Szűz Mária mennybevitelének napja, augusztus 15-e a katolikus egyház legjelentősebb Mária-ünnepe. Az egyetemes (katolikus) kereszténység Mária-alakja Magyarországon sajátos magyar névvel és jelentésárnyalattal gazdagodott: a Nagyboldogasszony elnevezés ősvallási hagyatékot is tükröz, emellett az új vallás meghatározta kultúrkörben Szűz Mária szakrális politikai (fő)szerepet kapott, Magyarország égi védelmezője, patrónája lett. Az ő ünnepén halt meg az 1038. esztendőben az, akinek mindezt így rendelte: István király.

Túl sok emberre mondták már, hogy jelkép erejű, sorsfordító jelentőségű személyiség. Egyvalaki esetében ezt viszont nem lehet elégszer kijelenteni: ő István, az utolsó magyar nagyfejedelem, egyszersmind első magyar király. Az első ezredforduló sorsfordító alakjáról legendák, krónikák, oklevelek vallanak; életét, országlását, korát és hagyatékát tanulmányok és monográfiák elemzik, tudományos és tudományon kívüli viták övezik. Ez alkalomból csak e hatalmas életút végére vetül az emlékező tekintet.

Istvánnak még 60 év sem jutott osztályrészül. Az életút kezdete a 980–982 közötti évekre keltezhető, s nem korábbra, ahogy hazai krónikáink évszámváltozatai tükrözik. Hiszen nemcsak az István-legendák korjelölő utalásai, de a köztörténet összefüggései is azt mutatják, hogy hatalomra jutásakor (997) serdülőkorát élte.

Aki a magyar steppe-állam helyére a legmagasabb szintű külpolitikai elismertség és támogatás közepette állított egy római hagyaték ihlette keresztény államot (ennek több újítása, így a területi közigazgatás, a kodifikált törvénykezés, az államelméleti gondolkodás ma is él); aki minden háborúját megnyerte, az a családi életében a legsúlyosabb csapásokat kellett, hogy kiállja: el kellett temetnie mindegyik fiát. Éppen a német támadás győzelmes visszaverésének évében, 1031-ben halt meg Imre herceg, István király nagy gonddal nevelt egyetlen felnőtt kort megért fia, így a trónutódlás kérdése nyitva állt. Nagybátyjának idősebb fia, Vazul lépett volna a helyébe, ám ez a lehetőség nem találkozott István szándékával. Hogy miért, azt csak sejteni lehet. Az István életéről írt kisebbik legenda elmondja, hogy merényletet kíséreltek meg a király ellen, aki a bűnösöket megvakíttatással és karlevágással büntette. Szinte biztos, hogy ebben a merényletben vállalt szerepet Vazul, de alapos oka lehetett megneheztelni királyi unokatestvérére, mert az a fiági öröklésrend ellenére egyik nőtestvérének a velencei dozsétól való fiát, Orseolo Pétert jelölte utódául. A fejleményekről egy közel korabeli tudósítás olvasható az Altaichi Évkönyvekben. „A jó emlékű István király, ennek [Péternek] anyai nagybátyja, miután az ő fia [Imre] még az atyja életében meghalt, s mivel másik fia nem volt, ezt örökbe fogadta, és őt a királyság örökösévé megtette. Rokonának fiát [Vazult], noha az méltóbb volt a királyságra, minthogy ebben nem értett vele egyet, megvakította, s kicsiny fiait száműzetésbe küldte.”

István király, amikor közeledni érezte végét, előbb a földiekkel rendezte el az ország dolgát, azután az égiekhez fordult, a Hartvik-féle legendaszerkesztmény szerint e szavakkal: „Mennyországnak királynéja, dicső megújítója a világnak, ez utolsó könyörgésemben a te oltalmadra bízom a szentegyházat püspökeivel és papjaival, az országot főembereivel és népével együtt, s tőlük búcsút véve lelkem a te kezedbe ajánlom.” Az égiek közbenjárását kérte saját utolsó dolgában is. „Jeles ünnep közeledett akkor éppen, ugyanazon mindenkor szűz Mária mennybevételének angyalok és emberek által egyaránt megült napja, s mivel úgy sejtette, hogy nagyobb irgalmat remélhet, ha ennek örömében távozik testéből, külön fohászokkal könyörgött, sóhajok és könnyek között próbálta kieszközölni.”

E kérése teljesült: 1038. augusztus 15-én, Szűz Mária mennybemenetelének napján hunyt el, 56–58 esztendős korában. „Beköszöntött hát ez a boldog nap, mely az ő halála révén majdan még boldogabbá lesz. Ott állott körben a papság meg a püspök atyák, s szolgák hada mellett az ispánok vezérkara, ahol az Istennek oly kedves király feküdt középen. Miután a lelki kenet szentségét felvette, szent lelkét a mi Urunk, Jézus Krisztus testéből és véréből vett útravalóval frissítette fel, s azt az Úr megtestesülésének 1033. [1038.] esztendejében a mindenkor szűz és a szent angyalok kezébe átadta, hogy az örök, mennyei boldogság nyugalmába kísérjék. Rokonainak körében hangos siránkozás, az angyalok közt nagy öröm támadt, de az a siránkozás később örökös vigasságra fordult a majdan születendő és az akkor élő emberek számára egyaránt. Temetési szertartására seregestül érkeztek Pannónia valamennyi vidékéről. Testét a királyi székhelyre, vagyis Fehérvárra vitték, s mivel a Boldogságos Szűz tiszteletére általa emelt templomot még nem szentelték fel, a főpapok tanácsot tartván úgy határoztak, hogy előbb szenteljék fel a bazilikát, s csak azután bízzák testét a földre. A szentelés ünnepi szertartásának végeztével a szent testet az épület közepén álló, hófehér márvány szarkofágba helyezték…”

Nem tudjuk, hogy e két esemény egyazon helyszínen ment-e végbe, vagy a nagybeteg király még egyházi és világi előkelői körében tette meg földi útjának utolsó szakaszait. Ha abból indulunk ki, hogy felnőtt fia mellé kívánt temetkezni, akkor logikus arra gondolni, hogy Imre székesfehérvári sírja mellett, a Szűz Mária-bazilikában történt meg az ország felajánlása. Ám a Hartvik-legenda azon utalása, amely szerint a holttestet Fehérvárra vitték, egyértelműen azt mondja, hogy az első király nem saját székvárosában hunyt el. Az is biztos, hogy 1038 késő nyarán már nem az első, hanem a második dinasztikus temetés ment végbe a Szűz Mária-bazilikában, hiszen a természet rendjével ellenkező módon a fiú, Imre, hamarabb hunyt el, mint az apa, István. Tekintve azt, hogy Imre 1031-es halálakor a koronázó bazilika már egy hercegi holttest sírba tételére alkalmas hely volt (István 1000/1001-ben Székesfehérvárott végzett királlyá koronázásáról nem szólva), a Hartvik-legendában említett felszentelést úgy helyes értelmezni, hogy 1038 előtt a Szűz Mária-bazilika épületén olyan változtatásokat végeztek, amelyek újra felszentelést kívántak. A király holtteste ezután évtizedekig nyugodott békében: a halál és a felemeltetés között 45 év és 5 nap telt el.