„Boldog László király kiragyogva kimagaslott Magyarország királyainak fényes nemzetségéből. (…) Minden korábbi állapotánál gazdagabban Magyarország azidétt [az idő tájt] kezdte szabadságának fejét a bőség telt szaruival az egekig emelni, s gazdagságában, rangban és dicsőségben szinte valamennyi vidéket legyőzni.”

A Szent László-legenda első mondataival egy páratlan királyi életutat összegez. Hőse, I. László király (1077–1095) mintegy 55 éves korában hunyt el 1095. július 29-én. Amikor 1040 körül az apjának menedéket adó Lengyelországban világra jött, Géza nevű bátyja után másodikként, aligha lehetett sejteni, hogy lovagkirályi eszménykép és szent válik belőle: nemcsak hivatalos kultusz tárgya, hanem népmondák hőse is lett, Hunyadi Mátyásig a legnépszerűbb magyar uralkodónk volt. 

László király nagy életutat járt be. István nagyfejedelem és király (997–1038) után legközelebb ő volt az, aki 50. életévén túljutva hunyt el. Az első magyar uralkodóházban kevesen éltek fél évszázadnál hosszabb ideig: Álmos és Árpád nagyfejedelem, Szent István és Szent László után már csak II. András és IV. Béla részesült ebben a kegyben.

Két szent királyunk között több hasonló vonás, illetve érdekes kapcsolódási pont akad. Egyiküktől sem származott király; nem ismerhették egymást, de aligha tartottak volna szíves rokoni kapcsolatot, mert egyikük megvakíttatta másikuk nagyapját; mégis amaz fél évszázad múltán szentté avattatta emezt.

Vazul nem ok nélkül szenvedte el unokatestvérétől, Istvántól ezt a súlyos büntetést, hiszen a herceg szembefordult a királlyal, sőt az ellene szőtt merénylet hátterében is ő állt. István a megtorlásban mértéket tartott, mert Vazul három fiát, Leventét, Andrást és Bélát csak száműzte. László a legfiatalabbtól született: Béla Richeza személyében a Lengyelországon uralkodó Piast-házból vett feleséget. Gyermek volt László, amikor apja 1047 után családostól hazatért Magyarországra. Az első magyar–lengyel dinasztikus kapcsolat oly termékenynek bizonyult, hogy két királyunk is született belőle. László életét nagybátyja és apja, I. András (1046–1060) és I. Béla (1060–1063) testvérviszálya árnyékolta be, ami I. András fia Salamon (1063–1074) és I. Béla két fia, I. Géza (1074–1077) és I. (Szent) László (1077–1095) nemzedékében folytatódott. Az András- és Béla-ág viszályát Béla fiainak testvéri összetartása ellensúlyozza, bár 1064 és 1071 között Béla fiai békében éltek királyi unokatestvérükkel, miután Géza megkapta az ország egyharmadára kiterjedő hercegséget (a ducatus intézményét még András és Béla osztozása hozta létre 1048-ban).

E korszakból az 1068. év hadi eseményei emelkednek ki. A Képes Krónika előadása szerint „a pogány kunok, áttörve a határerődítéseket a Meszes-kapu felső részénél betörtek Magyarországba, kegyetlenül végigrabolták a Nyírséget Bihar váráig, számtalan férfit, nőt és állatot hurcoltak magukkal, majd váratlanul átkelve a Lápos patakon és a Szamos folyón, visszahúzódtak. Salamon király tehát és Géza herceg fivérével, Lászlóval együtt mozgósítván a sereget, nagy sebesen siettek, átkeltek a Meszes-kapun, és mielőtt a kunok átjuthattak volna a hegyeken, Doboka városába értek.” 1068 valójában az úzok (nyugati oguzok) támadását hozta, mivel a kunok ekkor még messze jártak a Kárpát-medencétől. Osul úz harcosai is jobban jártak volna, ha távol maradnak, mert az erdélyi Kerlés mellett a magyar sereg utolérte a betolakodókat, akiken az sem segített, hogy felmenekültek a magas hegyre. „A pogányok már elrendeződtek a hegytetőn, vakmerőbb íjászaik pedig leereszkedtek a lejtő közepéig, hogy a magyarokat meggátolják a feljutásban. Sűrű nyílzáporral árasztották el a király és a herceg csapatait. Néhány jeles magyar vitéz rárontott ezekre az íjászokra, és sokukat megölte a hegyoldalban; csak nagyon kevésnek sikerült nagy nehézségek árán feljutni társaikhoz, lovaikat íjaikkal ütlegelve. Salamon király szenvedélyes harci dühében kiáltozva, csapatával a 

legmeredekebb oldalon, szinte kúszva hatolt fel a pogányokhoz, akik sűrű nyílzáporral borították el őt. Géza herceg, aki mindig óvatos volt, az enyhébb emelkedőn hágott fel, s nyilazva rontott a kunokra. Testvére, László az első támadáskor négyet megölt a legvitézebb pogányok közül, az ötödik súlyosan megsebesítette őt nyilával, de ezt is nyomban megölte.” A krónika a kerlési (vagy cserhalmi) győzelem kapcsán így regéli el László és a leányrabló kun mondáját. „Végül Szent László herceg megpillantott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával. A herceg azt gondolta, hogy az a váradi püspök lánya, és bár súlyosan megsebesült, mégis gyorsan üldözőbe vette Szög nevű lován. Már-már elérte, és lándzsájával csaknem le is szúrta, de nem sikerült neki, mert sem az ő lova nem vágtatott gyorsabban, sem amazé nem maradt le, hanem karnyújtásnyi távolság maradt lándzsája és a kun háta között. Odakiáltott hát a leánynak: »Szép húgom! Ragadd meg a kunt az övénél, s vesd a földre magad!« Az meg is tette. Amikor László herceg távolról a földön fekvőre szegezte lándzsáját, és meg akarta ölni, erősen kérte őt a lány, ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is látszik, hogy nincs hűség az asszonyokban, mert bizonyára kéjvágyból akarta őt megmenteni. A szent herceg azután sokáig birkózott vele, míg átvágván az inát, megölte. Ám az a leány nem is a püspök lánya volt.”

A király és a hercegek viszálya 1071-ben lángolt fel újra, immár olthatatlanul. Ekkor történt, hogy a Keletrómai Birodalom hűségén lévő besenyő csapatok átúsztattak a Száván, és kifosztották a Szerémséget. Mivel az akkor bizánci fennhatóság alatt álló Nándorfehérvár semmit sem tett a rablók féken tartására, Salamon, Géza és László büntető hadjáratot vezetett a határváros ellen. Az ostrom sikerrel járt, s a görög parancsnok tárgyalni kezdett a megadás feltételeiről. Erre Géza – nem tudni, mi okból – királyként önállósította magát, s önhatalmúlag fegyverszünetet kötött a görögökkel. Salamon úgy látta, nem bízhat többé unokatestvérében; elhatározta hát, hogy megfosztja Gézát a hercegségtől, mielőtt Géza fosztaná meg őt trónjától. Mind a két fél külföldi segítség után nézett.

1074. február 26-án elkövetkezett az első összecsapás. A király serege átkelt a fagyos Tiszán, és Kemejnél legyőzte Géza kisebb haderejét. A herceg Vác felé menekült; itt várta őt László a cseh–morva erősítés élén. A március 14-én, Mogyoród mellett vívott csata a hercegek győzelmét hozta, bár nagy véráldozatot követelt mindkét féltől.

A csatában odaveszett Salamon főhatalma; Magyarország világi és egyházi előkelői Gézát választották királlyá. A bukott király németföldre ment, és annak reményében, hogy IV. Henrik visszasegíti őt trónjára, 1074 nyarán hűbéresküt tett sógorának (Salamon felesége Judit német hercegnő volt). Azonban I. Géza király mindenfajta alávetési törekvést elhárított Magyarország felől. Még országlása elején átadta Lászlónak a hercegi harmadot; osztozásuk nem gyengítette, hanem erősítette testvéri köteléküket. Géza hamar belátta, hogy uralma csak akkor válhat kifogástalanná, ha lemond Salamon, és ő marad az egyedüli törvényes király. Alkudozások indultak, de a tárgyalássorozatnak váratlan vége szakadt: 1077 áprilisában hirtelen elhunyt Géza [másik nevén Magnus] király.

„Magnus király halálának hírére Magyarország nemeseinek teljes sokasága öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és általános egyetértésben egyhangúlag, és közös akarattal megválasztotta őt az ország kormányzására, sőt valósággal kényszerítette rá nagyon szenvedélyes és sürgető kérésekkel.” László megkoronázásának székesfehérvári helyszíne nem lehet kérdéses, csupán a szertartás ideje. A krónika, de a Szent László-legenda is azzal tompította utólag az uralmi jogalap kérdésének élét, hogy Salamon király lemondása (1081) előtt nem számol I. László királlyá koronázásával. Ám a korabeli források (pénzveret, törvény előszava, a pápa levele) arról tanúskodnak, hogy László nem várt 1081-ig; kézenfekvő arra gondolnunk, hogy I. Géza váci sírba tétele után nem sokkal, talán 1077 májusában került sor a szertartásra a Szűz Mária-bazilikában. A főhatalom immár végleg átháramlott I. Béla ágára.

A gyors uralkodóváltás Salamon német hűbérvállalása felett is ítéletet mondott. László fényes bizonyítékát adta rátermettségének. Követte bátyja külpolitikai irányvonalát, vagyis fenntartotta a bizánci szövetséget, de egyértelművé tette, hogy nem lesz a Szentszék vazallusa sem. Az önállóság megoltalmazásához a nyugat-európai fejlemények is nagyban kedveztek. Az invesztitúraharc lefoglalta IV. Henrik császár és VII. Gergely pápa erejét: a német király nem tudta hatalomra segíteni Salamont, a római pápa pedig kénytelen volt hűbérúri ábrándjait feladni, legalábbis ami a Magyar Királyságot illeti. Inkább azon mesterkedett, hogy minél nagyobb belviszályt támasszon a birodalmon belül. A német ellenzéket nem kellett sokáig biztatni. 1077 elején Rudolf sváb herceget választották ellenkirállyá; vele még abban az évben felvette a kapcsolatot I. László, aki – ha szigorúan vesszük – maga is ellenkirálynak számított. Szövetségüket újonnan font szál fűzte szorosra: László ekkor vette feleségül Adelhaidot, Rudolf leányát. 

Bátyja példáját követve László sem törekedett végső leszámolásra unokatestvérével, ehelyett egyre erősebb nyomást gyakorolt rá, hogy önként váljék meg trónjától: 1078/1079 telén elragadta Mosont és környékét, Salamon mozgástere Pozsony vidékére korlátozódott. Uralmi területével együtt zsugorodott össze lelki ereje is. Amikor látta, hogy Henrik nem az ő ügyét karolta fel, hanem saját császári koronázására összpontosított, királyi ellátás fejében lemondott a trónról. I. László Magyarország egyedüli törvényes királya lett. Ekkor mehetett végbe az újabb, immár „problémamentes” székesfehérvári koronázás.

Úgy tűnt, hogy az ekkor 28 éves Salamont végleg megtörte az évtizedes trónviszály, de ez az állapot talán egy évig sem tartott. Összeesküvést szőtt, és László életére tört. A király még idejekorán leleplezte, s börtönbe vetette. Visegrádi fogságából nem mindennapi esemény szabadította ki. 1083 nyarán napirendre került István szentté avatása. A Hartvik püspök-féle legendaszerkesztmény így ír az első király csodatételéről. „Mikor a test felemelésével hiába próbálkoztak, egy Karitas nevű, a bökénysomlyói Szent Üdvözítő egyház mellé zárt apáca, aki az akkori közvélemény szerint igen híres életű volt, égi kinyilatkoztatásban részesülvén értesítette a királyt, hogy hiába igyekeznek, a szent király földi maradványait nem vihetik át, amíg Salamont a börtön rabságából ki nem eresztik, s a szabadsággal meg nem ajándékozzák. Elővezették hát őt a börtönből, és megismételték a háromnapos böjtöt. Amikor harmadnapon a szent maradványok átviteléhez kezdtek, oly könnyedén emelték fel a koporsóra nehezedő hatalmas követ, mintha súlya se lett volna.” 

Az első Székesfehérvárott celebrált szentté avatások több okból kifolyólag is méltók figyelmünkre. Elsőként azért, mert a Szűz Mária-bazilika királykoronázó és (igaz, akkor még nem jellemző) dinasztikus temetkezési helye István király és Imre herceg felemeltetése révén új vonással gazdagodott, s ezáltal az állami-szakrális szerepkör a lehető legmagasabb szintre emelkedett. De azért is, mert László itt adta tanújelét annak, hogy félretette öröklött családi sérelmét, amit nagyapja megvakítója iránt táplálhatott. A legenda itt idézett szövegrésze pedig azért is érdekes, mert egyfajta burkolt, utólagos bocsánatkérést sejtet, amivel László tartozott Salamonnak, elvégre Gézával együtt mégiscsak ő mozdította el hatalmából a legitim királyt. Az új szabadság nem hatotta meg Salamont, aki 1085-re az úzokat uszította Magyarországra, míg 1087-ben egy balkáni hadjárat során elesett vagy elbujdosott, és az isztriai Polában élte hátralevő napjait; felesége mindenesetre 1088-ben újra férjhez ment.

Lászlónak már nem fűződött érdeke a német ellenzék támogatásához: IV. Henrikkel addig is csupán annyi volt a gondja, hogy Salamonnal állt sógorságban. A király amúgy sem szívelhette a gregoriánus pápaság hatalmi törekvéseit, könnyebb szívvel szakított hát Gergely táborával. Sváb Rudolf sem élt már; Magyarország és Németország a század hátralevő éveiben nem mutatott érdeklődést egymás iránt. Szent László figyelme délnyugatra fordult. 1088-ban elhunyt sógora, Zvonimir horvát király. Ezt követően a Tengermelléket véres belvillongások szabdalták. Ilona, az özvegy királyné 1090-ben bátyjához fordult, aki erre 1091 tavaszán átkelt a Száván, és néhány hét leforgása alatt elfoglalta Horvátországot, Tengerfehérvárral bezárólag. Dalmácia birtokbavételére már nem maradt ideje, mert hírül vette, hogy Kapolcs vezér nomádjai betörtek Erdélybe. A király unokaöccsét, Álmost tette meg horvát királlyá, majd gyorsan visszafordult, és a Temesközben érte utol a zsákmányokkal, foglyokkal gazdag támadókat. „László király ezt mondta vitézeinek: »Jobb nekem veletek meghalnom, mintsem feleségeteket és fiaitokat fogságban látnom.« Azzal könnyekre fakadt, és veres zászlaja alatt elsőként támadt a kunok táborára. Az Úr felmorzsolta a kunokat a magyarok színe előtt. László király így kiáltott vitézeihez: »Ne öljük meg ezeket az embereket, hanem fogjuk el őket, ha megtérnek, hadd éljenek.« Kapolcs és a főemberek meghaltak, a többiek legnagyobbrészt fogságba estek, s egy Esembő nevű szolgáló kivételével senki sem menekült meg közülük.” Ez az Esembő aztán hírül vitte társai sorsát övéinek. Azok bosszút forraltak, s 1092-ben Ákos vezetésével fegyverre kaptak. Szent László elébük ment, a Duna mellett legyőzte őket. 1093 folyamán a lengyel belviszályba avatkozott bele, ahol leleményes diadalt aratott. „Három hónapig ostromolták Krakkó várát a magyarok. Időközben az ostromlottak és az ostromlók is éhezni kezdtek. A király és a főemberek azt kérték minden magyartól, hogy az éj leple alatt mindenki egy-egy csizmaszár földet hozzon. Ebből a földből a vár előtt egy nagy dombot raktak, s a tetejét liszttel borították be. Az ostromlottak látták, hogy az ostromlóknak bőven van élelme, és sokáig maradhatnak a vár alatt, feladták a várat a királynak, s az ő akarata szerint békét kötöttek.” 1095 nyarán cseh földre indult igazságot tenni, amikor július 29-én hirtelen meghalt a mintegy 55 éves király. Az általa alapított váradi egyházban temették el.

„Természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt keze, tetszetős külseje, és miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási termete, vállal kimagaslott a többi ember közül. Így árasztotta el őt az adományok teljessége, és ez már testileg is méltóvá nyilvánította a királyi koronára. Ám mikor látta, mily kitüntető javakkal dicsekedhet, nem fuvalkodott fel gőgjében (…) jóságos volt indulatában, megfontolt a tanácskozásban, igazmondó a beszédben, állhatatos az ígéretben, igazságos az ítéletben, derűs a korholásban (…) Ezért az igazság szigorát az irgalom szelídségével mérsékelve olyannak mutatkozott, hogy alattvalói inkább szerették, mint félték.” Szükség is volt a kegyelem gyakorlására, hiszen második törvénykönyve, amely országlása elején keletkezhetett, rettenetes kegyetlenséggel torolta meg a vagyon elleni vétséget. „Ha valamely szabadot vagy rabszolgát lopáson érnek, akasszák fel. Ha pedig, hogy [a tolvaj] megmeneküljön az akasztófától, a templomba menekül, kihozván őt a templomból, vakítsák meg.” A különböző írott emlékekből tehát színes királyképmás tárul elénk. Ehhez még egy kevéssé ismert adalékot is érdemes felidézni. I. András király kisebbik fia, Dávid herceg, aki semmifajta hatalmi vágyat nem mutatott, nyugodtan élhetett rangja szerint az országban. 1090 táján László beleegyezésével bőkezű adományt tett az atyja által alapított tihanyi Szent Ányos monostor javára.

Noha Árpád-házi király nem származott Lászlótól, mégis egy jelentős uralkodó őse lett. Leányát, Piroska császárnét az ortodox egyház ma Szent Eirénéként tiszteli. Tőle született I. Manuél Komnénosz bizánci császár, akinek udvarában egy ideig a későbbi III. Béla király (1172–1196) – I. Géza király ükunokája – nevelkedett. Érthető, hogy László kanonizálását III. Béla kezdeményezte: az Árpádok körében élő kultuszt egyesítette a bizánci tisztelettel, amely az apja emlékét ápoló Piroskáról fiára, Manuélre szállt, míg végre Lászlót 1192. június 27-én szentté avatták. Az sem véletlen, hogy a Szent László fejereklyetartóján látható, bölcsességet és tekintélyt sugárzó képmás valójában III. Bélát ábrázolja, aki a felemeltetést kezdeményező királyként méltó volt arra, hogy arcát kölcsönözze a herma elkészítéséhez.