A nyelvtörténet örök kérdései I.

A hangzó nyelv mint a kommunikáció alapvető formája egyidős az emberiséggel, így a nyelvek története is egyidős vele. Más kérdés, hogy ebből a hatalmas időtávlatból igen keveset látunk be konkrét adatokkal. Hogy mégis mennyit és hogyan? Erről szól nyelvtörténeti sorozatunk. 

Mennyi idős az emberi nyelv?

Mindannyian beszélünk valamilyen nyelvet, nyelveket, mert beleszülettünk egy kultúrába és egy vagy több nyelvbe, mely(ek)nek részesei vagyunk. Ez(eke)t gazdagíthatjuk életünk során, s ez(eke)t hagyhatjuk örökül gyermekeinknek, unokáinknak. Nyelv nélkül nem is lennénk emberek, s nem is lenne kultúránk. Fajspecifikus kultúránk kulcsa maga a nyelv, mely a polgári nemzettudat kialakulása óta nemzeti identitásunk elsődleges pillére is. Sorozatunk első részében a nyelv születésének rejtélyeibe pillantunk be. 

A modern emberi nyelv, azaz a körülbelül olyan fejlett verbális kód, amely a ma Földön beszélt ötezer-hatezer nyelvet jellemzi, kizárólag a homo sapiens sapiens sajátja. Függetlenül attól, hogy számos állatfajnak, így pl. méheknek, delfineknek is rendkívül összetett kommunikációs kódrendszere van. Talán ezekről is írok itt egyszer. Persze nem ironikusan, hanem inkább némi rezignált fájdalommal azt is mondhatnám, hogy az ősi emberi nyelv nem olyan fejlett volt, mint a mai, hanem fejlettebb. Nagyjából olyan, mint nagyanyáink-nagyapáinké, akik még élő esti mesével ringatták álomba unokáikat. Az utóbbi negyedszázad kütyüáradata, s a kütyük kisgyermekek kezébe áradása ugyanis alaposan átrajzolta a nyelvi szocializáció terepeit, s ezzel az újabb nemzedékek verbális kompetenciáit is, na de ez már más téma…  

Jelenlegi tudásunk szerint modern nyelveink ősét nagyjából 170—130 ezer évvel ezelőtt, egyesek szerint már 200 ezer évvel ezelőtt beszélték Afrika középső övezetében, talán előbb annak nyugatabbi részein.  Innen indult a homo sapiens sapiens, leghatékonyabb fegyverével, nyelvével, világhódító útjára.  Először mindig az élelemben gazdag, kedvező klímájú tengerpartokat, folyóvölgyeket népesítette be, majd a túlnépesedő közösségek kevésbé erős csoportjainak új területek után kellett nézniük. Eurázsiát két szélső pont irányából hódították meg elődeink.  Délkelet-Ázsiában minimum hetven, a Pireneusi-félszigeten legalább negyvenezer éves nyomuk van. A Neander-völgyi ember, egyik legközelebbi és legkésőbb letűnő rokonunk szintén kb. 200 ezer éve lakta Eurázsia több övezetét. Dél-Európában akár tízezer, a Közel-Kelet pedig ennél jóval hosszabb időt is lakhatott társbérletben e két faj, s ennek megleljük a nyomát Eurázsia mai populációiban is: pl. a mai európai ember génállománya 1—4%-ban egyezhet a neandervölgyiekével. A két ember(al)faj közötti gyengéd szálak szövődésének ugyanis nem volt különösebb akadálya: a legmodernebb genetikaiadat-alapú, számítógépes arcrekonstrukciók szépen szemléltetik, hogy a homo sapiens sapienshez rendkívül hasonló megjelenésű fajról volt szó.

Készítette: I, Ryulong, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=228167

Az eddigiek kapcsán legalább két kérdést tehetünk föl hamarjában: miből valószínűsíti a tudomány, hogy a kb. 200.000 éve Afrikában megjelent elődeink már nagyon fejlett nyelvet beszélhettek? Miért maradtak alul a neandervölgyiek mint (al)faj velü(n)k szemben? Ezekre, mint a legtöbb őstörténeti és ősnyelv-történeti kérdésre csak több tudomány eredményeinek szinoptikus vizsgálatával adhatunk valószínű válaszokat.

A csontmaradványok kormeghatározása ma már „rutinfeladat” a természettudományokban. A megfelelő minőségű koponyacsont-maradványok archeogenetikai vizsgálata, genomszekvenálása úgyszintén. Fogósabb a fejlett emberi nyelv megjelenésének kérdése. Nos, ezt a megfelelő antropológiai és neurolingvisztikai tudás ötvözésével lehet megkísérelni megválaszolni. A homo sapiens sapiens középnyugat-afrikai példányainak ugyanolyan fejlettek voltak a hangképző szerveik és mentális képességeik, mint a mieink. Igen valószínűtlen feltételezés lenne, hogy ezeket mondjuk „fölöslegesen fejlesztették volna”, más szóval funkciótlanok maradtak volna, majd egyszer csak isteni sugallatra, egyik pillanatról a másikra kezdtek volna el egymással beszélgetni. A biológiai adaptáció gyakorlata szerint aligha képzelhető el, hogy egy fajnak tartósan olyan szervei legyenek, melyeket nem használ semmire. Mutatis mutandis, ez a nyelvre is igaz: abban a szélsőséges nyelvi esetben, ha egy nyelvi elem funkciótlanná, feleslegessé válik, vagy új funkciót kap vagy eltűnik. Ha tehát eleink beszédszervei alkalmasak voltak 20-50 fonémából (hangból) álló fonémasorok (hangsorok) és ezzel korlátlan számú nyelvi jel (szó, grammatikai elem) létrehozására, akkor ezeket nyilván létre is hozták. Bolondok lettek volna lemondani egy ilyen hatalmas fegyverről…

Éppen e tény magyarázza, hogyan szoríthatta ki a homo sapiens sapiens a neandervölgyieket, Európa valódi őslakosait. A neandervölgyiek „beszélőkéje”, hangképző szerveinek anatómiája nem tette lehetővé a mienkhez hasonló fejlett verbális kód, árnyalt fonémasorok létrehozását. Így minden stratégiai tevékenységben alulmaradtak az új jövevényekkel szemben: a nyelvi csatát vesztették el, és ezzel mindent elvesztettek. Ez a legvalószínűbb magyarázat a neandervölgyiek kiszorulására. Ezzel szemben a különféle spekulatív, hírlapi szex-elméletek jóval kevésbé meggyőzőek.  Azt persze, hogy a két faj egyébként megfért volna egymás mellett, a már említett genetikai örökség bizonyítja: sokunkban él őseink neandervölgyiekkel közös boldog pillanatainak emléke.    

Barlangfestmény a Lascaux-i barlangból Forrás:wikipedia

Sajnos azonban annál többet, minthogy fejlett emberi nyelvet használhattak ezen igen korai eleink is, tényszerűen és szakszerűen nem mondhatunk. Az oka világos: semmilyen értelmezhető adatunk nem maradt fönn ezekből az ősrégi időkből. A jelenleg ismert legkorábbi barlangrajzok alig 40.000 évesek, és azok is elősorban a vadász-mágia részei, értelmezhető nyelvi szimbólumok nélkül. A figyelmes olvasó azt mégis észreveheti, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint elképzelhető az emberi nyelv monogenetikus születése. Ilyen monogenetikus nyelvszületésről tudósít a bábeli nyelvzavar története is Mózes első könyvében. (Egyetlen nyelvből született sok.) 

További alapvető probléma, hogy az írásbeliség igen fiatal társjelensége az emberi beszédnek. Az élő, kimondott szó tehát akár bő ötszázszor „öregebb” lehet, mint a legrégebbi ismert írásos emlékek Kínában és a Közel-Keleten. Emiatt rendhagyó kicsit sorozatunk bevezető része: írott nyelvi adatok híján meg kell elégednünk bizonyos nyelvtörténeti valószínűségekkel. 

No persze a vérbeli nyelvtörténészek rendületlenül bíznak abban, hogy újabb és újabb, nyelvileg értelmezhető emlékek kerülnek elő, az azonban még elméletben is kizárt, hogy nyelvünk születésének korából valaha is írásos nyomra bukkanjunk.

Dr. Pomozi Péter, Magyarságkutató Intézet
a Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont igazgatója

 

Legfontosabb felhasznált nyelvtörténeti források:
Korhonen, Mikko: Kielen synty.  WSOY, Juva, 1993.
M.Müller, Horst (Hg.) Arbeitsbuch linguistik. Ferdinand Schöningh, Paderborn – München – Wien Zürich, 2009. 223–240.
Pomozi Péter – Katona József Álmos: Magyar nyelv 11. tankönyv. (MNy11TB). Oktatási Hivatal, 2022.  Budapest, 6–9.