1790-ben ezen a napon, Sződemeteren látta meg a napvilágot a reformkor egyik legjelentősebb alakja, a költő, kritikus, politikus Kölcsey Ferenc. Ősrégi nemes református családból származott, de korán árván maradt. Gyermekkori veszteségét tetézte, hogy himlő miatt a bal szeme is odalett. A debreceni kollégium elvégzése után a jogi egyetemet is helyben végezte. A joggyakorlat után nem tett ügyvédi vizsgát; visszavonult a családi birtokra, Álmosdra, majd Csekén telepedett le. 

Közéleti tisztségei (Szatmár vármegye főjegyzője is volt) mellett gazdálkodott, és aktívan részt vett Kazinczy oldalán a nyelvújítási vitákban. Szemere Pál költővel együtt fogalmazták meg a nyelvújítási harc leghírhedtebb írására, a Mondolat című gúnyiratra a Felelet a Mondolatra című választ 1815-ben. Klasszikus műveltsége lehetővé tette, hogy Pindaroszt, Anakreónt, Theokritoszt vagy Vergiliust eredetiben olvassa. Megtanult franciául és XIV. Lajos korának íróival ismerkedett. Később a német irodalmat tanulmányozta, főképp Klopstock és Bürger művei hatottak rá. A filozófia terén is megmutatta sokoldalúságát: magyar nyelvre fordította többek között Descartes és Kant műveit. 

Kölcsey kitűnő szónok volt: a magyar nyelv, az örökváltság, a papi tized vagy az elnyomott lengyel nemzet ügyében tett felszólalásai nagy hatást keltettek az országgyűlésben.

Igazi tanult költő, poeta doctus volt, aki mind a prózában, mind a lírában szívesen kipróbálta magát. Az érzelmes költeményektől a balladákig, az elégiától az ódáig számos műfajjal kísérletezett és kombinálta őket, kilépve a klasszikus hagyományok kereteiből. Tanulmányai, novellái, országgyűlési naplója máig a magyar önismeret gazdag forrásai, akárcsak az unokaöccsének szánt erkölcsnevelő Parainesise.

Magánéletében önmagához szigorú és mértéktartó volt. Négy hölgyről tudunk, aki fontos szerepet játszott az életében. „A szerelemben mindent akart vagy semmit, és inkább lemondott, gyötrődött és szorongott […]. Idealista volt, aki tisztán akart szeretni és érezni. Nagyjából innét érthető, miért maradt agglegény egész életében” – írja róla Onder Csaba Kölcsey-kutató.

Kétszáz éve írt Hymnusa máig nemzeti imádságunk, amely megrázó erővel hirdeti a magyarok összetartozását szerte a világban.

Élete utolsó időszakában Wesselényi Miklós védelmére készült, de a védőbeszéd elkészülte előtt meghalt. Wesselényi halála hírére így kiáltott fel: „Nem közénk való volt!”