„III. Béla király huszonhárom [huszonnégy] évet, egy hónapot és tizenkilenc napot uralkodott. Meghalt az Úr 1190. [1196.] évében május Kalendaejától számított 9. napon, teste Fehérvárott nyugszik. Négy fiút hagyott hátra. Az első Imre herceg, aki követte uralkodásban, a második András herceg, utóbb király, IV. Béla király apja, a harmadik Salamon herceg, a negyedik István herceg volt.”

Szűkszavú és másolási pontatlanságakat tükröző bejegyzést közöl a Zágrábi Krónika e jelentős uralkodónk életéről és haláláról, pedig 1196 tavaszán egy testben és lélekben egyaránt nagy uralkodó tért meg őseihez. III. Béla királyt, aki 24 éves országlása alatt a keresztény magyar államot történelmének addigi csúcspontjára emelte, unokája, IV. Béla (1235–1270) a „Nagy Béla király” kifejezéssel tisztelte meg. III. Béla élete második felét töltötte trónon, ám élete első felében kevés esély mutatkozott arra, hogy egykor Magyarország királyi trónjára lépjen, sőt mintegy nyolc évig nemhogy „Harmadik”, de még „Béla” sem volt.

Édesapja Árpád-házi II. Géza király (1141–1162), édesanyja a Rurik-dinasztiából való Eufrozina királyné, I. Msztyiszláv kijevi nagyfejedelem (1125–1132) leánya volt. Mivel szülei 1146-ban házasodtak össze, és Béla a másodszülött fiuk volt, így világrajövetele 1148-ra keltezhető. Nevében nagyapja, II. (Vak) Béla király (1131–1141) emléke élt.

Béla herceg népes családban nőtt fel; bátyja, a majdani III. István király (1162–1172), két öccse, Géza és Árpád, s négy húga, Erzsébet, Odola, Ilona és Margit között. II. Géza már 1152-ben döntött a trónutódlásról, amikor elsőszülöttjét társuralkodójává tette, ám kisebb gyermekeit is gondosan nevelte. Béla megtanult latinul, majd apja 1161 táján a Tengermellék (Horvátország, Dalmácia) élére állította. II. Géza halála után tanúja lett fivére és nagybátyjai trónviszályának. III. István csak egy év múltán tudott győzelmet aratni II. László (1162–1163) korai halála után IV. István (1163) felett, mivel az ellenkirályokat Bizánc császára támogatta. A Kelet-Római Császárság ekkor alapos fordulatot hozott Béla sorsában.

1163-ban béke jött létre I. (Komnenos) Mánuel császár (1143–1180) és III. István között, amelynek értelmében a basileus leánya, Mária számára jegyesül választotta Bélát, és udvarába vitte. Úgy tűnt ekkor, sorsa végleg Bizánchoz kötődik. Megérkezése után elvették magyar nevét, s a császár apai nagyapja után Alexiosnak hívták. Pályája gyorsan ívelt felfelé: hamar despotesi méltóságba jutott, amellyel rangban az uralkodót követte. 1165-ben Mánuel trónörökösévé nyilvánította a jegyespárt, mivel az akkor 47 éves császárnak még nem volt fia. Döntését befolyásolta, hogy Mánuel I. (Szent) László (1077–1095) király leányági unokája volt: Szent László lánya Piroska, II. Ioannes császár (1118–1143) felesége, majd Szent Eiréné néven az ortodoxia szentje lett. Mánuelt persze ennél gyakorlatiasabb szempontok vezérelték: az északi rokon utóddá nyilvánításával saját lázongó unokatestvérét – a későbbi Andronikos császárt (1183–1185) – akarta távol tartani a tróntól; ráadásul Bélával együtt „érkezett” hozomány gyanánt Mánuel uralma alá Horvátország, Dalmácia, Szerémség.

„Alexios” leendő basileushoz méltó nevelést kapott. A görög nyelvet, államigazgatást, hadtudományt a legmagasabb szinten kellett elsajátítania. Hanem a trónöröklés reménye 1169 őszén szertefoszlott: Mánuelt második asszonya fiúval ajándékozta meg, a későbbi II. Alexios (1180–1183) császárral. Erre Alexios-Bélát kaisari rangra fokozták le, elválasztották Máriától, s a basilissa húgával kárpótolták. Châtillon Ágnes (Anna), Konstancia antiochiai fejedelemnő és Châtillon Raynald keresztes lovag lányát 1170 tavaszán vette nőül Béla. Az előkelő, ám fölösleges rokon ezután a „Magyarország, Dalmácia és Horvátország hercege” címet viselte; ezzel is a Bizánctól való lelki távolodására utalt. Így amidőn bátyja halálhírét hozták követek, könnyű szívvel, de barátsággal távozott Mánueltől, hogy hazája trónját elfoglalja.

III. István 1172. március 4-én, 25 évesen halt meg. Idősebb öccse, a kettős neveltetésű Béla kitűnő felkészültséggel kezdte uralmát, csakhogy hamar kemény ellenzéke támadt, mert Eufrozina anyakirályné és Lukács esztergomi érsek Géza herceget akarta királynak: a rég nem látott Béla túl „görög” volt számukra. Tévedtek; III. Béla rendületlenül katolikus maradt és senkitől sem függő magyar királyként viselkedett. Minthogy Lukács érsek III. Sándor pápa (1159–1181) többszöri felszólításának ellenszegülvén sem volt hajlandó megkoronázni Bélát, a pápa megengedte, hogy kivételesen a kalocsai érsek végezze el a szertartást. III. Béla fejét végre 1173. január 13-án illette Székesfehérvárott a korona. A hatalom megszilárdításával nem késlekedett. Lázadó öccsére, Gézára börtön, Lukácsra hosszú mellőzetés várt. II. Géza és III. István kormányzatából legtöbben mégis elfogadták uruknak Bélát, s tőle megbecsülést és méltóságot kaptak.

A Magyar Királyság III. Béla idején tekintélye delelőjére ért, amit egy, a korszakból származó „világpolitikai” körkép is bizonyít. „Az Úr megtestesülésének 1188. [1187.] évében III. Orbán pápa viselte az apostoli koronát; Rómában a németek királya, Frigyes volt a császár, Konstantinápolyban pedig Izsák; Franciaországban Fülöp, Lajos fia volt a király, Angliában II. Henrik, Szicíliában Vilmos, Magyarországon Béla király, Palesztinában Guidó; tudniillik ebben az esztendőben Szaladin Egyiptom és Damaszkusz fejedelme, Isten kifürkészhetetlen, ám sosem igazságtalan akaratából háborúban győzedelmeskedvén Jeruzsálem királyságát birtokolta.” Giraldus de Barri főesperes walesi történetíró II. Henrik angol király (1154–1189) udvari káplánja az imént sorolt uralkodókat tartotta a korabeli Európa és Szentföld legjelentősebb hatalmasságainak.

1189 nyarán I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár (1152–1190) keresztes hada vonult át az országon, hogy az 1187-ben elesett Jeruzsálemet felszabadítsa. Esztergomban, majd Óbudán, „Attila városában” pazar vendégszeretet és pompás ajándék fogadta a német császárt. Ekkor utazott át Magyarországon Richárd londoni kanonok, aki Béla királyt látván a legnagyobb tisztelet hangján szólt róla. „Ezt a férfiút a természet sokféle adománnyal halmozta el. Termete magas, arca nemes, és ha más egyébbel nem is rendelkeznék, pusztán uralkodói tekintetének előkelősége alapján a legméltóbbnak lehetne tartani a királyságra. Krisztus seregét vendégszeretően fogadta.” III. Béla kegyessége abban is megnyilvánult, hogy ekkor szabadult ki Margit királyné közbenjárására Géza herceg, aki a császárral együtt eltávozott Magyarországról. Később a Bizánci Birodalmon áthaladó Frigyes és Izsák között feszültség támadt, amit csak III. Béla erélye oszlatott el. Jóllehet Béla megóvta Izsákot, császári vejét attól, hogy a keresztes hadak fegyverrel támadjanak rá, de a Magyar Királyság az Észak-Balkánon átvette a Kelet-Római Birodalom főhatalmi szerepét, aminek jelzésére Béla a bizánci kettős keresztet kezdte alkalmazni uralkodói jelvényként.

1192-ben országa és családja legnagyobb ünnepét ülte III. Béla király. III. Celesztin pápa (1191–1198) szentté avatta I. László királyt. Húsz évvel azután, hogy Béla az ortodox szakadárság gyanúárnyékában hazatért Magyarországra, elérte László felemeltetését, s nyerte el ezzel a korabeli katolikus világ legmagasabb szintű szakrális elismerését, amit élő király csak kaphatott. Hiszen a felemeltetés nemcsak az avatott, hanem az avató személynek is szólt. Ráadásul Béla egy olyan magyar királyt tudott szentté avattatni, aki nem mindig ápolt jó kapcsolatot a Szentszékkel, és aki egy bizánci szent császárné (Piroskai/Eiréné) apja, egy bizánci császár (I. Mánuel) anyai nagyapja volt! III. Béla ezzel nemcsak erkölcsi győzelmet aratott egykori ellenzékén, hanem a kanonizálás jóvoltából múlhatatlan érdeme volt abban, hogy az Árpád-ház a „szent királyok nemzetsége” lett.

III. Béla király keresztes hadjáratra készült, amikor 1196. április 23-án, mintegy 48 évesen meghalt. Még életében maga választotta ki, maga alakíttatta ki végső nyughelyét első felesége, gyermekei édesanyja, az 1184/85-ben elhunyt Anna sírja mellett a székesfehérvári Szűz Mária Bazilikában.

1848 decemberében a Szűz Mária Bazilika romjai között egy királyi házaspár sírját tárták fel. Személyüket a kor tudósai, Pauer János történész és Érdy Sándor régész máig ható érvénnyel azonosították: a sírokban III. Béla és Anna nyugodott. Az ő csontmaradványaikra épült és épül az Árpád-ház archeogenetikai kutatása. Jelképértékű, hogy III. Béla, aki korának egyik legkiemelkedőbb, legműveltebb személyisége volt, 24 esztendei országlásával a XII. századi, 175 éves utóéletével a XIX–XXI. századi magyar művelődést gyarapította és gyarapítja. Kutatóközpontunk munkatársa, Gábor Emese e XXI. századi módszereket segítségül hívva készítette el a nagy király eddigi legjobb arcrekonstrukcióját.