„Fiúk, ma nektek kell megmenteni a magyar fegyver becsületét!” A tápióbicskei ütközet, 1849. április 4.

A tavaszi hadjárat jól kezdődött, hiszen 1849. április 2-án Hatvannál a VII. hadtest sikerrel hitette el a császáriakkal, hogy velük szemben a magyar fősereg áll, miközben az oldalmenetbe kezdett, hogy a Jászságon és a Tápióságon keresztül haladva Gödöllő alá érjen és bekerítse a császári főerőket. A merész hadműveletről írta Kossuth, hogy abban „minden kerék gyönyörűen összevág, mint a jó óramű”, ám hamarosan homokszem került a gépezetbe.

A támadó zöm – vagyis Klapka György táborkari ezredes I., Aulich Lajos vezérőrnagy II. és Damjanich János vezérőrnagy III. hadteste – április 3-án Jászberényben és környékén éjjelezett. Másnap reggel az I. hadtest Nagykáta érintésével átkelt a Tápió-patakon és Tápióbicskénél Klapka „kevés előrelátással tartott, hol büszkén s rohamlépésben dugta be orrát a faluba”, és báró Josip Jelačić altábornagy császári-királyi I. hadtestének utóvéd dandára megfutamította honvédeit. Még szerencse, hogy Görgei Artúr vezérőrnagy – akit Windisch-Grätz, „mint nem bárót embernek sem tartotta” – hamarjában megérkezett, és Damjanich vívta ki hadtestével aznap a magyar győzelmet. Klapka könnyelműsége kis híján hadműveleti céljuk idő előtti felfedését eredményezte, ám Görgeinek igaza volt abban, hogy az ellenféllel „szemben egy-egy hadászati hibát is bátran el lehet követni.” 

Április 4-én az I. hadtest reggel 6 órakor kezdte meg menetét Jászberényből Nagykáta felé, ahol délelőtt 10 óra tájt Klapka azon hírt kapta, hogy a báró Josip Jelačić altábornagy vezette császári-királyi I. hadtest a szomszédos Tápióbicskén éjjelezett, de onnan már elvonult Tápiószecső–Kóka felé, vonata viszont még ott tartózkodik. A málha könnyű zsákmánynak ígérkezett, ezért a kémszemle nélküli rajtaütés mellett döntött – Mészáros hadügyért idézve „nagyhetykén” –, amelyről Görgei Artúr és Damjanich János vezérőrnagyok számára értesítést küldött. A hadtest menetoszlopba fejlődve sietősen elindult hát Tápióbicskére. Az elővédet cserneki és tarkeői Dessewffy Arisztid ezredes hadosztálya képezte (Dipold Antal alezredes és Bobich János alezredes dandárai), utánuk menetelt a kazinczi és alsóredmeczi Kazinczy Lajos alezredes parancsnoksága alatti hadosztály (Schulz Félix – 1849 májusától Bátori-Sulcz Bódog – őrnagy és a bajsai Zákó István őrnagy dandárai).1

Délben a Dipold-dandár kellő biztosítás nélkül vonult be Tápióbicskére, ahol kínos meglepetés várt rájuk, ott ugyanis Daniel Rastić vezérőrnagy dandárja hosszúpihenőjét tartotta. Rastić gyorsabban reagált. Egy ütege egy zászlóaljjal a falutól északnyugatra foglalt állást, miközben a visszafordult lovasdandár parancsnoka, gróf Leopold Sternberg ezredes 6 század banderiális huszárt küldött a magyarok ellen, de azokat hamarosan visszaverték. Három zászlóalja a település házaiban és kerítései mögött foglalt lesállást, arra várva, hogy a honvédek betóduljanak Tápióbicskére. „Midőn az utczába benyomultunk leskelődő szemeket vettem észre ránk pislogni a sövénykerítések és házak megett – jegyezte fel Szalkay Gergely százados, a veszprémi 6. honvédzászlóalj későbbi parancsnoka –, s tüstént észre vettem, hogy hálóba akarnak keríteni; tehát azonnal »jobbra át!« vezényeltem: – E szóra puskaropogás felelt minden felől, golyók fütyültek közibénk, a mellékutczákból és udvarokból pedig rohanó csapatok tódultak elé. […] Zászlóaljunk harmadik osztálya pedig: miután veszélyt nem gyanítva vigyázatlanul messze benyomult a faluba, azt vette észre, hogy minden felől körül véve volt; és csak szuronyaik elszánt használása mentette meg őket, hogy mind foglyul estek az ellenség kezében. – [illinyi] Csikány [Ferenc] százados és Pázmándi [Helyesen: szomori és somodori Pázmándy Károly] hadnagy, halva maradtak a csatatéren, Szabó [Sándor] főhadnagy elfogatott [, de hamarosan sikerült visszaszökni övéihez], és 86 altisztek és közhonvédek részint halva, részint sebesülve az ellenség kezébe estek.”2 (Érdekes adalék, hogy Csikány százados hősi halála ihlette meg Gyulai Pált a Hadnagy uram című versének megírására.) Dipold zászlóaljai az irtózatos golyózáportól megzavarodva, futásban kerestek menedéket. Egészen a Tápió rozoga hídjáig hátráltak, és a pánikszerű visszavonulás során a 6. és a (Bocskay-csapatból szervezett) hajdúsági 52. honvédzászlóalj is csak nehezen tudott megmenekülni a teljes felmorzsolódástól. A kialakult pánikról az 52. honvédzászlóalj egyik őrmestere, a 21 esztendős szentkirályszabadjai Karsa Ferenc e sorokat jegyezte fel: »Előre gyorsan« – hangzik a vezényszó, a 6. z.[ászló]alj. már bent van a faluban. Sebes lépésben csaknem futva nyomultunk neki, az előttünk nyíló szűk utcának. Az a kis utca helyesebben sikátor, keletről nyugotnak húzódik a falu belsejébe. […]  

Amint a szűk utcába berohantunk, golyózápor fogadott, de azért meghökkenés nélkül tolakodtunk előre, s már-már a zsákutca végéhez értünk, midőn egy 4 láb magas trágyából, gazból hevenyészett torlasz mögül hatalmas sor tűz csap közénk, s ugyan abban a pillanatban a házak és ólak padlásáról erősen puskáznak ránk, jobbról pedig a sövény mögött egy erős osztag fekhelyéről felugrál, s közénk lő. […] Az égő falu fojtó füstjét a nyugoti szél a szoros utcán végig hömpölygeté, és a sebes rohamtól is ziháló, kitágult tüdőnkre csak nem a megfúlásig terhelőleg hat. Ebben a pillanatban hátunk mögött is ropognak a fegyverek, s a hátulsó sorok között is nagy pusztítást tesznek. Így hát körülfogva a szűk utcában össszezsúfolt és összekeveredett zászlóalj nem fejlődhet. Az őrnagy [balajthi Szász (Száz) Mihály] elveszti fejét: mit csináljunk?”3

Bobich szintúgy átkelt a Tápión, lovasütegének lövegeit lemozdonyoztatta, de a felbomlott Dipold-dandár elsodorta, csakúgy, mint a mögötte lévő két dandárt is. A nagy kavarodásban egy üteg löveganyaga az ellenség zsákmánya lett (4 löveget vittek el magukkal, a többit beszegezve visszahagyták), ugyanis a tüzérek, aki „kényelmesen dohányozgattak”, a feléjük közeledő horvátokat kávébarna és világoskék ruházatuk, fekete szíjazatuk miatt a sajátjaiknak vélték, így nem maradt idejük a lövegek hátramenekítésére. A híd környékén még4 lőszeres kocsi vált a horvátok hadizsákmányává és 125 honvédet ejtettek foglyul. 

„Én égtem [a] kiváncsiságtul, hogyan viselik majd tótjaim a csatában magokat. – írta édesanyjának a tápióbicskei ütközetről a Bobich-dandárba tartozó lévai 17. honvédzászlóalj egyik őrmestere, az alig 15 esztendős güntherheritzi Büttner Emil – […] vezényli parancsnokunk: »Első század, csatárláncban előre!« Mert az első században voltam, mérgesen ráncigáltam ide s tova és állítgattam helyeikre az ijedtségtül már se nem halló, se nem látó tótokat. És így rendezvén századomat, haladánk előre mintegy 100 lépésnyire, midőn egy partélre érvén iszonyú golyózáporral üdvözölteténk. Tótjaim mind kilőtték a fegyvereiket, de nem lefelé az ellenségre, hanem fel az égnek, hogy én nem tudtam, nevessek-e vagy bosszankodjam-e? Lenéztem, hát láttuk, hogy mintegy 2 zászlóalj fekete szíjas Gränzjäger áll odalent, eleget beszéltem én »Len sztrilajtye, hlapci!«5 nem használt az semmit, csak azon vevém észre [magamat], hogy magam állok a fa mögött, századom pedig vitéz hadnagyom, Kis Jóska vezérlete alatt ugyancsak lohol lefelé; a puskát sokra ráfogtam, hogy mindjárt keresztüllövöm, ha hátrálni mer, de biz ez mit sem használt. Jött azután egy század [a szepességi] 19-dik zászlóaljbul [lobkoviczi] Poppel [Gyula] százados vezérlete alatt sturmolva6 a partélre, de ezek is alig lövék ki fegyvereiket, szintén visszavonultak. Én ezekhez szegődtem volt, és mindjárt a tömeg közepére álltam, hát ahogy az eleje hátrálni kezdett, az utolja akkor is nyomult előre. Oly tolongás támadt a közepén, hogy majd pogácsává nyomtak össze. Most tehát futásnak [eredtem]. Kifordítottam a veres sapkát, nehogy az ily gyalázatos hátrálással megböcstelenítsem.”7

Klapka úgy kívánta tisztázni az egyre kaotikusabbá váló helyzetet, hogy lovasságát harcba küldte. A mesterházi Mesterházy István ezredes parancsnoksága alatti dandár (8 század Császár- és 4 század Coburg-huszár) vágtázott előre. Az 1. Császár-huszárezred ekkor ütközött bele a császári oldalon álló báni huszárokba. A banderiális regiment még a Császár-huszároknál is gyengébb harcértékkel bírt, a napóleoni háborúkból származó, avitt mundérokat kaptak, lovaik sem voltak első osztályúak. Jelačić egyik tisztje macskákhoz hasonlította őket, mivel „foggal-körömmel” kapaszkodtak nyergükbe és lovaik sörényébe, nehogy leessenek. A hazai közvélemény csak „Jézusmária-huszároknak” csúfolta őket, mert valahányszor összemérték szablyáikat a magyar huszárokkal, „Jézusmária!” kiáltások közepette, a hátukat mutatva megfutamodtak. Degré Alajos Károlyi-huszár alszázados visszaemlékezésben azonban másból eredeztette az elnevezést. Amikor 1849. január 4-én a császári csapatok Pest-Budára bevonultak, közöttük meneteltek a horvátok. „Mikor az ácsorgó asszonyok s gyerekek a Jelačić-huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben meggyörnyedve látták, felkiáltottak: – Jézus Mária! Hát ezek is huszárok?”8

Sebő Alajos alezredes és báró Hermann Riedesel őrnagy párbaja Tápióbicskénél. Than Mór festménye (Forrás: Wikipedia)

Itt esett meg azon párbaj, amelyet Baradlay Richárd huszárkapitány és Palvicz Ottó vértes őrnagy végső összecsapásaként ismerhetünk Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből, de Than Mór egyik festménye alapján is közismert.9 A duellomról egyik bajtársa így emlékezett: „[báró Hermann] Riedesel [zu Eisenbach vértes őrnagy,] a Jellacich huszárok élén vágtatva közeledett a Tápió hídjától nem messze álló két század Császár huszár felé, s kardjával integetett Sebőnek. – Úgy beszélte Sebő ezredes hogy az egész osztrák ármádiában óriási erejéről és a kard-vívásban jártasságáról híres Riedesel felismervén, a párbajra kihívást csakis abból a szeméremből fogadta el, nehogy huszárjai szemében kissebbséget szenvedjen. – De meg vóltam győződve, hogy levág, (saját szavai) »azonban legényeimnek maradást intek és a délcegen felém vágtató Riedesel elibe ugrattam. Összecsaptunk se ő, se én nem kaptunk vágást, csakhogy észrevettem hogy az én lovam erősebb s az övét megtolta. Egy kis fordulóval megint szembe kerültünk, – másodszor is összecsaptunk… Akkor kaptam ezt a rettenetes vágást.« Feltűrte jobb karján az inge ujját, megmutatta az élet-erek mellett a hosszú sebforradást, és elhallgat. – »Hát Riedesellel mi történt?« – … »Riedesellel? … no hát ő meghalt« … fejezé be Sebő az elbeszélést.”10

Sebő alezredes győzelmét követően huszárjai előrenyomultak, de az ellenséges gyalogság és tüzérség a Tápió innenső partjára nyomta vissza azokat. Délután fél kettő tájt az I. hadtest Nagykáta felé özönlött vissza megállíthatatlanul. 

Hová lett ekkor a hadtestparancsnok? Görgei kendőzetlenül megírta: „Klapka minden erőfeszítése hiábavaló volt, nem tudta helyreállítani az ütközetet. Végre önnön menekülésére kellett gondolnia. A Tápió mentén lefelé, Tápiószele felé vette útját […], de a nagy kerülő miatt már csak akkor ért Nagykátára, mikor a Wysocki-hadosztály támadólag előrement. Ennek az újabb támadásnak szerencsés és gyors volta legalább hadtestének további sorsa felől megnyugtatta; és mert végképp ki volt merülve, kénytelen volt lepihenni. Kísérete ezt valószínűleg gyöngéd figyelemből eltitkolta; ez magyarázta aztán a sokféle hírt, hogy megsebesült és foglyul esett; hogy holtan a harcmezőn maradt; hogy a Tápióba fúlt; és ezek a hírek a nap eseményei után – nem lehet letagadni – valószínűbbnek látszottak, mint a tényleges ok, amely miatt olyan sokáig volt távol az I. hadtesttől.”11

Nagykáta felől Görgei az utolsó pillanatban érkezett meg a III. hadtest Józef Wysocki ezredes vezette hadosztályával, amelynek gyalogsága menetből lendült támadásba, miközben tüzérsége elűzte a Tápió túlpartján felállított ellenséges lovasüteget. A pánikba esettekkel szemben kíméletlen rendszabályokat kellett alkalmazni, a „sikertelen biztatást a kardlap s ezt a kardél követte; de az ellenség ágyúgolyói hatásosabbak voltak, mint a mi kardjaink”, s még Görgei is kivont 1845 M. lovastiszti szablyájával állta útját egy lóhalálában menekülő tisztnek – sikertelenül. A megzavarodott 52. honvédzászlóaljat szomori Le Begh (Limbeck) Dénes százados vezette ki a faluból, mivel parancsnokuk cserben hagyta fiait. Görgei az alábbi szavakkal állította meg a gyáva zászlóaljparancsnokot: „Őrnagy úr! Ha zászlóalja 5 perc alatt nem lesz rendezve, főbe lövetem!” Az ultimátum hatott. 

A hídnál került sor arra forradalmi párbajra, amelyet Jókainál olvashatunk, mint a két Baradlay fivér nemes vetélkedését Buda ostrománál: „Itt történt Kiss Pál és Leiningen között a veszekedés a felett, hogy melyik rohanja meg az ellenség által tartott hidoni állást. Amaz a 9., ez a 3. zászlóaljat vezénylette. Görgey, ki e csatában személyesen parancsolt, éppen akkor ugorván oda, midőn ketten az elsőség felett vetélkedtek, azt gondolta, hogy a rangelsőbbség felett vitáznak, s keményen megszólítá őket, hogy nincs most ideje a rangróli civakodásnak. De midőn a szócsere értelmét megtudta, megdicsérte a hős tiszteket”12 – írta visszaemlékezésében Vukovich Sebő kormánybiztos.

A vita hátterében azonban a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóalj állt, ugyanis Damjanich azt Kiss Pál alezredes újonnan alakítandó dandárjához akarta beosztani. Gróf Leiningen-Westerburg Károly erre összeszólalkozott Kiss alezredessel, s Leiningent idézve „a vége az volt, hogy kihívtam párbajra.” Már a híd elleni rohamra készülődtek, és Leiningen épp a kassaiak körében tartózkodott, „mikor Kiss odaugrat hozzám, és azt mondja: »Ma még alattad áll ez a zászlóalj, engedd meg, hogy én vezessem.« »Igen – válaszoltam –, tarts velem, döntsük el vitánkat a golyózáporban, vezessük együtt a dandárt.« Örömtől ragyogva nyújtja felém kezét, a harag el volt feledve. – E pillanatban megjött Görgey, egyedül, kíséret nélkül, és odakiáltott embereimnek: »Fiúk, ma nektek kell megmenteni a magyar fegyver becsületét! Ugye nem hátráltok?« – Leírhatatlan volt az örömrivalgásuk, és türelmetlenül várták a jeladást a támadásra.”13

„Pördült a dob, támadni kellett”, mialatt a Ferdinánd-huszárok zenekara a Rákóczi-indulót fújta. A Tápió alig két méter széles fahídján ekkor alakult ki az a tumultuózus jelenet, amelyet Than Mór is megörökített. A bácskai seregtest régről rivális két legendás hírű zászlóalja, a szegedi 3. fehértollas és a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóaljak katonái szinte egymásnak estek az elsőként való átjutás dicsőségéért. A helyzetet végül a „hősök hőse”, Földváry Károly őrnagy, a 3. honvédzászlóalj parancsnoka oldotta meg azzal, hogy a lovával felléptetett a hídra, kiragadta a 9-esek zászlótartójának kezéből csapatzászlajukat, „Nos, egyesülten előre!” kiáltotta, mire honvédei utána rohantak, zászlajuk után meg a kassaiak, akinek a szégyentől pirosabb volt az arcuk, mint a tábori sapkájuk. E rohamban a vörössipkások két tisztje és 43 honvédje esett el. (Mások szamosújlaki Szikszay Lajos 3. honvédzászlóaljbeli hadnagyhoz kötik e haditettet) Dacára a rendkívül heves gyalogsági puskatűznek, fergeteges szuronyrohamot hajtottak végre, nyomukban a győri 19/III. Schwarzenberg-sorgyalogzászlóaljjal, a Wysocki-hadosztály zömével, valamint – Damjanich gorombaságig menő erélyének köszönhetően – az összeszedett I. hadtestbeli részekkel. 

A hídnál lezajlott jelenetről Görgei a következőket jegyezte fel: „Egy üteg a folyó mentén a hídon alul foglalt tüzelőállást, az ellenség ágyúit heves tűzzel megtámadta, a 3. és 9. honvédzászlóalj pedig két irányból a hídnak tartott. Csatáraink a már a folyó innenső oldalára is előrenyomuló ellenséges csatárrajt első rohamra visszakergették a túlsó partra. Vetélkedve indultak ezután a nevezett zászlóaljak csapatai zárt rendben a híd visszahódítására; de ahelyett, hogy átrontottak volna rajta, a híd innenső végénél, amint összeértek, versengésből összekaptak. A 9. honvédzászlóalj a 3. honvédzászlóaljtól, és fordítva, erőszakkal el akarta vitatni az elölrohanás tisztességét. Szerencsére a 3. zászlóalj parancsnoka hirtelen véget vetett a nemes vetélkedésnek egy hősi rögtönzéssel. Gyors elhatározással kezébe ragadta a 9. zászlóalj zászlaját, az ellenséges kartácstűzön keresztül átvágtatott vele a hídon, s a következő pillanatban a haragos zászlóaljak együtt rohantak utána – a maga vitéz őrnagyának a 3., a maga zászlajának a 9. honvédzászlóalj.”14

A forradalmi párbajnak Karsa őrmester is szemtanúja volt: „A 3. zászlóalj hónaljig gázol át a vízen, a 9. zászlóalj a hídnak ment, hogy az ellenséges csatár lánc és az ágyúk tüzelése irányult. A vitéz 9. z.[ászló]alj hős vezére Kiss Pál [alezredes], a híd előtt vagy 50 lépéssel – feje fölé emelt karddal visszafordult s mintha a gyakorló téren volna, vagy mint a nyalka verbunkos káplár zászlóaljával szemközt, hátra felé tempós lépésben – elkiáltja: »Szur-ronyt-tű-űzz,« – a zászlóalj feltűzi szuronyát. Kiss Pál meg vezényel: »szuronyt szegezz, utánnam!« Mint a fergeteg rohan a z.[ászló]alj, legott megkezdi a csatározást, menten rá a szurony csatát. […] Láttam amint a roham oszlop megroppan, de a zászló a hídközepén lobog, – kisvártatva a 3. és 9. z.[ászló]alj egy csapata keveredve rohan át a hídon.”15

A Tápióbicske előtti homokdombokon Rastić csak addig tudott megkapaszkodni, amíg a Wysocki-hadosztály át nem kelt a Tápión, majd Tápióság felé hátrált. A visszavonuló horvátok kirabolták Tápióbicske templomát és plébániáját, több házat és istállót felgyújtottak. Mivel a honvéd tüzérség csak kerülővel tudott partot váltani, már nem támogathatta a rohamozó gyalogságot, s az ütközet 17 órakor véget ért. 

Görgei a horvát határőrök után küldte Nagysándor József ezredes parancsnoksága alatt a Ferdinánd- és a Hannover-huszárokat, ám azok homlokegyenest más irányba nyargaltak, méghozzá Pánd felé, ahol állítólagosan a horvátok vonata tartózkodott. Leiningen épp régi zászlóaljánál, a Schwarzenbergeknél volt, amikor naplója szerint „a falu kijárásánál alkalmat adtam az elmés Kiss Jancsinak, hogy engem megtréfáljon. – Én tudniillik mindig azt véltem, hogy a golyók előtt való hajlongás édeskeveset használ, és hála erős idegeimnek, nem is szoktam ezt megtenni. – Gyakran összeszidtam embereimet, ha le-lehajolgattak, és mindig azt mondtam nekik: »Én lóháton vagyok, jobban kitéve a golyóknak, mint ti, mégsem hajlongok előttük; álljatok hát ti is egyenesen, és ne bókoljatok.« – A falun való áthaladásunkkor megint kénytelen voltam előállani régi prédikációmmal, magamat állítva mintaképül; de mikor a falu kijárásánál a Schwarzenbergekkel megálltam és szivarra gyújtottam, egy golyó nagyon is közel süvöltött el mellettem, és inkább ösztönből, mint félelemből, orrom közeli érintkezésbe jött lovam sörényével. Tüstént mellettem terem Kiss uram, és mélyen hajlongva mondja: »Alázatos szolgája!« és természetesen vihogó nevetésben tör ki az egész zászlóalj. A fiúknak nagy volt az öröme, hogy egyszer engem is megcsíptek. Kiss uramnak egy aranyat ajándékoztam, és megígértem a zászlóaljnak, hogy mindig fizetek egy aranyat, valahányszor rajtaérnek, hogy egy golyónak bókolok. Ezt a második aranyat sohasem kellett megfizetnem.”16

A szegedi fehértollas és a kassai vörössipkás honvédzászlóalj minden elsöprő rohama Tápióbicskénél. Than Mór festménye (Forrás: Wikipedia)

A császáriak vesztesége 53 halott, 186 sebesült és fogoly, valamint 61 eltűnt volt. A magyar fél véres vesztesége jóval súlyosabb volt, mintegy 800–1500 fő. Ne csodálkozzunk rajta, de Klapka emlékirataiban igen szűkszavúan számolt be tápióbicskei felsüléséről, megjegyezve, hogy „senki még csak elképzelni sem tudja, hogy csapataimnak ezen példátlan rossz magatartása után mily iszonyú érzelmek marcangolták szívemet.”17

Este a Tápióbicske mellett táborba szállt hadtestek tisztjei előtt Görgei tartott rövid beszédet: „»A III. hadtest a mai napon kiérdemelte a haza háláját. Helyreállított és győzelemmé változtatott egy már elvesztett csatát, és a legfényesebb módon megmentette a magyar fegyverek becsületét. Ez a fényes eredmény kiválóan négy férfiú érdeme: Kissé, Leiningené, Földváryé és Czilliché [...] Midőn nevüket a hadsereg és a haza színe előtt nyilvánosan kihirdetem, egyúttal ki is tüntetem őket a III. osztályú érdemrenddel, és kinevezem a csatamezőn Kiss és Leiningen alezredest ezredessé, Földváry és Czillich [Ede] őrnagyot pedig alezredessé.« Aztán megölelt minket, és hozzám így szólt: »Kívánságom teljesedett, láttalak és csodáltalak benneteket a harcban. Károlyom (így nevezett mindig, eleinte tréfából, mert én mindig »tábornokom«-nak szólítottam, később megszokásból és irántam való igaz vonzalomból), derék katona vagy.« Aztán Kiss kezét és az enyémet megfogva, így folytatta: »Hallottam civakodásotok felől, soha nemesebben nem intéztek el viszályt, soha lovagiasabban nem vívtak párbajt.«”18

„Voltaképpen a bicskei csatát nem tekinthettük győzelmünknek. Az I. hadtest kudarcot vallott és hét ágyút veszített, és a III. hadtest sem tett mást, mint kiköszörülte a csorbát, és visszavett kettőt az elvesztett ágyúk közül. – De megmentettük erkölcsi erőnket, és helyreállt a sikerünkbe vetett bizalom, ott álltunk és táboroztunk, ahol a csata véget ért, és így némileg győztesnek tekinthettük magunkat. Az osztrák hadakról is meg kell mondanom, hogy – igaz, nagyon kedvező – állásaikat bátran és kitartóan védték, hátrálásuk is rendben történt, ahogy egy régi fegyelmezett seregtől ez elvárható.”19 – írta naplójában Leningen gróf.  Hadosztályparancsnoka, Wysocki ezredes visszaemlékezésben saját katonái helytállását emelte ki – jogosan: „Meg kell jegyeznem, hogy a tápióbicskei győzelmet egyedül az én hadosztályom harcolta ki.”20

Karsa őrmester nem a leghízelgőbben vélekedett Klapka tápióbicskei szerepléséről: „E volt az első ütközet, melyben Damjanich és Klapka vezéri képessége kirívólag állt egymással szemben; ép így különböztek a két hadtest zászlóaljai egymástól; és ez természetes, mert Damjanich katonái meghalhattak, de futniuk nem volt szabad. Klapka pedig maga is, még pedig jókor elszaladt. Az igaz hogy a 3. hadtest hadosztályát Tápió Bicskénél maga a fővezér vezényelte, de a Damjanich hadverő alakja is ott világított előttünk.”21

Görgei sem volt elragadtatva az I. hadtest parancsnokának harcvezetésétől: „Klapka aznapi vesztesége [...] mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben nagy volt; mert sok harcképes katonán és egy teljes ágyúütegen fölül azt a bizalmunkat is elvesztette, hogy mi őt a veszély előtt óvatosnak, a veszélyben pedig rendületlenül kitartónak ítéltük. Mindkétfajta veszteség természetesen egyaránt érzékeny volt mindnyájunkra nézve, az erkölcsi még sokkal súlyosabb minekünk, mint neki magának. De hát az anyagiban meg kellett nyugodnunk, az erkölcsire nézve pedig abban a reményben kerestünk vigasztalódást, hogy Klapka okult az ő egész hadtestén esett véres kudarc s a nyomban rá a III. hadtest fele által kivívott győzelem tényein, és a jövőben elővigyázatosabb és kitartóbb lesz. Egyet azonban nem lehetett bölcselkedve kimagyarázni, sem vigasztaló reménykedéssel elütni – s ez Klapka vereségének az a végzetes következménye volt, hogy a Wysocki-hadosztály is belekeveredett a harcba, és ezzel gondosan eltitkolt támadási tervünk idő előtt lelepleződött […]”22

Babucs Zoltán, Magyarságkutató Intézet
Történeti Kutatóközpont, Trianon Munkacsoport
 
1 Jelen írás Babucs Zoltán: A honvédsereg tavaszi hadjárata (1849) című kötete (Heraldika Könyvkiadó, Budapest, 2022.) „Fiúk, ma nektek kell megmenteni a magyar fegyver becsületét! Ugye nem hátráltok?” Vereségből győzelem: Tápióbicske, 1849. április 4. fejezetének (48–74.) átdolgozott változata.
2 Szenttamástól Világosig. Szalkay Gergely emlékirata 1848–1849-ről és a 6. honvédzászlóalj történetéről. Kecskemétiek a szabadságharcban I. A szöveget gondozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta, szerkesztette: Székelyné Kőrösi Ilona. Kecskeméti Katona József Múzeum, Kecskemét, 1998. 42.
3 Karsa Ferenc: Szabadságharcos napló. „A körültem és velem 1848. és 1849. évben történt események”. Sajtó alá rendezte: Bona Gábor. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993. (a továbbiakban: Karsa 1993) 156.
4 Határvadász, pontosabban: határőr.
5 Len sztrilajtye, hlapci! (tót) = Csak lőjetek, fiúk!
6 Rohamozva.
7 Büttner Emil 1849 márciusáig a 9. honvédzászlóaljnál szolgált, így volt jogosult a vörös tábori sapka viselésére. „Csata mezejérül írom pár soraim” (Büttner Emil levelei az 1848/49-es szabadságharcból). Sajtó alá rendezte: Pető Vilmos. Gondolat–Madách Kiadó, Budapest–Bratislava, 1989. 80–81.
8 Degré Alajos: Visszaemlékezéseim. Összeállította, szerkesztette, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Ugrin Aranka. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 252.
9 Jókai Mór Párbaj a csatatéren című írásában írt első alkalommal a Sebő–Riedesel összecsapásról. In: Honvéd album. Szerkeszté: Szokoly Viktor. Emich Gusztáv, Pest, 1868. 25–26.
10 Karsa 1993, 163.
11 Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. I–II. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. (a továbbiakban: Görgey 1988) I. 451.
12 Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Magyar Helikon, Budapest, 1982. 43.
13 Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok levelei és naplója. (a továbbiakban: Leiningen) In: Az aradi vértanúk. I–II. Összegyűjtötte, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979. (a továbbiakban: Az aradi vértanúk 1979) I. 139.
14 Görgey 1988, I. 448–449.
15 Karsa 1993, 160.
16 Leiningen. In: Az aradi vértanúk 1979, I. 141.
17 Klapka György: Emlékeimből. A szöveget gondozta, az eredeti iratokkal egybevetve kiegészítette, a bevezető
tanulmányt és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 119.
18 Leiningen. In: Az aradi vértanúk 1979, I. 142–143.
19 Leiningen. In: Az aradi vértanúk 1979, I. 143.
20 Együtt a szabadságért 1848–1849. Józef Wysocki tábornok emlékiratai. A magyarországi lengyel légió részvétele az 1848-as szabadságharc hadjárataiban. Az emlékiratot fordította, jegyzetekkel ellátta, a bevezetőt, a jegyzeteket és az életrajzi névmutatót írta: Kovács István. Az okmánytár iratait összeállította: Kovács István és Hermann Róbert. Zrínyi Kiadó, Budapest, é. n. [1993]. 55.
21 Karsa 1993, 163.
22 Görgey 1988, I. 451–452.