852 éve tavaszelőn egy hányatott sorsú magyar uralkodó tért meg őseihez. III. István király (1162–1172) huszonötödik életévében halt meg, szűk évtizednyi országlást követően, amely idő alatt két nagybátyja ellenkirályságán is úrrá lett, és sikerrel hárította el a Bizánci Birodalom Magyarország alávetésére irányuló törekvését.

II. Géza király (1141–1162) egyik legtevékenyebb főszereplője volt a XII. századnak. 1146-ban vette nőül Rurik-házi Eufrozinát, I. Msztyiszláv kijevi nagyfejedelem (1125–1132) leányát. A tizenhat évesen egybekelt ifjú pár házasságának tizenhat esztendeje alatt nyolc gyermeke látott napvilágot; elsőként István, akinek születése 1147 nyarára tehető. II. Géza és Eufrozina termékeny házasságába további három fiú, Béla – a későbbi III. (Nagy) Béla (1172–1196) király –, Géza és Árpád, valamint négy leány, Erzsébet, Odola, Ilona és Margit érkezett. II. Géza kezdettől fogva elsőszülött fiára kívánta hagyni a trónt. Egy oklevél tanúskodik erről: „az Úr megtestesülésének 1152. évében, amidőn Géza uralkodott fiával, István herceggel.” Ez idő tájt II. Géza hercegi javadalmazást adott két öccsének, de ők nem érték be ennyivel. Előbb fiatalabb öccse, István, majd idősebb öccse, László fordult szembe vele. A két összeesküvő hercegnek nem volt maradása az országban. Hamar a Bizánci Birodalomban kötöttek ki: I. (Komnenos) Mánuel császárnak (1143–1180) kapóra jött, hogy a vele oly sokat harcolt II. Géza ellenében trónkövetelőket támogathat.

1162. május 31-én II. Géza váratlan halálával III. István fejére tették Székesfehérvárott a koronát. Az akkor tizenöt éves király azonban nem sokáig uralkodhatott zavartalanul: már júliusban menekülnie kellett a Bizánc támogatását élvező nagybátyjai elől. I. Mánuel a hozzá szorosan kötődő Istvánt akarta a magyar trónon látni, de éppen ez a módfelett szoros kötelék (Komnenos-házi bizánci feleség, feltétlen császárhűség) tette az ifjabb trónkövetelőt annyira ellenszenvessé, ami miatt bele kellett egyeznie abba, hogy a magyarok csak Lászlót fogadják el az elűzött III. István helyébe. Hanem II. László ellenkirály (1162–1163) féléves uralom után hirtelen elhunyt, így öccse lépett helyére. IV. István ellenkirály (1163) – aki oklevelében persze III. Istvánnak nevezte magát – a bizánci főség vállalásával siettette önnön bukását.

Az ország nyugati végein meghúzódott III. István rendezte sorait és német segítséggel nagybátyja ellen vonult. I. (Barbarossa) Frigyes (1152–1190) szívesen vette, hogy egykori hűtlen szövetségesének fia kiegyezett vele; a magyar–német béke ez idő tájt mindkét félnek fontos volt. István páncélos katonákat fogadott, úgy tért haza. Hamar hasznát vette újonnan szerzett nehézlovasságának: a türingiai Hahót lovag, a Buzád-nem őse leverte a IV. István mellett álló Csákok felkelését. A lázadók nemzetségük ősi erődítményével fizettek: a Képes Krónika lapjairól ismert Fejér megyei Csákvárat „a magyarok közös akarattal lerombolták.” A nemzetségi vár fekvése (Vértes-hegység) egyúttal III. István hadmozdulatainak irányáról is tájékoztat: egyre gyarapodó seregével délnek fordult, hogy megvívjon nagybátyjával.

1163. június 19-én Székesfehérvárnál zajlott le a két István király döntő összecsapása, a küzdelem tétjéhez méltó helyszínen és hevességgel. Ekkor II. Géza fia, az „igazi” III. István győzött, a bukott IV. István fogságba esett, ám a győztes kegyelméből szabadon távozhatott az országból, s a birodalmi politika fölösleges embereként tengette életét 1165 tavaszáig bizánci kegyelemkenyéren, amíg egykori bizalmasa meg nem mérgezte.

Ezekben az években állta ki III. István élete legnagyobb erőpróbáját. Az országlásának idejére eső magyar–bizánci háborúk szakasza (1162–1167) alatt végig Bizánc volt a támadó fél. Mánuel felismerte, hogy a törvényes király ellenében nem tudja jelöltjét visszasegíteni hatalmába, ezért új tervet eszelt ki. III. István nagyobbik öccsét, Bélát kiválasztotta leánya, Mária férjéül. Béla 1161 óta atyja rendeléséből Horvátország, Dalmácia és a Szerémség ura volt, így örökségét épp az a három tartomány képezte, amelyet a császár elsőként akart elfoglalni. Szerémség birtoklása a Magyarország szívébe vezető felvonulási utat nyitotta volna meg hadai előtt, a Tengermellék Velence közvetlen közelségét jelentette; mindezek bizánci kézen egy déli-délnyugati harapófogó kétirányú fenyegetését állandósították. Ezért szabta a béke feltételéül Mánuel, hogy István adja át Béla tartományait hozomány gyanánt és ezért – Magyarország elemi érdekeit tekintve – nem állta adott szavát a király, amikor 1163 végén színleg beleegyezett a területek elcsatolásába. 1167-ig a magyar–bizánci háborúk mind az „örökség” miatt folytak, s a helyzet súlyosbodását jelzi, hogy a basileus személyes harcba indulása rendszeressé vált.

1167. július 8-án Zimonynál, a Száva mellett mindkét oldalról hatalmas hadseregek feszültek egymásnak. A győzelem végül a császáré lett, Béla hozományát, Magyarország déli és délnyugati országrészeit szilárdan birtokában tartotta 1180-ig. Noha III. István nem tudta megakadályozni országa területi megcsonkítását, de a basileus győzelmét hiábavalóvá tette, aki csak későn eszmélt rá: inkább kelet felé, az erősödő szeldzsuk-török hatalomra kellett volna figyelnie…

III. István megpróbáltatásait családi tragédia is súlyosbította. 1166-ban vette feleségül Ágnes osztrák hercegnőt, a minap (1156-ban) őrgrófból herceggé emelkedett Babenberg-házi Henrik leányát. 1167-ben megszületett fiuk, Béla, ám ő még apja életében meghalt. Második, gyermeküknek nevét s nemét sem tudni.

A király fő támasza Eufrozina anyakirályné és Lukács esztergomi érsek volt. A főpap hevesen szembeszállt az ellenkirályokkal, megjósolván azok vesztét, de 1171-re szembekerült III. Istvánnal is, aki, ha kellett, uralkodói érdekeit az egyházzal szemben is érvényre akarta juttatni. Noha III. Sándor pápa (1159–1181) elérte, hogy a magyar király 1169-ben lemondjon az invesztitúra, vagyis a főpapok kinevezésének és áthelyezésének jogáról, ezt III. István csak kényszerből fogadta el. Sőt, máskor sem habozott az egyház tetszése ellenére dönteni. Ennek folyományaként 1171 elejére szembekerült Lukács érsekkel is. Talán nem kellett volna, mert a főpap az ő végzetét szintén tűpontos jóslattal tárta fel, amennyiben hihetünk a kortárs Walter Map walesi származású angliai klerikus 1193 körül lezárt munkájában olvasható történetnek. „A király ugyanis, miután ifjúvá serdült, nagyobb terveket dédelgetett, mint amekkorára ereje elegendő lett volna, és saját vagyona megfogyatkozván, nem borzadt eltékozolni az egyházi birtokokat. Lukács sokszor figyelmeztette őt könnyek között, végül látva, hogy rendíthetetlen makacsságában megátalkodott, sírva helyezte egyházi átok alá, és sok könyörgéssel, amelyet érte árasztott Krisztus elé, kiérdemelte számára Istentől a kegyelmet, hogy igaz bűnbánattól vezéreltetve az esztergomi egyházhoz siessen, fogadalma szerint kiengesztelendő Lukácsot. Lukács az egész klérussal és néppel együtt ünnepi vigalommal ment elébe, és feloldozván magához vonta s vezette őt. Miközben pedig a többiek énekeltek, sírt titkon Lukács. A király így szólt hozzá: »Mi lelt, legkedvesebb atyánk, hogy ennyi öröm közepette sírhatnékod van?« Mire Lukács így felelt: »Talán örvendezzem? Hiszen esztendő múltával, éppen ezen a napon, mindannyiunk zavarodottságára és dühére ugyanezen a helyen holtan találnak majd téged.« És így is lett.”