1723. szeptember 11-én született Érsekújvárott Pray György, jezsuita történetíró, aki a történeti irodalomban oly gazdag 18. századból azzal magaslik ki, hogy ő volt az első magyar történész, aki munkásságát következetesen a források kritikai vizsgálatára alapozta, és gyakorlatilag ettől fogva beszélhetünk modern magyar történettudományról.

Fontos azonban azt is tudatosítanunk, hogy a „modern” nem jelenti azt, hogy szakítani akart volna elődei hagyományával. Pray György fő műveit a hun–magyar kontinuitás, a Szent Koronán alapuló középkori magyar alkotmányos rend folyamatossága sokoldalú bizonyításának szentelte, és új elméleteket csak ezekkel összhangban volt hajlandó elfogadni.

Pray György 1740-ben lépett be a jezsuita rendbe, a nagyszombati egyetemen végezte egyetemi tanulmányait, majd szerte az országban számos helyen tanított, egészen a jezsuita rend feloszlatásáig (1773). Ezek az évtizedek a magyar jezsuita történetírás aranykorára estek, amikor a török kiűzése után országos hálózatúvá váló, az állam támogatását is élvező rend kiváló képességű, ambiciózus fiatalokat tudott kinevelni, akik a magyar tudományos életet megújították, a csillagászattól a nyelvészetig. (Természetesen tisztában kell lennünk ennek az árnyoldalával is, hogy ebben a században a korábban kiemelkedő protestáns magyar tudomány folyamatos állami akadályoztatást szenvedett, ezért volt kénytelen átadni a vezető szerepet.) Pray ennek a tudóscsoportnak a fiatalabb generációjához tartozott, de már első műveiből kiderült, hogy a legfelkészültebb közülük. A levéltári kutatásokban is elmélyülő, forrásokat szisztematikusan összegyűjtő, majd kritikai szemlélettel feldolgozó módszere példaként szolgált a modern történelemtudomány számára is. Levéltári kutatásainak – többkötetnyi történeti munkáin túl – egyik fontos hozadéka volt az a XII. századi, többnyire latin nyelvű sacramentarium (könyörgésgyűjtemény), amelyet első tudományos leírójáról Pray-kódexnek szoktak nevezni. Ebben találhatjuk egyik korai nyelvemlékünket, a Halotti beszéd és könyörgést.

Első jelentős történeti munkája éppen a magyar őstörténet kimerítő összefoglalását adja, a hun–magyar rokonság hagyományos elméletéhez az avar rokonságot is hozzákapcsolva (Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum, ab anno ante natum Christum CCX. ad annum Christi CMXCVI – A hunok, avarok és magyarok régi története Kr. e. 210-től Kr. u. 996-ig; 1761.) A mű igazi újdonsága, hogy először fordít figyelmet őstörténetünk kínai forrásaira, az ázsiai hunokról megismerhető adatokra, persze az akkor legmodernebb francia (szintén jezsuita) kutatások alapján. Miután rendtársa, Sajnovics János (1733–1785) 1770-ben publikálta a magyar–lapp nyelvrokonság elméletét (1770), következő művében (1774) ezt is integrálta a hun–magyar őstörténetbe, feltételezve a finnugor népek hun eredetét.

Pray kutatásai sokkal nagyobb ívűek voltak annál, hogy a magyar őstörténettel beérte volna: az egész magyar történelem korszerű feldolgozása volt a célja. Ennek második üteme az Annales regum Hungariae, ab anno Christi CMXCVII. ad annum MDLXIV (A magyar királyok története Kr. u. 996-tól 1564-ig) amely a magyar középkor történetének első szakszerű, forrásokon és azok kritikus megközelítésén, valamint a kronológiai kérdések tisztázásán alapuló áttekintése. További kutatásait azonban már jelentősen megnehezült körülmények közt folytathatta: a jezsuita rend feloszlatása után néhány évig létbizonytalanságban élt, mígnem Mária Terézia kinevezte udvari történetíróvá és a budai Egyetemi Könyvtár első őrévé (főkönyvtárosává). A kiépítés alatt álló, rendezetlen állományú könyvtárt az ország szakmailag első könyvtárává fejleszteni – a legmegtisztelőbb feladat, ami érhette, de mérhetetlen gondot is jelentett, amely elvonta a további munkától, arról nem is beszélve, hogy anyagilag méltatlanul kevéssé volt megbecsülve, és még állandó súlyos vitába is keveredett más koncepciójú kutatótársaival. Végül élete utolsó évtizedét tudta folyamatos kutatómunkával tölteni, s ekkor jelentek meg utolsó művei: 1799–1801 közt a háromkötetes Historiae regum Hungariae, amelynek első két kötete tulajdonképpen az Annales kivonata, s a harmadik kötettel jut el az akkori modern korig. Kései munkáinak fő célja tulajdonképpen a magyar alkotmánytörténet megírása volt, ez azonban nem sikerülhetett, mert mint udvari történetírónak az udvar szempontjait kellett figyelembe vennie (és a forrásokhoz való hozzájutását is ez korlátozta).

Ma Pray Györgynek ha valamit, azt szokták szemére vetni, hogy következetesen udvarhű, „labanc” szemléletével nem eléggé szolgálta a magyarság tudományos érdekeit. Ez az utólagos, a körülményekkel nem foglalkozó szemrehányás igaztalan: az előzőkből is láthatjuk, hogy a kiváló jezsuita tudósnak mindig a „gúzsba kötve táncolás” mutatványát kellett végrehajtania, megrendelője az udvar volt, a forrásanyaghoz hozzáférését is jórészt ez biztosította. Természetesen mint az egész jezsuita rend, Pray is végig hű volt a Habsburg-dinasztiához, ugyanakkor éppen az, hogy (II. József és utódai idején!) a magyar alkotmánytörténetre koncentrált, és ezzel az alkotmányt negligáló uralkodói próbálkozásokat próbálta fékezni, vagy hogy milyen alapossággal és független szemlélettel foglalkozott hun hagyományunkkal, jól mutatja, hogy a dinasztia mellett épp annyira a magyar nemzeti érdekeket is igyekezett tudományos munkásságában figyelembe venni, de legfőképpen mégis – az igazságot, mert mint egy rövid etikai maximasorozatban megfogalmazta: Omne mendacium iure naturae prohibitum est – „A természet törvénye tilt minden hazugságot.”

Pray György1801. szeptember 23-án Pesten hunyt el, magas kora ellenére terveket és félkész műveket hagyva hátra maga után – ugyanakkor megvalósult és mai napig időtálló műveket is. Születésének háromszázadik évfordulóját a Magyarságkutató Intézet a mai napon tudományos konferenciával ünnepeli