„Bizony recsegve, ropogva omlik össze Erdély” – írta Zrínyi Miklós 1658. augusztus 24-én kelt levelében, amikor cáfolni igyekszik azt a hírt, hogy ő törekednék a váradi főkapitányságra. 

1657. Rákóczi Györgynek az az 1657. évi katonai vállalkozása, amelyben svéd szövetségeseiben bízva kísérletet tett Lengyelország egy részének és a lengyel koronának a megszerzésére, kudarcba fulladt. Miután svéd és kozák szövetségesei cserben hagyták, a fejedelem pár száz hívével még visszatérhetett Erdélybe, az erdélyi sereg azonban a krími tatárok fogságába esett, s számolni lehetett az oszmánok haragjával is.  

Ebben a helyzetben az erdélyi országgyűlés és a Porta egyaránt a Rákóczi-ház lemondatását kívánta, új fejedelemnek pedig Rhédey Ferencet tették meg 1657. november 2-án. Azonban a politikai helyzet zavaros, a katonai helyzet bizonytalan volt, s a Medgyesen összeülő új erdélyi országgyűlés 1658. január 14-én – Rhédey lemondása után – ismét Rákóczit tette meg fejedelemnek.

Rákóczi megbüntetésére török sereg indult Isztambulból a nyáron, majd a szultán parancsára a krími tatár sereg is betört Erdélybe a Bodza-szoroson keresztül. A Székelyföld egy részét és a Barcaságot pusztították, csak a szász városok, mint Brassó vagy Nagyszeben, tudták magukat váltságdíjjal megmenteni. Mivel a fejedelmi székváros, Gyulafehérvár védelem nélkül maradt, az ellenség könnyűszerrel elfoglalta és feldúlta, majd Enyedet, Tordát és Torockót pusztították el, Kolozsvár külvárosait felperzselték, és egészen Nagybányáig eljutva nagy zsákmányt és megszámlálhatatlan foglyot ejtettek.

A török–tatár csapatok pusztítását a kortárs történetíró, Szalárdi János nagy együttérzéssel írta le: „Ó, nagy Isten! ki siralmas vala nézni a sok ártatlanoknak, nagyoknak, kicsinyeknek, férfiaknak, asszonyoknak, sokaknak, főképpen a nép öreginek fegyverre való hányattatásokat, az erősseinek, ifjainak keserves rabságra való hurcoltattatásokat! Siralmas vala nézni az hazának szép sűrű rakott falukkal teljes szép tartományinak rettenetes tűzzel egészlen való elboríttatásokat! Ó, jaj! siralmas vala nézni a sok szép kastélyoknak, sok szép asztagokkal teljes csűrös kerteknek, várasoknak, faluknak, sok szép épületeknek porrá s hamuvá tétettetéseket! Keserves vala nézni s hallani, hogy annyi sok kegyetlenkedő, minden könyörültesség nélkül való, sokaságos ellenségtől minden hegyek, völgyek, erdők, kősziklák elboríttatván, azok között való lyukak, barlangok, menedék-, búvó-, rejtezőhelyek, mint valami fıtyésző vizsláktól, mindenütt felbujtatnának, kerestetnének és azokban rejtezett szegény község foltonként, csoportonként hajtatnék, huzattatnék a siralmas rabságra!”

De ugyanilyen szenvedéllyel siratta meg Gyulafehérvár pusztulását is: „Midőn a dühös ellenség a templomnak, tornyoknak, fejedelmi szép házaknak minden szegelyukait felbújván, az egyházakbéli minden temetéseket felrontván, s a fejedelmek s nagy emberek tetemit koporsójokbul kihányván, valamit azok körül haszonra és prédára valót tanálhatnának, egymás között felosztván, feltött zászlójokat letépvén, szaggatván, minekutána mindent feldúltak, prédáltak volna, a tornyokbéli minden harangokat, az Isten népének s keresztyénségnek nagyon való játszására s csúfoltatására, rettenetesen megvonván annakutána mind a két szép torony alá […] a csúnya kegyetlen pusztító nép az egyházbéli székeket behordván s tüzet vetvén alája, minden egyházakat, tornyokat, azokban levő együtt majd hallatlan szép harangokkal, órákkal, collégiumot, oskolát, fejedelmi drága épületű házakat s az egész nagy rakott épületű külső-belső várost porrá és hamuvá tevék.”

Közben az Erdélyre szakadt csapások még nem értek véget: Rákóczi ellenében – török támogatással – az őszön Barcsay Ákost választották fejedelemnek Segesváron.

Barcsay személye azonban az előző fejedelmeknél jobban megosztotta az országot. Uralmát sem Rákóczi hívei nem fogadták el, sem a tatár fogságból visszatért s Lónyay Annával frissen házasságot kötött Kemény János, aki felesége rokonságán (Wesselényiek, Csákyak) keresztül a bécsi udvarhoz fordult, és I. Lipót magyar királytól kért segítséget. Közben a Kolozsvár közelében, Gyalu és Szászfenes mellett a török ellen vívott csatában szerzett sebeibe II. Rákóczi György is belehalt, s a török elfoglalta Nagyváradot, amiről Szalárdi azt írta, hogy „nevezetes fő-végház”, „az keresztyénségnek egyik fő bástyája” és „Magyarország kulcsa”. Rákóczi és Rhédey után, Barcsay helyett az erdélyi országgyűlés Szászrégenben Kemény Jánost választotta fejedelemnek, aki Bécstől jelentős segítséget nem kapott, viszont ismét egy török által támogatott fejedelemmel, I. Apafi Mihállyal kellett szembenéznie.