„Öt dolog van, amit soha sem tettem. Száz aranyat tűzök ki annak a fejére, aki engem valaha nevetni, fizetni, gorombáskodni, hízelegni vagy szaladni látott” – idézte bernátfalvi Bernát Gáspár (Tiszafüred, 1810. június 26. – Pest, 1873. január 4.) egyik híres mondását Törs Kálmán a reformkor fővárosi kávéházainak jellegzetes íróegyéniségéről írott nekrológjában. 

Bernát Gáspár – a közkedvelt Gazsi – neve születése után 214 évvel egyet jelent a humorirodalom korai korszakával, holott irodalmi hiperbolái komoly társadalomkritikát rejtenek. 

Bernát Gáspár a pankotai Jósa György történeteit megörökítő „gyuriádákkal” és a verbunkos zene atyjának, Lavotta János élettörténetének megírásával kort dokumentált, freskóival és gazsiádáival pedig a XIX. század középső harmadának mentalitástörténetét őrizte meg. Irodalmi öröksége Arany János, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán írásaiban öltöttek új formát, Petőfi Sándorral folytatott levelezése pedig irodalomtörténeti forrás lett. 

A népes Bernáth családnak két generációja kötődött Tiszafüredhez. Az apa, Bernáth Mihály (1779-1832) – aki 1809. július 22-én még a Zemplén vármegyei Kazsu nevű helység lakójaként vette feleségül felsőkubinyi Kubinyi Máriát – jogot végzett, ám nevét nem hivatalos működése, hanem Lavotta János (1764-1820) zeneszerzőhöz, hegedűművészhez kötődő barátsága, később életének megírása őrizte meg. Lavottával 1786-ben Pesten, a jogi fakultáson ismerkedett meg. Az ifjúkori barátság egy életre szólt, sőt Bernáth Mihály írói hajlamainak köszönhetően a verbunkos zene atyjának, Lavottának a történetei is általa maradtak fenn. Ezen történetek főszereplője természetesen a zeneszerző, ám közvetve lényeges információkat tartalmaz Bernáth Mihály tréfakedvelő, bohém személyiségéről is. 

Bernáth Mihály a Debrecen felé vezető út utolsó portáján élt, egy igen öreg, alacsony épületben, ám a szőlőskert és a gazdasági udvar gondozott volt. A ház felszerelése a füredi környezetben előkelőnek számított, ám messze elmaradt a reformkor politikai és kulturális életében országos szerepet betöltő köznemesi háztartásokétól. Fia, Bernát Gáspár családja helyzetére így emlékezett. „Meg van írva a Nagy Iván könyvében, hogy a bernáthfalvi Bernáth család tizenhárom vármegyében volt nagybirtokos. No, hát az a tizenhármas szám az én árva fejemen töltötte ki a maga balvégzetes voltát, mert nekem ugyan ötvenkét vármegyében sincs semmim.” 

Ha vagyont nem is, de a művészetek iránti fogékonyságot atyjától örökölte. Füredi társaságához tartozott az igari mádi Pappszász család, ahol Lavotta – minden bizonnyal Bernáth ajánlásával – az ifjú Ignácot hegedűre oktatta. A Pappszász birtokon ez idő tájt megfordult Csokonai Vitéz Mihály is, aki – miután 1802-ben a nagy debreceni tűzvészben leégett a háza –, Pappszász Józseftől kért segítséget. Csokonainak ezt megelőzően már ismernie kellett az igari nemes famíliát, máskülönben a szükségben nem fordul hozzájuk. 

Bernáth Mihály korának meghatározó füredi személyisége volt Pankotay Jósa (Józsa) György (1789-1847), akiről Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényének Kárpáthy Jánosát, illetve az És mégis mozog a föld Csollán Bertijét mintázta. Józsa Gyuri – ahogy a fürediek emlegették – nevéhez tréfás és kegyetlen történetek garmadája fűződik. Halála után legendájának születését Bernát Gáspár gyuriádáinak köszönhette. Jósa Gyuri vagyoni helyzetét azonban jótékony kiadásai és nem hóbortjai roppantották meg. A „füredi nábobként” is emlegetett nagybirtokos Bernáth Mihály kortársa volt, annak fiánál, Gáspárnál 19 évvel idősebb, így nem valószínű, hogy ezen mulatságoknak az ifjú Gazsi résztvevője volt. 

A művészetkedvelő családban Bernát Gáspár nem csupán az úri világ bohém életének volt tanúja, hanem a társasági élet arra is lehetőséget teremtett számára, hogy széleskörű ismeretre és műveltségre tegyen szert. Latinul, németül kiválóan beszélt, de tudott angolul is. 

Legféltettebb kincse az apja által festett Lavotta portré és Petőfi két, hozzá írt levele volt. „S bár halálát előre érezte, mert amit Lavottától bírt, képet és hangjegyet a zenedének, Petőfinek hozzáirt két levelét pedig, melyet ereklyeként folyton tárczájában hordott, gr. Teleki Sándornak küldte.  Vadnay hasonlóképp írt a két rég elhunyt jó baráthoz fűződő kapcsolatáról. „A Lavotta képe és a Petőfi levelei bekerülnek majd a múzeumba, apróságaim pedig jó pajtások kezébe.”

Petőfit különösen tisztelte és becsülte. A tőle kapott levelekre, ha valaki vételi ajánlatot tett, az író azt felelte: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen, többet ér egy duplaországnál.”  Féltett kincseinek eszmei értékét jól ismerte, s irodalmárként azt is tudta, hogy ezeknek közgyűjteményben a helyük. Jól mérte fel tehát Petőfi jövőbeli helyét a magyar irodalomban – ezért döntött a levelek múzeumi elhelyezése mellett. 

Petőfi Sándorral a Pesti Divatlap szerkesztőségében ismerkedhetett meg, a költőről haláláig tisztelettel emlegette. Elmondható ez Petőfiről is, aki különös hangvételű, Bernát Gáspárt utánzó stílusban írt levelekben bizalmas barátjának. 

Petőfi és Bernát barátságát nem csupán a kölcsönös megbecsülés jellemezte. Petőfi költészete épp úgy a népéletből merített, mint Bernát Gáspár freskóképei. Mindketten hajlamosak voltak hiperbolákat „gyártani,” melyet Gazsi a szabadságharc után műfajjá emelte, Petőfinek viszont a János vitéze tartalmaz meseszerű, túlzó fordulatokat.  Petőfi „Szent Bernát barátom!” megszólítása ezúttal nem a Gazsi-legenda része. A költő 1847. szeptember 30-án Koltóról címezte így azt a levelet, amelyben tudatta, hogy megházasodott. 

Bernát Gáspárnak négy levélváltása ismert Petőfivel.  Az első két levél 1846 végén vagy 1847 elején keletezhetett. Bernát az elsőben, amelynek megszólítása helyett az „Áldás és háború!” kifejezést használta, művét küldte véleményezésre a költőnek. A második levél – melyben pénzt küldött Petőnek – már „Kedves barátom!” megszólítással íródott, s biztosította őt arról, hogy vérét s lelkét adná a költő nyugalmáért. A harmadik Bernát-levél a koltóira volt válasz 1846. október 6-án. Petőfit ezúttal „édes ecsém”-nek nevezte, s részletesen megírta a pesti művészvilág és politika történéseit. Levele végén a költőt „szeretett Sándoromnak” szólította, s „igaz barátodként” írta alá sorait. Az utolsó levélben, mely bizonyára szintén 1847-ben keletkezett, Pákh Albert Csont című szatírája iránt érdeklődött „Kedves Sándorom”-tól. 

Petőfi nemcsak bízott Bernátban, hanem humoráért, alkotásaiért kedvelte is őt. Erre utal az a levél, melyet válaszként küldött a Csont című szatírát kereső Bernátnak, akit „Bálványom!”-nak szólított, s biztosította, ha hozzáférhetne az írásműhöz, 30 ezer példányban küldené meg neki azt díszkiadásban. 

Bernát Gáspár őszintén gyászolta Petőfit. Amikor a Fővárosi Lapok felhívására 1872-ben gyűjtést kezdeményeztek a költő kiskőrösi házának megvásárlásáért, Bernát is adakozott. Igaz, csak egy tallérja volt: „Szívesen adom, mert az ihletett költő működése előttem oltári szentség.” 

Jókai Mór és Bernát Gáspár kapcsolata nélkülözte azt a pajtásias hangvételt, mely Petőfi és Bernát barátságát jellemezte, de a tisztelet kölcsönös volt. Az ismeretség legkorábbi bizonyítéka Bernátnak az Életképekben 1848 nyarán megjelent freskó-levele, melyet Jókaihoz címzett.  A Bach-korszakban Bernát szerkesztőségi munkatársa volt a Jókai által 1858-ban alapított Üstökös című humoros lapnak, ahová adomáival betérve szinte tálcán kínálta az írónak a különös regényalakokat. Józsa Gyuri alakja még Bernát életében, 1872-ben megjelent az És mégis mozog a föld című regényben Csollán Berti alakjában. Szintén Józsa Gyuri személyisége köszön vissza Kárpáthy János figurájában. Jókai tehát nagyon tudatosan merített a betegségtől egyre inkább elaggott Bernát történeteiből. 

A hiperbola mesterének baráti körét nem kizárólag a fővárosban élő írók jelentették, hiszen jó kapcsolatot ápolt Pájer Antal papköltővel, akinek versei a szabadságharc előtt Petőfi figyelmét is felkeltették. Mivel Pájert 1851-ben helyezték Tiszafüredre, így megismerkedésük csak ezt követően történhetett, vagyis Vadnaynak az állítása, miszerint az ötvenes években Gazsi már nem „faluzott,” nem állja meg a helyét. Az egyházfi plébániája találkozóhelye volt az üldözötteknek, s mindazoknak, akik kitartottak a szabadságharc eszméje mellett. Bernát tehát tagja lehetett ennek a baráti körnek. Pájer Antalhoz 1858-ban írt levelében a plébánost minden formalitást mellőzve „Kedves Tónim”-nak szólította és anyagi nehézségeiről írt neki.

Mikszáth Kálmán – aki nem volt Bernát Gáspár kortársa –, a humorista halálának évében, a Nibelungok harca című novellában idézte meg először Bernátot egy mondásával: „embert lélegzett az ember.” Később megjelent alakja az 1897-1898-ban íródott A Demokratákban is, ahol azokról a híres tiszafüredi szúnyogokról szól, amely ha egy téglát megcsíp, az reggelig házzá dagad.  Mikszáth már csak hallomásból szerezhetett tudomást a Gazsi-élcekről, de az embert nem ismerte. Így történhetett, hogy egy olyan Gazsi képet festett, aki naphosszat a Sasban lebzselt, s ostoba tréfákat mondott, csak hogy valaki kifizesse az ebédjét. Három évtizeddel Bernát Gáspár halála után az írótársadalom már csak egy léha Gazsi képre emlékezett, lényét nem értették, szolid, szerethető, segíteni mindig kész személyiségét elfelejtették. 

A szabadságharc után keletkezett Az eszlári emlék 1851. című írásgyűjtemény. Eszlári kapcsolatai nem tisztázottak, egy Vojtina ciklusban ugyan megemlékeznek arról, ha Bernát nem bírta már tovább elviselni Vojtinát, akkor hazamenekült Eszlárra. Ám Bernát szülőföldje Füred volt. A tényleges eszlári tartózkodása azonban nem zárható ki, hiszen a megtorlás időszakában üresek maradtak a pesti vendéglők és kávéházak, s Bernát is vidéken keresett menedéket. Az eszlári emlék történetében, melynek szereplői kitalált nevek, 1850. április 18-i dátumozás olvasható, mondandója pedig erősen németellenes nemzeti érzelmű. 

Ez az írás a Bach-huszárok ciklus bevezetőjének tekinthető. Bernát Gáspár élete végégig hű maradt a reformkor szellemiségéhez, mentalitásához, ezért az 1850-es években erős németellenes szatírákat írt. Írásait leközölte a Magyar Hírlap, a Pesti Napló, a Hölgyfutár, a Divatcsarnok, a Szépirodalmi Közlöny és a Napkelet. Három kötetben jelentek meg freskó-képei, 1857-ben pedig apja jegyzetei után megírta Lavotta életrajzát és Kaczagányok címmel egy humoros kiadványt is megjelentetett. Négy évvel később Ki a vivát  címmel adott ki egy népszínművet, mely utolsó önálló kötetének tekinthető. Bernát érezhette, hogy munkája csekély tetszést aratott, ezért az 1860-as években új műfajjal próbálkozott: a Bernát Gáspár levelei Bernát Gazsihoz ciklussal, ám írói nyelvezete nem változott, eszköze továbbra is a nagyotmondás, a túlzás volt. Ám az erre fogékony olvasóközönségét lassanként elvesztette.

Bernát Gáspár Petőfivel ellentétben át tudott lépni a neoabszolutizmus és a kiegyezés időszakába, ám énképe, művészi habitusa és életmódja semmit nem változott. Amilyen jól „kitalálta önmagát” a szabadságharc előtt, olyat hibázott utána: megmaradt annak a rendi világ dzsentrijének, akinek maradiságát, változtatni képtelen szokásait és életmódját oly sokszor gúny tárgyává tette. Bernát nem érezte, vagy nem akarta megérezni a változás szükségességét, így önmagát tette archetípusává a letűnő korszaknak.  

Kerepesi úti síremlékének költségére barátai gyűjtöttek. A barátok igazi tisztelete akkor nyilvánult meg igazán, amikor 1878-ban kiadták „Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái-t”, melyet „összegyűjté hátrahagyott özvegye, a szamarkandi püspök.” A Bernát Gáspár életművét kötetbe rendezők azt akarták, hogy nevük ismeretlen maradjon, hiszen Gazsinak volt özvegye: a szamarkandi püspök, akinek alakját ő maga teremtette meg 1871-ben az Üstökös hasábjain. „Kedves neje, a szamarkandi püspök, a ki cethalász a kaspiumi tengeren, a téli idényre haza rándul Gáspárját viszontölelni. Azért jön haza, mert télen a kaspiumi tenger be szokott fagyni, s emiatt nem halászhatni, ha csak léket nem vág az ember a tengeren, a mi ismét sok üggyel, bajjal jár. Hanem Pesten át a holttengerhez utazik halászni, mert az köztudomásulag soha sem fagy be. Azon körülmény, hogy ebben pedig köztudomásulag semmi hal nem terem, mit sem határoz.” 

A humorgyűjteményt, mely tartalmazta a gyuriádákat, a gazsiádákat, a freskó-képeket, a Bach-csemegék ciklust és önmagához írt leveleit is, kedvezően fogadták. Ennek oka pedig nem maga Bernát Gáspár volt, hanem az, hogy az anonimitás mellett döntő szerkesztők az egykori humoros mondásokat és írásokat stilizálták és a kor nyelvezetére ültették át. Ez pedig oly annyira „fogyaszthatóvá tette” azokat, hogy a kötet kiapadhatatlan forrása lett a következő egy évszázad humorirodalmának, s nem mellesleg megőrzött egy korszakot, a rendiség bomlásának alkonyát.