] 6. [és] 52. zászlóaljakat követte a [lévai] 17-ik honvéd és a Don Miguel zászlóalj,⁶ s nem sokára a házak, udvarok kitisztultak az ellenségtől; csak egy helyen tartották még magokat, a vár legdélibb részén […] A várnak azt a szögletét kellett még megostromolnunk.

Ekkor esett a Hentzi elfogatása, mégpedig eképen: Hentzi egy korcsma ajtajában állt, – fején holcmitzli,⁷ tábornoki ruhája fölébe komisz baka köpönyeget öltött. Egy osztrák fogoly megmutatta a honvédeknek, hogy az, az a Hentzi. Észre vette a várparancsnok hogy a honvédek rá figyelnek, menekülendő, nagy sebességgel a bombák közé ugrott, és a Pestre néző bástyának igyekezett. A 34. z.[ászló]aljból nehány legény utána iramodik, s mikor látják hogy mindjárt a bástyákra ér, rá lőnek: Hentzi halálosan találva elesett. Az össze csoportosult honvédek meg akarták ölni, de két bácskai fiú, akik üldözőbe vették, nem engedték, azt mondván: ne bántsátok, mert nekünk ebben 4000 forintunk van. A[z] volt ugyanis a hír, hogy aki Hentzit elfogja 4000 fr. jutalmat kap. Így esett el Hentzi, és nem a bástyák védelmében, amint Klapka [György vezérőrnagy] írja,⁸ aki azt nem láthatta.”⁹

A 17. honvédzászlóalj főhadnagya, marosi Kiss József arról írt, honvédeivel már a vár területén volt, amikor egy fehér kendőt lobogtató „osztrák egyenruhás tizedes” felajánlotta nekik, hogy megmutatja, hol található a várparancsnok szállása. Futólépésben követték, amikor emberük felkiáltott: „Ott megy Henczi.” Kiss főhadnagy – aki mellett egy „vén Donmiguel” baka és egy ismeretlen honvéd állt – emlékezete szerint Hentzi „polgári ruhában” lépett ki a szállásáról s „[…] a Donmiguel¹⁰ ezen szavakkal fogadta és lőtte szivén felül: „»ismerem a K¹¹-t, együtt voltam vele Péterváron,«¹² az ismeretlen honvéd pedig bokáját törette össze golyójával. […]

Mint szemtanunak nekem kellett volna a donmiguelt és a honvédet a Henczi fejére kitüzött jutalom elnyerésére feljelenteni; de a Donmiguel, mint vén katona, midőn Henczit ki akarta fosztani, annak szökését fedező horvát katonaság által mellbe lövetett és meghalt, a honvédet pedig soha többé nem láttam; magamat s embereimet pedig nem jelenthettem fel, mert mi mást nem tettünk, mint Henczit szobájába szállítottuk.”¹³

A debreceni 28. honvédzászlóalj állományából Rónay János főhadnagy volt az, aki tizenhat embere élén a Bécsi utcában lévő kegyesrendi zárdába szállított Hentzi vezérőrnagyot őrizetbe vette. Életét megkímélték, s a honvédek – Görgei parancsa ellenére – az őrséget – néhány atrocitástól eltekintve – nem mészárolták le.

1849. május 23-án, éjjel egy órakor Buda császári parancsnoka végül belehalt haslövésébe, így elkerülte a kötelet. A lovagiatlan ellenfélnek nem járt ki olyan végtisztesség, mint Vácnál Christian Götz császári vezérőrnagynak.¹⁴

Holttestét a Lánchíd sikertelen robbantásánál életét vesztett Alois Allnoch von Edelstadt ezredesével együtt parasztszekéren vitték ki a budai temetőbe, ahol beszenteletlen sírgödörbe hantolták. 

Hentzi post mortem kapta meg a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét, s tiszteletére 1852. július 11-én I. Ferenc József jelenlétében avatták fel a budavári Szent György téren azt a neogótikus emlékművet, amely évtizedeken keresztül a főváros „szégyenoszlopa” volt. 1899-ben került át a Pasaréti úti császári és királyi gyalogsági hadapródiskola kertjébe, ahol 1919-ben véglegesen szétbontották.