A ki nem használt alkalmak háborúja?
A szentgotthárdi csatát 1664. augusztus 1-jén vívták; a Raimondo Montecuccoli (császári hadvezér, 1609–1680) vezette keresztény csapatok összecsaptak a Köprülü Ahmed vezette oszmán hadsereggel Szentgotthárd vidékén. Az európai hadak nagy győzelmet arattak.
A csatát röviden így foglalta össze Acsády Ignác (1845–1906, történész, az MTA levelező tagja): „Július 29-ikén Szent-Gotthárdnál a két sereg szemben állt egymással. De csak augusztus 1-én mérkőztek meg. […] Az egyesült keresztény sereg valami 30,000 harcosból állt. […] A törökök számát 130,000-re teszik, melyből azonban legfölebb 60–70,000 volt katona […] A török támadás épen a leggyengébb pont, a közép ellen irányult […] A veszélyes pillanatban egyfelől Montecuccoli, másfelől Herman badeni őrgróf az ellenségre vetették magukat, s szerencsésen visszaverték […] Eközben a tüzérség erősen lövöldözte a Rába túlpartján levő török lovasságot, mely megfutott, mire a csata sorsa eldőlt s a török teljes vereséget szenvedett. […] 40 zászló, 15 ágyú került a győztesek kezébe s noha tulajdonképeni üldözés nem történt, a katonák töméntelen zsákmányt ejtettek.” (Acsády Ignác, 1898.)
A csata és a hozzá tapadó következmények számos kérdést vetnek fel. (1) Miért tudtak győzni az összeurópai csapatok? A 19. századi patrióta, már-már pszichológiai magyarázat szerint: „A Rába vizén kívül azonban Zrínyi neve is hozzájárult a diadalhoz. A törökök azt hitték, hogy Zrínyivel állanak szemben, mert eszükbe sem juthatott, hogy a nagy törökverőt épen a döntő pillanatban tétlenségre kényszeríti irigyeinek konoksága. A török meg volt győződve, hogy Zrínyi vezeti a harczot s ez a tudat ólomsúlylyal nehezedett reá a csata folyamán.” (Acsády Ignác, 1898.) Ez a magyarázat már természetesen utal egy másik, a csatával összefüggő, máig vitatott kérdésre: (2) miért nem Zrínyi Miklós vezette a hadakat, és milyen volt Zrínyi viszonya a Habsburg-udvarral? (3) Egy újabb magyarázat az európai győzelmet racionalizáltabb (nem feltétlenül racionálisabb) oknak tulajdonítja: „Itt kétségtelenül megmutatkozik a nyugati taktika fölénye.” (Perjés Géza, 1964.) Ez viszont arra a problémára mutat rá, hogy valójában mennyire is hanyatlott az Oszmán Birodalom ebben az időszakban. (4) Maga a csata lefolyása pedig azt a kérdést veti fel, hogy Montecuccoli miért nem üldözte a törököket.
Ha ennyi vitatott kérdés nem lenne elég, akkor a csatát követően augusztus 10-én kötötték meg a hazai történetírásban sokáig „szégyenletesnek, gyalázatosnak” hívott vasvári békét, amit a 19. századi patrióta, majd a szocialista korszak történetírása egyaránt elítélt, bár más érveléssel.
„Mikor a nagyszerű szent-gotthárdi diadalt a csúfos vasvári béke követte, mikor a folytonos határszéli támadások és betörések daczára egymás után mentek dús ajándékokkal megrakva a császári követek a szultánhoz meghunyászkodva békét könyörögni, a bécsi politika példájára, a magyarság minden rétege maga is a török kedvét kereste s az önkéntes behódolásban vélte a menekülés egyedüli útját megtalálni.” (Acsády, 1886.)
„A béke feltételei, amint az ismeretes, igen súlyosak voltak. Lényegében az 1663-ban kialakult helyzetet rögzítették, azaz a török kezén hagyták összes foglalásait, közöttük mint legfontosabbat, Váradot és Érsekújvárt is. Mintha a szentgotthárdi csatában nem is a keresztény hadak győztek volna! […] A bécsi udvar a minden oldalról megnyilvánuló éles bírálatokra adott válaszában a pénzhiányra, a hadsereg legyengült állapotára, a német fejedelmek széthúzására és a török katonai fölényére hivatkozott. Mindebben sok igazság volt, a váratlan békekötésnek azonban más okai is voltak. Bécsben egyre nagyobb gyanakvással figyelték a magyarországi fejleményeket, a rendek ellenállását és vezető magyar mágnásoknak, köztük Zrínyinek is a franciákkal való kapcsolatait.” (Perjés Géza, 1964.)
A szentgotthárdi diadal nem pusztán azért fontos, mert jelentős győzelem, hanem azért, mert az egész, tágabb értelemben vett kontextusa tele van értelmezési és értékelési vitákkal, problémákkal, amelyek nem feltétlenül vagy nem pusztán ténykérdések. Az eddigiekben a csata és a következményei által felvetett dilemmákról volt szó. A fent idézett Perjés Géza (1917–2003, hadtörténész) azonban nem is a csata lebonyolításában vagy a vasvári béke megkötésében hibáztatta leginkább a Habsburg-udvart, hanem – némileg meglepően – az előzmények miatt: „[…] 1661-ben Montecuccoli seregét elküldik a biztos pusztulásba. 1662-ben hallatlan naiv módon bíznak a békében, s a hadsereget leszerelik, közben pedig minősíthetetlen hanyagságból a béke alkalmát is elszalasztják. Érsekújvár 1663-ban szükségszerűen bekövetkező elvesztését 1664-ben Kanizsa elfoglalásával lehetne ellensúlyozni, de ez meghiúsul az udvar késlekedése és határozatlanságai miatt. Majd elkövetkezik Szentgotthárd, és utána megint a tétlenség. Nem hisszük, hogy lenne a világtörténelemben még egy háború, amely ennyire a ’ki nem használt alkalmak’ háborúja lett volna!” (Perjés Géza, 1964.)
A történettudomány nem az egyetlen narratív tér, amelyben a múltról történeti narratíva képződik; a közgondolkodás számos más módon alakul ki. Ebben jelentős szerepe van a történelemtankönyveknek és az iskolai értesítőknek is. Ez utóbbiak sokféle anyagot tartalmaznak egy középiskola életéből. Az szintén fontos kitétel, hogy egyetlen korszakban sincsen egységes narratíva, így a fent idézett történészi munkák nem kizárólagosak, legfeljebb dominánsabbak, és voltak tőlük eltérő értelmezések saját korukban is. Az egységes narratíva hiánya jól látszik a középiskolákban, például felekezet szerint is már a XIX. században. Az alábbiakban két szöveget ragadtam ki: (1) A Szatmári Királyi Főgimnázium 1873. évi értesítőjének kezdő tanulmányából Gyurits Antaltól (1819–1892, műfordító, író): „Helytelen azon vélemény, mintha a vasvári béke által a Porta nyert, a császár pedig vesztett volna. Ellenkezőleg, Erdélynek semlegesítése által, melyet a török már már szandzsáksággá alakított, el volt zárva az ő útja a keleti határokon […]” Láthatóan itt eltérő, pro-Habsburgiánus értékelés fogalmazódik meg. (2) Az Aradi Főgimnázium 1882. évi értesítőjének kezdő tanulmányából Varga Ottótól (1853–1917, történész, főgimnáziumi tanár): „A császári sereg fényes győzelmet aratott, eredményeként pedig a gyalázatos vasvári béke jön (1664.). Ha a török győz, nem lehet megalázóbb. A németországiakat sérti, mert a vérükön, pénzükön szerzett diadal után a békekötés beleszólásuk nélkül köttetett és nem biztosítá őket; a magyarokat kétségbeejtette: róluk, nélkülük, kárukra történt.” Itt pedig a vasvári béke elítélése látszik, ráadásul nemcsak hazai, hanem német szempontból is.
A fent vázolt problémák és a rájuk adott, néhány kiragadott történészi válasz, valamint a bepillantás az iskolai értesítők anyagaiba többek között jól mutatja a köztudat megoszlását – nem százalékos arányban, hanem értékelési pólus szerint –, továbbá a szentgotthárdi diadal, annak előzményei és következményei körüli kérdésfelvetéseket.