Az oszmán flotta telelése Toulon kikötőjében
Magyarország számára az 1543 és 1544-es év nem sok jót tartogatott. Buda vér nélküli elfoglalása nyomán 1541-ben a török csupán a Duna menti terület vékony szalagját uralta, a 43-as és 44-es év folyamán zajlottak azok a hadműveletek, amelyek kiszélesítették a török által uralt területet Közép-Magyarországon és ezzel megteremtették az alapját annak, hogy a Magyar Királyság meghódított területeit szervesen betagolják az Oszmán Birodalomba.
1543. augusztus 10-én a török elfoglalta Esztergomot, Várdai Pál esztergomi érsek pedig Nagyszombatba helyezte át székhelyét. Szeptember 3-án elesett Székesfehérvár, 1544. tavaszán török kézre került Visegrád. Mindezzel egyre inkább véglegessé válik az ország három részre szakadása. E hadműveletek és a szultán stratégiai tervei és lehetőségei nem voltak függetlenek attól a szövetségtől, amely I. Ferenc francia király és Szulejmán között jött létre.
A legkeresztényibb király titulusát viselő francia uralkodó jó kapcsolata Nagy Szulejmán szultánnal ekkor már több évtizedes múltra tekinthetett vissza, hiszen korábbra datálódik a mi mohácsi katasztrófánknál, azonban ez a kapcsolatkeresés sokáig megmaradt a diplomáciai manőverek szintjén, legyen szó a francia pozíciók erősítéséről keleten, vagy akár a törökök bátorítására Dél-Itália lerohanására, ami alkalmat teremtett volna Ferencnek Észak-Itália megszállására. A Habsburg-ellenes francia–török szövetség az 1543-as és a rákövetkező évben azonban már teljesen nyílt katonai együttműködés formáját öltötte, nem kis megbotránkozást keltve Európában. Az oszmán flotta 110 hajója a francia követ kíséretében hajózott ki 1543 áprilisában Konstantinápolyból. Május 6-án Szulejmán maga is elindult a Magyarország elleni hadjáratra.
A flotta parancsnoka Hajreddin pasa, a török flotta ekkor már 65. évében járó főadmirálisa, akit Barbarossa néven tanultak meg rettegni az európaiak, és aki kulcsszerepet játszott az oszmán tengeri fölény megalapozásában a Földközi-tengeren. Hajreddin – eredeti nevén Hizir – és bátyja, Orudzs Leszbosz szigetén születtek, apjuk állítólag török szpáhi volt, anyjuk keresztény görög nő. A fivérek még a század első évtizedeiben jelentek meg a Magreb vidékén messziről jött kalandorokként, és hamar félelmetes hírű kalózokká váltak, akik miközben folyamatosan óriási károkat okoztak a spanyoloknak, fokozatosan hatalmukba kerítették a mai Algéria területét. Miután bátyja 1518-ban elesett a spanyolokkal szemben, Hajreddin átvette országát és legendáját is: hennával festette vörösre a szakállát, hogy bátyjára hasonlítson, aki eredetileg a Vörösszakáll (Barbarossa) gúnynevet kiérdemelte. Feladta testvére önálló birodalomról szőtt terveit, és az általa ural területet felajánlotta a szultánnak, így lett Algéria területe az Oszmán Birodalom tartománya.
A flotta már odaúton is támadást intézett szicíliai és itáliai – a szövetség szellemében csak Habsburg érdekeltségű – területek ellen, kifosztva és felégetve például Reggio városát. A pápai fennhatóság alatt álló vidékeket megkímélték. Bár Polin, a francia követ ezt levélben is megerősítette a pápának, a török flotta így sem csekély rémületet keltett Ostiában, Róma kikötőjében. A flotta júliusban érkezett Marseilles-be, ahol a francia flotta vezetői és más méltóságok a legnagyobb tisztelettel fogadták Hajreddint, és a következő hónapban a francia és a török haderők együtt indulhattak Nizza városa ellen. A város bevétele sikerült, a fellegváré azonban nem, a francia királynak pedig egyre inkább a „törököt fogtam, de nem ereszt” helyzettel kellett szembesülnie: a tél idejére menedéket és ellátmányt nyújtani a 30 ezer katonát számláló török flotta számára, amely lojális szövetségesként várta, hogy a francia király megbízatást adjon a számukra; egy igazán sikeres katonai együttműködés viszont pusztítóan hatott volna a királyság reputációjára. Mivel I. Ferenc maga is sokat tett érte, hogy a Sacco di Roma borzalmait V. Károly ellen fordítsa, ezért nem tehette meg, hogy hasonló nagyságrendű pusztításra küldje a saját hadseregét, de ezúttal a pogány törökök oldalán.
A török flotta számára végül Toulon városát jelölték ki tartózkodási helyül – egy olyan települést, ahol még a század végén is csak 637 ház áll a városfalakon belül. A helyi lakosságnak el kellett hagyni otthonát, házanként egyetlen személy maradhatott hátra. A város számára tíz éves adómentességet biztosított – ami kétséges, hogy megfelelő kárpótlást nyújtott a hatalmas sereg táplálásának költségeiért. A következő fél évre Toulon török várossá változott: a katedrálist mecsetté alakították, a rabszolgapiacon keresztény foglyokat adtak-vettek, és a kikötőből indultak a flotta hajói rövidebb portyázásra a spanyol és az itáliai partok ellen. Végül a királynak 800 ezer arany écut kellett fizetnie Barbarossának, hogy az 1544 májusában végre távozzon
Az elvonuló török flottával tartott öt francia gálya, amelyek Polint, a francia követet szállították Konstantinápolyba diplomáciai feladattal. A francia hajók utasa volt Jérôme Maurand pap is, akinek naplójából ismerjük az út részleteit. Maurand önkéntesként csatlakozott a követséghez, látni az Hagia Sophiát és a kelet más műemlékeit, de beszámolója első része lényegében csak monoton és gyomorforgató felsorolása a kifosztott városoknak, értelmetlen tömeggyilkosságoknak, rabszolgaságba hurcolt családoknak, fent északon Talamone és Porte Ercole városától, Campania ma inkább csak turistaparadicsomként ismert kikötőiig, Ischiától Capriig, majd lent délen, az Éoli-szigetekig. Salernót csak egy hirtelen vihar mentette meg. A történtekhez, még ha kelletlenül is, asszisztálniuk kellett a franciáknak. Maurand ugyan Polin javára írja, hogy személyesen váltott ki néhány kislányt és egy nápolyi családot a fogságból, azonban mégiscsak a francia követ volt, aki előírhatta Barbarossának, hogy hol támadhat, és mely területek tiltottak a francia érdekek szempontjából. A török hajókat túlterheltségig zsúfolták a foglyokkal, akik közül a gyengébbek közül több százat végül még Konstantinápoly elérése előtt vízbe fojtottnak, hogy könnyítsenek a súlyon.
A hadjárat legemblematikusabb eseményének Lipari ostroma bizonyult. Képzett katonaság híján a megerődített város tetemes váltságdíjat kínált magáért, Barbarossa azonban ennek a kétszeresét követelte, s még hozzá 200 kisfiút és 200 kislányt. A város visszautasította az ajánlatot, mondván, vagy mindnyájan szabadok lesznek, vagy mindnyájan rabszolgák. A város bevétel után a város egész lakosságát elhurcolták, a templomban talált öregeket pedig kegyetlenül elmészárolták.
A francia hajóknak nem sokkal ezután adódott ürügy, hogy végre leválhassanak az oszmán flottáról: Messina lakosainak sikerült akkora váltságdíjat összegyűjteniük, hogy tárgyalásokba bocsátkozhassanak Barbarossával Lipari lakósainak kiváltása érdekében. Polin viszont arra hivatkozhat, hogy előre kell sietnie, mivel neki még a tél beállta előtt haza kell jutnia saját királyához, így június 18-án elvállnak a törökök és a franciák útjai, hogy aztán nyár derekára megérkezzenek Konstantinápolyba – Hajreddin Barbarossa diadalmas hadvezérként, s hogy a francia küldöttség milyen érzések közepette, arról csak találgathatunk.