Ki volt valójában Csinszka, Ady felesége és késői szerelmes verseinek ihletője? Honnan játékos neve? Kikkel állt bensőséges kapcsolatban a múzsa? Munkatársunk ezekre a kérdésekre keresett és talált választ.

Boncza Berta édesanyja a szülei házasságkötésekor alig húszéves törökfalvi Török Berta volt, édesapja pedig désfalvi Boncza Miklós, budapesti ügyvéd, országgyűlési képviselő és szerkesztő, aki felesége személyében tulajdon édes nővérének, Boncza Bertának, Török Károly bánffyhunyadi főszolgabíró özvegyének leányát vette el. 

Fiatal felesége leányos ábrándjai szerint építtette Boncza Miklós udvarló kedve a csucsai hegyoldalra az Alpár Ignác által tervezett, romantikus stílusú, sarokbástyás kastélyt, melynek falai között gyermekük világra jött 1894. június 7-én. Édesanyja, aki gyermekágyi lázat kapott, tíz nappal születése után elhunyt.

Első férjével, Ady Endrével születésének helyszínén találkozott először, 1914. április 13-án. A Csinszka nevet a költőtől kapta, azokban a napokban, amikor Ady második alkalommal meglátogatta őt Csucsán. 1915. március 27-én, Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban házasodtak össze. A költő olyan verseit írta hozzá, mint az Óh, fajtám vére, az Őrizem a szemed, vagy a Nézz, Drágám, kincseimre, amely versek a világirodalom legszebb szerelmes versei közé tartoznak.

Huszonötödik életévét sem töltötte be, amikor Ady Endre 1919. január 27-én meghalt. Három hónap híján tizenhat évvel élte túl a költőt. Márffy Ödön festőművész feleségeként, negyvenévesen halt meg. Egész életében érezte, hogy akárcsak édesanyja, ő is fiatalon és tragikus körülmények között fog meghalni: feltűnően sokat beszélt a halálról, a halál hatalmával szembeni emberi tehetetlenség érzéséről. Erre utal több Ady Endréhez írt levele, illetve kortársai visszaemlékezései, nekik írt levelei, mi több, versei is e megállapítást támasztják alá.

Két művész férje mellett neve mindössze múzsaként számon tartva vált ismertté, azonban első és egyben egyetlen, 1931 karácsonyára megjelent verseskötetének alkotásai bizonyítják, hogy a magyar irodalomnak ő maga is önálló, értékes művészeti életművel rendelkező személyisége. Versein belül külön csokor szól Ady Endre emlékének, emellett a legfontosabb értékekről szólnak, melyek fő témái a szeretet, a szerelem, a hazáért érzett szüntelen aggodalom, és hogy magyar ember a magyar embernek minden körülmények között testvére, nem elárulója kellene, hogy legyen.

Babits Mihálynak (kihez Csinszka az 1919. esztendőnek egy február végi péntekén írta meg első levelét, s a költővel hozzávetőlegesen 1920 elejéig állt kapcsolatban) 1919. május 8-án a következőket írta:

„[…] Fáj a fejem és megint nagyon rossz élnem itt köztetek. Jó volna – Veled kivételt tenni, sajnos nem vagy kivétel. Fáradt vagyok élni és folyton ezerfelé dolgozik ezerféleségem. […] Inkább látnék és kapnék egy békés öregséget, vagy mindennek a végét.”¹

Azt, hogy Csinszka egész életét körüllengte a haláltól való baljós félelem, visszaemlékezésében Harsányi Gréte² is megemlíti:

„Nem félt senkitől, kimondhatatlanul büszke volt rá, hogy mindennel, mindenkivel megmérkőzik. Csak a haláltól félt nagyon. Anyjának halála – akkor halt meg anyja, amikor ő született – egész életére félelemmel töltötte el és érezte a tehetetlenséget a halál hatalmával szemben. Ady mellett töltött küzdelmes néhány esztendeje is leginkább a halál elleni mérkőzésben telt el. És akkor is a halál győzött. Sokszor beszéltünk arról, hogy az embernek csak az marad meg igazán, aki meghalt.”³

Csinszka egyik 1925-ben, Pesten, cím nélkül keletkezett versében már 9 évvel halála előtt, gyakorlatilag pillanatról pillanatra megjósolta, hogyan fog lezajlani a halála:⁴

Egyre erősödő, kínzó fejfájásai miatt 1934 nyarán Márffy Ödön elvitte feleségét az orvoshoz, aki azt javasolta, hogy egy kis levegőváltozás talán javíthatna Csinszka egészségi állapotán. Márffy Ödön öccse, Márffy Károly ebben az időszakban Münchenben dolgozott, az ő segítségével jutottak el a München melletti, a bajor Alpok tóvidékéhez tartozó Tegernsee környékére, amelyet az utazás helyszínéül választottak.

Egy hónapig tartózkodtak itt. Csinszka és Márffy október elején érkeztek vissza Budapestre, Márffy Károly hozta őket haza autóval. Hiába tűnt azonban úgy, hogy az orvos által ajánlott levegőváltozás valóban sokat javított Csinszka egészségi- és kedélyállapotán: az átmeneti kis javulás után Budapestre visszatérve ugyanolyan kegyetlen fejfájás kínozta őt, mint az utazást megelőzően.

A főként történelmi regényeiről ismert író, műfordító, Passuth László írta később Csinszkáról:

„Léte úgy pattant el, mint furcsa, fájdalmas buborék. Egy perc alatt, váratlanul, úgy tudom, vacsora közben. Emlékezem temetésére. A Pesti Napló vasárnapi mellékletében szerepelt a képe.”⁷

Október 18-án, csütörtökön, hogy megköszönje Márffy Károlynak a neki és férjének nyújtott sok segítséget, Csinszka estélyt rendezett sógora tiszteletére. Ennek a nagyszabású estélynek az általuk felépített Szamóca utcai villa⁸ biztosította a helyszínt, ahová sok ismerőst hívott meg a Márffy-házaspár.

Miután a társaság túl volt a vacsorán, Csinszka jókedvűen tréfálkozott, együtt nevetett a meghívottak hölgytagjaival.

Ekkor lett rosszul. Egy meghívott vendég visszaemlékezése szerint Csinszka nagyon jókedvű volt, beszélgetett, majd egyszer csak előre dőlt, fejét lehajtotta az asztalra. Azt hitték, hogy nevet, de ezután nem mozdult. Felemelték, azt hitték, hogy ez csak valami múló rosszullét. Ezután hívtak orvost és vitték be őt a kórházba.

Csinszka állapota az ezt követő napokban javulni látszott. Ezekben a kórházban töltött napokban magánál volt, nem eszméletlenül feküdt, látogatóit is megismerte, de megszólalni, beszélni nem tudott már.

Halála napján, október 24-én, szerdán délelőtt az orvosok még megnyugtatták Márffyt, hogy felesége túl van már az életveszélyen.

Márffy úgy emlékezett vissza, hogy aznap délelőtt Csinszka mintha már beszélni akart volna. Mivel fel akarta vidítani feleségét, megígérte, hogy beviszi neki azt az éjjeli szekrényén található „groteszk” babát, amely tenyereit összecsapja. De ezt a babát már nem tudta odaadni Csinszkának, ugyanis amikor visszaért a kórházba, azt közölték vele, hogy felesége meghalt.

Szobalánya, Vonyica⁹ a következőket nyilatkozta Csinszka halála után:

„– Éppen húsz éve kerültem a szegény nagyságos asszonyhoz. […] –Tizenkétéves voltam. […] – Sohasem tudom elfelejteni a nagyságos asszonyt. Olyan jó volt hozzám! Nagyon szeretett. Nem is értem, hogy történt ez az egész szörnyűség. Jöttek haza Münchenből, autón. A nagyságos asszony nagyon jókedvű volt. Egy este vacsora volt, vendégség. Én főztem kint a konyhán, a nagyságos asszony, szegény, kijött, segített. Akkor beszéltem vele utoljára. Egyszerre csak, amikor már a fekete is bent volt, kijött az úr és azt mondta: baj van, rosszul lett a nagyságos asszony. Nagy ijedtség volt, szaladgálás, aztán félegy tájban átvitték szegénykét a János szanatóriumba. Nem is láttam többé. Nem mehettem be hozzá a szobájába, olyan rosszul volt. Csak a koporsóját láttam aztán. [...] mindenkit szeretett, mindenkihez jó volt.”¹⁰

A temetésre 1934. október 27-én, szombaton, délután három órakor került sor.  Csinszkát Haypál Benő református lelkész fia, a szintén református lelkész Haypál Béla temette, aki gyermekkori barátja is volt Csinszkának, még a Boncza Miklós által Csucsán megszervezett cserkészcsapatból ismerték egymást. Annak idején Haypál Benő eskette össze Csinszkát Ady Endrével, majd pedig ő celebrálta a költő temetését is.

Csinszkának ekkor nem éltek már közelebbi hozzátartozói, így temetésén csak második férje, Márffy Ödön és annak családja volt jelen, mint szorosabb családja. Az Ady család egyik tagja sem vett részt Ady Endre egykori feleségének temetésén.

„– Nekem olyan volt az életem, hogy már akkor és azóta mindig egy kissé szerepet kellett játszanom. Egyik barátnőmnek meghagytam: még a koporsómban is fessen ki. Az igazi arcom egyedül reám tartozik, senki másra. Irigyek pletykáira fütyülök.”¹¹  – mondta egyszer Csinszka.

Hogy halála után minden ezen akaratának megfelelően történt-e, az Móricz Zsigmond szavaiból derül ki:

„1934. okt. 28.

Ennél mulatságosabb temetést soha nem láttam életemben, mint a Csinszkáé.

A sírszalon zsúfolva. Ketten voltunk, Virággal, ő vitte a csokrot, negyven rózsát fehér szalaggal.

– Így lopta be ő mindig a maga kis csokrát, az utolsó percben érkezett és rátette a koporsóra a legjobb helyre s aztán elillant – mondta Virág. S csakugyan, visszaemlékeztem, most egy éve a Rella¹² temetésén ez volt.

Virág ment elöl, s lassan szivárogtunk befelé a tömegben centiméteres gyorsasággal…

Végre egész elöl vagyunk: a ravatal pompás… Óriási koszorúk, rettentő szalagok, persze a dáliák uralkodnak, micsoda pompás hideg virág: nem szeretem, nincs illata, de fejedelmiek.

Virág elhelyezi a csokrot, aminek története van: születésnapján egy kis rigmust táviratoztam neki, hogy 40 rózsát izenek… Nem is válaszolt rá, gondolom felduzzasztotta az orrocskáját, hogy le van leplezve… Még a nekrológba is csak 39-et engedélyezett…

Ó, de édes teremtés volt: rettentő sajnálom, hogy ez a kis élet kevés arra, hogy foglalkozzanak vele… mindig holnapra toltam: kicsit haragudtam is rá, hogy oly kutya kegyetlen volt az öreg asszonnyal.¹³ Öreg Adyné jó falusi mérgezett üzenetet küldött neki, hogy csak egy selyem ruhát szeretne a fia dús örökségéből kapni, hogy abban eltemessék… Azt mondta rá: van neki elég ruhája, nem kell új ruha a koporsóba.

Azt is mondta: örüljön, hogy nem vétetem el a fiától az állást, itt vannak a vörös levelei, ha kiadom, nem lesz többet a Lajoska¹⁴ debreceni tankerületi főigazgató méltóság többet.

Nagyszerűen tudott gyűlölködni, mint egy kis hárpia. Egyáltalán, ebben nagyon hasonlított Adyhoz.

Istenem: huszonöt éves volt, mikor elmaradt, s most negyven. 

Márffyhoz jutok, ő kitárja a karját s megölel és megcsókol s a fülembe súgja: Zsigám … könnyek… köszönöm a leveledet…

Bizony könnyek. Édes gyermek.

 – Láttad, milyen szép.

 – Lehet látni?

 – Nézd meg.

Odamegyek a fejhez, s nézem. Nézem s közelebb lépek, ki van festve? … Mintha élne… csak a szemei már üveges-nedvesek… Ki van festve, mint életben… Oly fiatal, olyan üde és csodaszépen van dekorálva, mint Csipkerózsika az üvegkoporsóban … A szája rúzsos…

Ez úgy megrémített, hogy rögtön elmentem s ki a teremből a szabadba. Pedig a virágok ágyán a letörött virág, mintha mulatna az egész komédián.

Ahogy napfényre érek, akkor kezdődik a démoni kép: Csinszka olyan, mint egy tizenöt éves lány a koporsóban, ellenben itt kint mindenki megvénült… Fáradt arcok, veszettül kifestett öreg nők, rokkant férfiak … Mindenki öreg.

Mikor Pestre jöttem pár hete (harmincöt éve) akkor volt mindenki ilyen öreg, aki az irodalom körül akkor szerepelt … s most a mi generációnk hullafoltosan és reszkető nyakkal, kievett rágott arcok…

–Parafinnal fecskendeztek be neki, hogy sima legyen az arca – mondja valaki. 

Rátok is ráférne.”¹⁵