A magyar közgondolkodásban mindig erősen jelen volt a keleti származás gondolata, és számos magyar kutatót erősen hajtott a vágy, hogy felfedje a magyar nép, illetve a magyar nyelv rokoni kapcsolatait, megoldja származásuk rejtélyét. 

A kutatók közül többen a törökségi népeket, illetve nyelveket választották kutatási területüknek, jónéhányan a török világban és a nyugati tudományos körökben szereztek nagy elismerést és megbecsülést. Olyanokat veszünk most sorba, akik valamely területen úttörők voltak, olyan kutatásokat végeztek, amelyek jelentőségét még maguk a törökök sem ismerték fel az adott pillanatban. 

Turkológiának azon humán tudományok összességét nevezhetjük, amely a török (türk) nyelveket beszélő népek nyelveit, irodalmát, folklórját, kultúráját, néprajzát és történelmét tanulmányozza. A magyar tudósok már a turkológiának, mint tudománynak a megszületésénél bábáskodtak. Vámbéry Ármint (1832–1913) nyugodt szívvel tekinthetjük a turkológia egyik alapító atyjának. Németh Gyula értékelése szerint Vámbéry túllépett azon a felfogáson, ami a turkológiát az oszmán-török nyelvre és kultúrára szűkítette le, és az iszlámtudományok segédtudományaként kezelte.

Vámbéry nem elégedett meg avval, hogy fantasztikus nyelvtudása és előadóképessége révén a török legfelsőbb körök szívesen látott állandó vendége lett. Életét veszélyeztetve, magát dervisnek álcázva rendkívüli megpróbáltatásokat kiállva felfedező utazást Közép-Ázsia mesés tájain, amelyek akkor a nyugati utazók elől el voltak zárva. Vámbéry először számolt be Közép-Ázsia egyes területeinek néprajzi vonatkozásairól. Elsőként foglalkozott behatóan a keleti török nyelvvel és irodalommal. A törökség összes ágáról átfogó képet adott A török faj etnológiai és etnográfiai tekintetben című művében. 

Egy korszerű oszmán–török nyelvtan megírásának feladatát Németh Gyula (1890–1976) oldotta meg, akinek 1916-ban Berlinben és Lipcsében megjelent Türkische Grammatik című művét számos turkológus máig a legjobb műnek tartja az oszmán–török nyelv elsajátításához. A mű a Musztafa Kemal Atatürk által meghirdetett nyelvújítási mozgalom, török nevén nyelvi forradalom, egyik alapműve lett. Beszámolók szerint Atatürk az I. világháború harcaiban a német tiszteknél látta a zsebkönyv formátumú kiadást, amely rádöbbentette, hogy a török nyelv tökéletesen leírható latin betűkkel, kiküszöbölve az arabbetűs írásmódból eredő hiányosságokat.  

Kúnos Ignác (1860–1945) színrelépése előtt a török elit a nép által használt köznyelvet az általa beszélt igen erős perzsa és arab hatással átszőtt oszmánlihoz képest alacsonyabb rendűnek tartotta, amelyet nem érdemes tanulmányozni. Szerencsére Kúnos Ignác nézetei evvel szöges ellentétben álltak, ő a tiszta, idegen hatásoktól mentes népi nyelvet is meg akarta ismerni. Ennek is köszönhető, hogy hozzáfogott a török folklór szövegek felgyűjtéséhez, feldolgozásához és publikálásához. Ő lett a török folklorisztika megalapítója, akinek a munkássága révén számos olyan szöveg maradt fenn, ami amúgy az enyészeté lett volna. Ő ismertette meg a nyugati világgal a karagöz néven elhíresült árnyjátékot vagy az ortaoyunu néven ismert népi színjátszási műfajt, de ezen felül még elképesztő mennyiségű és változatosságú népmese- és anekdotakincs gyűjtött össze.

 Végül meg kell említenünk Rásonyi Lászlót (1899–1984), aki nemcsak a hungarológiai képzést alapította meg az Ankarai Egyetemen, hanem a török nyelvészeten belül ő indította el az onomasztikai (névtani) kutatásokat, és máig a török névtani kutatások legkiemelkedőbb alakjának tekinthetjük. A török névtani anyag gyűjtése és analizálása egész életét áthatotta, tevékenykedése folyamán mintegy 50 ezer török személynevet dolgozott fel 10X7 cm nagyságú cédulákon. Névanyagát több mint félezer forrásból nyerte, és mintegy negyven régi és mai török nyelvből tartalmaz adatokat.  Az anyag átfogó feldolgozása Onomasticum Turcicum néven végül csak Rásonyi halála után jelent meg, Baski Imre társszerzőségével angol nyelven.