1083. augusztus 20-án avatták szentté Székesfehérvárott Istvánt, az első magyar királyt. Halála után 45 évvel és 5 nappal kezdődött utóéletének a felemeltetéssel szentesített nyilvános szakasza. A Szent István-i életmű a római kereszténység jegyében létrehozott jogfolytonos magyar állam. Nemzedékek hosszú sora értelmezi az első ezredforduló főszereplőjének életét és tetteit: a régmúltról való gondolkodásban máig megkerülhetetlen az első magyar király alakjához történő viszonyulás.

A hagyatékértelmezés kényszere már István halálával együtt állt be. 1038–1046 között az első király két leányági unokaöccse, Orseolo Péter és Aba Sámuel vívta trónharcát: közös vonásuk, hogy a fiági öröklésrend szerint szabálytalanul, de az Istvánhoz fűződő vérrokonság révén nem indokolatlanul uralkodtak. 1046-ban, amikor István király másodfokú unokaöccse, I. András foglalta el a trónt, akkor 1301-ig hatóan helyreállt a dinasztia férfiágon való uralma, ám a kezdeti évtizedeket ellentmondásos viszonyulás jellemezte: a politikai zsinórmértékül választott Istvánt holtában nem övezte szeretetteljes rokoni emlék. Nemzedékeken keresztül tartott az enyhülési folyamat: Vazul fiai, I. András és I. Béla még csak a keresztény királyi örökséget vállalták fel; Vazul unokája, I. László már szentté avatta Istvánt, Vazul dédunokája, Könyves Kálmán pedig elsőként adta egyik fiának az István nevet és temetkezett Szent István mellé Székesfehérvárra. 1301-ben meghalt III. András „az atyai ágon származott utolsó aranyágacska Szent Istvánnak, a magyarok első királyának sarjai közül, nemzetségéből és véréből”. Ezután az emlékezet folyamatosan távolodott a dinasztiától: előbb leányági rokonok következtek a trónon, aztán még azok sem… ma már a királyság sem áll fenn, de a Szent István-i örökség a jogfolytonos magyar állam, így annak minden polgára jogos örökösének tekintheti magát.

„Szent István király súlyos és komor történeti egyénisége nem tudott a magyar szívekhez oly közel férkőzni, mint »kegyes« László és világhódító Nagy Lajos, a két nagy lovagkirály nemes egyénisége, avagy a szabadságért önmagát áldozó Rákóczi Ferenc eszményi alakja. Nem tudta népünk képzeletét oly erővel megragadni, mint honfoglaló Árpád és újjáépítő Béla király, avagy a törökverő Hunyadi János és igazságos Mátyás romantikus fénnyel övezett személyisége. Neve nem került Bethlen Gáboréhoz és Pázmány Péteréhez, Kossuth Lajoséhoz és Deák Ferencéhez hasonlóan világnézeti és nemzetpolitikai irányzatok zászlajára. Tisztelete sohasem volt oly lelkes és lobogó, oly hangos és kitörő erejű, mint ezeké a népszerű nemzeti hősöké, de mélyebb és átfogóbb, általánosabb és állandóbb, mert – a vele rokonlelkű Zrínyi Miklós és Széchenyi István kultuszához hasonlóan – a magyar értelemből táplálkozott, a jobbak, a bölcsebbek, a gondolkodók, a nemzet sorsán tépelődők lelkében fogant s az ő útmutatásuk nyomán talált termőtalajra a magyar nép széles rétegeinek lelkében.

Ezt a kultuszt Szent László hívta elsőnek életre, mikor István király testét az egyház hozzájárulásával 1083. augusztusának 20. napján nagy ünnepélyességgel felemeltette és nagy elődjét szentté avattatta. Királyi utódai táplálták és növelték nagyra, mikor évről-évre eljártak Székesfehérvárra István király napján törvényt ülni és törvényeket hozni s egész népükkel együtt áldozni Szent István emlékének. A törvénynap patriarkális intézménye századok multán elvesztette közjogi jelentőségét, a törvénynapi országos gyülekezet helyébe a rendi országgyűlés lépett. A király személyes törvénynapi bíráskodását a kúrián való ítélkezés rendszere váltotta fel. De a király és nemzet Szent-István napján ezután is eljárt tiszteletadásra a szentkirály fehérvári sírjához: Istvánnapja nemzeti ünnep maradt és ünnepe minden magyarnak e mai napig. Ennek az országos Szent István kultusznak kialakulása a nagy király történeti egyéniségének megítélésében a belső küzdelmek és pártharcok véres korszakában bekövetkezett változásnak befejező mozzanata volt.”

1938-ban láttak napvilágot ezek a gondolatok Hóman Bálint tollából. Hóman Bálint ekkor már évek óta a király nélküli Magyar Királyság vallás- és közoktatásügyi minisztere és Székesfehérvár országgyűlési képviselője volt; közéleti szerepvállalásával sokat tett az 1938. évi Szent István-emlékév – és benne a Székesfehérvárra „kihelyezett” országgyűlés – méltó megünnepléséért. Hóman Bálint ekkor már évek óta nagynevű középkortudós volt; ebbéli minőségében készítette el 1938-ra a maga Szent István-monográfiáját, amelyből az idézet való. Nagyívű áttekintést adott a Szent István-i mű utóéletéről, feltárva azt is, hogy az első magyar királyhoz való viszonyulás nélkül nem lehet történelmünket értelmezni.

Az értelmezés első szakasza 1038. augusztus 15-étől kezdve 45 évig tartott. Leányági unokaöcsök uralkodtak, ezután az általa megvakított unokatestvér fiai, majd unokái foglalták el a trónt. Ezalatt minden király őt követte a fehérvári koronázással, de egy sem temetkezett mellé, egy sem adta fiának az István nevet.

„45 év elmúltával, midőn Isten immár meg akarta mutatni szentjének érdemeit, hogy általa kinyilváníthassa a halandók számára irgalmának jótéteményeit, a római Szentszék rendelése szerint apostoli levélben szentül elhatároztatott, hogy emeltessenek ki a sírból azok földi maradványai, akik elhintették Pannóniában a keresztény hit magvait, s azt igehirdetésük avagy rendeleteik útján Isten felé fordították. Valóban elérkezett hát az ideje az ő igazolásának és dicső kegyelmének, amelynek világszerte ismeretes kiáradására a magyar nép őrajta keresztül érdemesült. Az államot akkoriban igazgató László királyt, akit erkölcseinek általános tisztaságáról tartottak híresnek s erényei ragyogása miatt jelesnek, mert önmagát tökéletesen Isten dicséretének és szolgálatának szentelte, a vigasztaló Szentlélek világossága hatotta át, s a püspökökkel, főemberekkel meg egész Pannónia bölcseivel megbeszélést tartván mindeneknek háromnapos böjtöt hirdetett, hogy ami a katolikusok közös hasznára a Szentlélek testi-lelki üdvünkön munkálkodó ajándékaiból előnyösnek tűnik, azt mindannyiuk egyesült, böjttel és adományokkal megtámogatott könyörgésével kelljen kérniük Krisztustól csodajelek kinyilvánítása révén. Ám hogy megmutathassa az Úr, mily nagy irgalmú volt a szent király, amíg halandó testében még élt, bebizonyította, miután már Krisztussal uralkodott, hogy egyéb művei fölött leginkább ez szolgál tetszésére. Mert amidőn három napon át bajlódtak szent testének kiemelésével, azt a helyéről elmozdítani semmi módon nem volt lehetséges. Az idő tájt ugyanis a bűnök odáig vezettek, hogy az említett László király és fivére [unokatestvére], Salamon között súlyos nézeteltérés támadt, amely miatt Salamont elfogták és börtönbe zárták. Amint tehát a holttest kiemelésével hasztalan próbálkoztak, egy Karitas nevezetű asszonyszemély, aki a bökénysomlyói Szent Üdvözítő-templom melletti zárda lakója volt, s akinek életét az akkori közvélemény igen jelesnek tartotta, égi kinyilatkoztatásban részesülvén tudtára adta a királynak, hogy fáradozásuk hiábavaló; a szent király földi maradványait át nem szállíthatják addig, amíg Salamont a börtön rabságából ki nem eresztik, s a szabadság kegyelmét meg nem kapja. Kiengedték azért amazt a börtönből, és ismételten háromnapos böjtöt tartottak. Amikor a harmadik napon odaléptek, hogy a szent maradványokat elvigyék, a sír fölé helyezett hatalmas sziklát oly játszi könnyedséggel tudták eltávolítani onnét, mintha nem is lett volna súlya azelőtt.”

Hartvik püspök Könyves Kálmán király (1095–1116) rendelésére készítette el a maga Szent István-legendáját, amit 1201-ben III. Ince pápa István hivatalos életrajzává nyilvánított (elhagyva belőle a Szentszéknek nem tetsző részt). A Hartvik-legenda a szentté avatáskor egy kényes legitimációs kérdést érint. A szertartást kezdeményező I. (Szent) László (1077–1095), bátyja, I. Géza (1074–1077) után másodikként fosztotta meg királyságától unokatestvérét, Salamont (1063–1074). Salamon csak kilátástalan helyzetében mondott le a trónról 1081-ben, de nem szűnt meg vágyakozni rá. Emiatt folytatódott az unokatestvér-háború, emiatt kerül Salamon fogságba, és emiatt tekinthető a Karitas közvetítette kinyilatkoztatás egy megkésett, burkolt bocsánatkérésnek, amivel Salamon már nem tudott mit kezdeni. A Hartvik-legenda még egy ki nem mondott üzenetet tartalmaz: László – Vazul herceg unokája – megbocsátott nagyapja megvakíttatójának, apja és nagybátyjai elűzőjének.

„A legszentebb istenszülő Szűz Mária mennybevetelét követő ötödik napra [augusztus 20-ra] virradó reggelen összegyűltek a templomban a király és a főurak, a papság és a főpapok, és először is misét mondtak a megholtakért, majd eltávolították a padlózatból kiemelkedő márványtáblát, és miután lejutottak a sírboltba, felnyitásakor olyan édes illatáradat borított el minden körötte állót, hogy úgy érezték, az Úr paradicsoma gyönyörűségeinek kellős közepébe csöppentek.” Ezt a szertartást november 5-én követte Imre herceg kanonizálása. Az első Székesfehérvárott celebrált szentté avatások révén a Szűz Mária-bazilika királykoronázó és (igaz, akkor még nem jellemző) dinasztikus temetkezési helye új tartalommal gazdagodott, s ezáltal az állami-szakrális szerepköre a lehető legmagasabb szintre emelkedett.

Az István emlékét illető rokoni megbocsátás felé Vazul dédunokája, Könyves Kálmán tette meg a következő lépést: elsőként ő nevezte el egyik fiát Istvánról, majd ő temetkezett elsőként István és Imre mellé Székesfehérvárra. Kálmán abban is követte Istvánt, hogy trónra törő rokonát (ő a testvérét) megvakíttatta. Aztán amikor mégis az Álmos-ág került hatalomra, szokássá vált a Szűz Mária-bazilikába temetkezni (XII. századi királyaink szinte mindegyike ott választott magának végső nyughelyet), és az Árpád-házi névadásban fel-feltűnt az István keresztnév.

A Szent István alakját érintő értelmezések iránti késztetés az idő előrehaladtával sem lankadt. II. András 1222. évi Aranybullája az „ország megjavítására vonatkozó dolgok” közül elsőként rendelte el azt, hogy a király „évente Szent István király ünnepén Székesfehérvárott tartozik ünnepelni”.

A királyi udvar történelmi emlékezetében sem került le a napirendről István alakjának bűntelenítése; mindezt úgy, hogy a vér szerinti ősatyát se érhesse bírálat. Hiszen 1192 nyarán Vazul unokáját, I. Lászlót is a szentek sorába emelték, ily módon az első uralkodóház a „szent királyok nemzetsége” lett. 1046-tól Vazul leszármazottai uralkodtak Magyarországon, viszont az első királyhoz mért legitimációs kényszer adott volt, és ezt 1083-ra István szentté avatása nyomatékosította. Össze kellett tehát békíteni a vér szerinti ősapa és a politikai örökhagyó emlékét. A végeredmény a XIV. századra formálódott ki, és egy iniciáléval díszesítve ott olvasható a Képes Krónika pergamenlapjain, ahol a szöveg az öregedő, betegeskedő királyról minden felelősséget elhárít.

„Közben testi ereje kezdte elhagyni [Istvánt], s érezte, hogy súlyos bágyadtság nyomja, sietve követül küldte Budát, hozza ki a börtönből nagybátyja fiát, Vazult (akit ifjúi könnyelműsége miatt záratott el a király, hogy megjavuljon), és vezesse hozzá, hogy mielőtt meghal, királlyá tegye. Meghallván ezt Gizella királyné, tanácskozott Budával, ezzel a gonosz emberrel, s nagy sietve elküldte Sebes nevű követét, Buda fiát, abba a börtönbe, ahol Vazult őrizték. Sebes tehát megelőzte a király követét, kiszúrta Vazul szemeit, fülébe ólmot öntött, és Csehországba menekült. Ezután érkezett a király követe, látta a megvakított Vazult, és így, megcsonkítottan a királyhoz vezette. Mikor meglátta Szent István király, mily szánalmasan megcsonkították, könnyekben tört ki, de súlyos betegségétől akadályozva nem tudta méltóképpen megbüntetni a gonosztevőket. Magához hívta nagybátyja, Szár László fiait, Andrást, Bélát és Leventét, és azt tanácsolta nekik: sürgősen meneküljenek, hogy életüket és testi épségüket megőrizhessék (…) Mondják némelyek, hogy ez a három testvér Vazul herceg fia volt egy Tátony nembeli lánytól, és hogy nem is törvényes házasságból születtek, sőt e kapcsolat miatt nyertek a Tátonyok nemességet. Minden bizonnyal hamis és rosszhiszemű elbeszélés ez, mert e nélkül is nemesek ők, hiszen Szár László fiai, aki állítólag Oroszországból vett feleséget, akitől ez a három fivér született.”

Miért e túlbiztosított magyarázkodás? Ha Vazul bűnös volt, István miért nem Szár Lászlót tette eleve saját örököséül? Ha Vazult csonkították meg, miért Szár László fiainak kell menekülniük? A válasz kézenfekvő. Levente, András és Béla (ez a helyes sorrend) igenis Vazul fia volt. A korabeli híradásokat megőrző német Altaichi Évkönyvekből tudjuk, hogy Imre halála után István mellőzte Vazult, majd annak tiltakozását látva megvakíttatta, s fiait is maga küldte száműzetésbe. Tehát az utólagos összebékítés kívánalmát második körben túlteljesítették úgy, hogy az áldozattá lett Vazul ősatyai szerepét annak problémamentes öccsére ruházták. Ez két, egymásra nehezedő alkotói mozzanatra utal.

A Szent István-i hagyaték értékelése és értelmezése akkor is folyt tovább, amikor már rég nem a „szent királyok nemzetsége” uralkodott. Idővel súlyos politikai, majd felekezeti megosztottság szabdalta a magyarok kevéssé szerencsés nemzedékeinek sorsát, ám e viharos századok is tudtak újat hozzáadni a Szent István-képhez. A Szent Korona-eszme, a Regnum Marianum (Mária országa) gondolata az újkor beköszöntével már a hitviták tüzétől is hevített forráskritika által edződött, formálódott. Katolikus és protestáns magyar is megtalálta a maga történelmi kiindulópontját István király alakjában. Az egyes kútfők értékének, hitelességének megállapítását szintén nemzedékekre rúgó, parázs vita előzte meg. Éppen a jubileumi 1938. esztendő teremtette meg azt a tudományos tudásalapot, amelyre azóta is építhetnek a kutatók, és amelyhez a szakmán kívüli érdeklődők is fordulhatnak. 1938-ra vált teljessé az Árpád-kori magyar elbeszélő kútfők kritikai kiadása, valamint a külföldi források katalógusa; emellett emlékkönyv – hatalmas háromkötetes tanulmánygyűjtemény – állt össze István halálának 900. évfordulójára, és még az említett Szent István-monográfia is napvilágot látott; illőnek tartom, hogy jelen írás zárógondolataihoz is Hóman Bálintnak adassék vissza a szó.

„A szenttéavatás hangulatában elmerült ájtatos legendaírók és jámbor krónikások a középkori legendairodalom megszokott színeivel elmélkedő és szemlélődő hitvallónak, a szó erejével és a hit biztosságával térítő apostolnak, idegen felesége és gonosz udvaroncai tehetetlen eszközének, az ármánykodásokon siránkozó és panaszolkodó jólelkű aggastyánnak festik Szent Istvánt. De a legendás szent vértelen irodalmi alakja mögött már az ő elbeszélésük hátteréből kibontakozik a magyar középkor »szentkirályának« misztikus magasságokba emelkedő eszményi alakja. Az Árpádkor és az Anjoukor a magyarság legendás héroszát, a dinasztia családalapító és névadó ősét, a magyar nép szentséges apostolát, a nemzet mitikus törvényhozóját látta az első királyban. Utódaiban Szent István vérét tisztelik, az utolsó Árpád-házi királyban és Anjou Máriában »a szentkirály mindkét ágon utolsó ivadékait« siratják. A magyar királyok egyházjogi hatalmát István apostoli kiváltságából vezetik le s a katolikus egyház fejétől kapott apostoli keresztjét a magyar királyság címerjelvényévé avatják. Királyok, egyházak, városok, birtokosurak, kisnemes vitézek, várjobbágyok, szolgálónépek az ő adományából származtatják a maguk jogait és kiváltságait. Istvánban keresik a rendi jogok és a vármegyei önkormányzat, a nemesi szabadság és az alkotmány jogforrását is. A magyar középkor jogfelfogása szerint minden egyházi és állami jogosítvány, minden közjog és magánjog, minden tulajdon és kiváltság Szent István adományában gyökerezik. Az ő örökségéből száll át koronájával együtt utódaira, az ősi uralkodóház kihalta után pedig szent ereklyeként tisztelt koronájára a jogszerző és törvényhozó szentkirály misztikus tekintélye.”