A korábban ehelyütt már röviden bemutatott, a pécsi Klimo-könyvtárban őrzött iskoladrámák közül az egyetlen francia nyelvűt mutatta be Majorossy Imre a könyvtár nyilvánossá tételének kétszázötvenedik évfordulója alkalmából tartott konferencián.

A Klimo György pécsi püspök (1751-1777) által 1774-ben a nyilvánosság számára is megnyíló könyvtárban egyetlen, francia nyelvű, iskoladrámaként azonosított művet találunk. A Benjamin ou la reconnoissance de Joseph (Benjámin, vagyis József fölismerése) című, háromfelvonásos, többnyire hét-hét jelenetből álló, nyolcadrét alakú füzetben megjelent mű nem eredeti, hanem Pierre-Joseph Arthuys (1692–1721) jezsuitának eredetileg Párizsban, 1749-ben napvilágot látott munkája. Rövid életének kevésszámú alkotása közül csak az egyik ez a bibliai tárgyú, alexandrinokban írott színdarab, amely Jákob tizenkét fia közül a legkisebbet, Benjámint teszi meg főszereplőnek, ám – amint az alcímből kitűnik – valójában József történetének egyik parafrázisáról van szó.

A Józsefet és testvéreit, továbbá József fiait, Józsefnek egy Ramesses nevű bizalmasát, hat testőrt és parancsnokukat fölvonultató mű Pécsett föllelhető kiadása egy soproni, 1768-ban színpadra vitt előadás emléke, mely előzékén még a helyszínről is, színlapján pedig az előadókról tudósít. A Zichy Ferenc győri püspöknek szóló ajánlásában pedig a kötet összeállítói elárulják, hogyan kerülhetett sor arra a kulturális különlegességre, hogy a túlnyomórészt német nyelvű városban egy francia nyelvű színdarab mutattassék be: a nemrég megkezdett franciatanulásban tett bámulatos előrehaladás bizonyítása.

A színmű francia nyelvére egyébként némi magyarázatot adhat a nemzetközi előadógárda is: a fiatalok között megtalálható Klimo György pécsi püspök unokaöccse, Imre; egy Festetics gróf, egy olasz, négy magyar, két német, illetve három francia növendék. Közöttük minden bizonnyal a francia lehetett a közös nyelv, a Biblia ismerete pedig a biztos közös tudásanyag.

A pécsi könyvtárban föllelhető különlegesség a katolikus megújulás korának kulturális tendenciáiba illeszkedik: erkölcsi és hitbéli oktatás a hittartalom élővé tétele, megelevenítése révén, bibliai, mitológiai, egyháztörténeti alapanyag segítségével. A sajnálatosan fiatalon elhunyt jezsuita szerző igen szabadon bánt a szentírási alapanyaggal. Míg az egyik korábban ismertetett, Pécsett ugyancsak föllelhető színmű, a ferences Grgur Čevapović Josip, sin Jakoba patriarke (József, Jakab pátriárka fia) című alkotása nemcsak hogy ragaszkodik a szentírási szöveghez, de láb- és végjegyzetekben bőséges magyarázatokat is nyújt, művét pedig ma is énekelhető dalbetétekkel valóságos zenés játékká fejleszti, addig Arthuys voltaképpen azokat a részleteket költi meg, melyekről a Teremtés könyve nem tudósít: József tépelődéseit, egyiptomi barátságát egy helyi bizalmasával, valamint testvéreinek egymás közti viszályát. A József elveszejtésére irányuló kísérlet, Egyiptomba kerülése és fontos polcra emelkedése már mint kész tények kerülnek elő. A szerzői utasítás szerint a darab mindvégig a memphisi fáraói palotában játszódik, valójában azonban mind a dramaturgia, mind a rendezői utasítások több helyen arra utalnak, hogy legalábbis egy-egy jelenet a palotán, sőt, akár Memphisen kívül is játszódhat.

Jóllehet a József-történet olyan részlete a Szentírásnak, melynek számos részlete viszonylag ismert, talán mégsem haszontalan röviden összefoglalni belőle legalább azt a szakaszt, amelyet a vizsgált színmű földolgozott. Mára már az is többnyire köztudott, hogy kompozíciója, nyelvezete és jellemábrázolása arra utal, hogy az elbeszélés a Teremtés könyvének szerkesztésekor többé-kevésbé egységes szerkezetű elbeszélésként már készen állhatott, és mint ilyen került bele a kanonizált szövegbe – még ha a Júda és Támár problematikus kapcsolatáról, illetve a gyermekeikről, Perecről és Szeráchról szóló, 38. fejezet szervetlenül kap is helyet a József-történetet bemutató fejezetek között.

Ehelyütt nincsen mód a színművet végigkövetni, a legkülönösebb részletre azonban mégis érdemes egy gyors pillantást vetni. Miután József – a kultusz kinyilatkoztatott meghatározása előtt, tehát valójában anakronisztikus módon – italáldozatot mutat be, ihletett (Szentlélektől megszállt?) állapotba kerül: egyrészt fölsejlik előtte Kánaán elfoglalása, másrészt fölidézi Izajás jóslatát az eljövendő Messiásról, továbbá Mózes elkövetkezendő szabadító tettét is. Imádsága végén egyiptomi bizalmasa – Ramesses, egy költött alak – meglepi, így tanúja lesz, amint József abban reménykedik: talán Júdás árulása elkerülhető. Következésképp – bár ez nem hangzik el, mégis sejthető – Jézus megtestesülésével a földön megvalósulhat a mennyország. Ramesses szerint hiábavaló a reménykedés, ám József erősködik: bizonyos a jóslatában.

Éppen a mű keletkezésének korának szempontjából érdemes egy pillantást vetni Ramesses alakjára, hiszen szerepe túlnő az egyszerű mellékszereplőén: ő a francia klasszicista dráma valet-figurája, azaz a bizalmas, a társalkodó(nő), a barát szerepe – ám sohasem egyenrangú a tekintélyesebb úr, barát, mester alakjával. Nem rabszolga, de nem is uraság. A valet mindig alárendelt szerepet játszik: hozzászól, de nem dönt; befolyásolni kísérel meg, de felelősséget nem vállal, mert nem vállalhat. A legkézenfekvőbb példákat Molière-nél találjuk: a valet szerepét tölti be Scapin (Scapin furfangjai), illetve talán még ismertebb módon Dorine (Tartuffe). És legyünk bátrak a magyar irodalom egyik legbriliánsabb vígjátékára is utalni: Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában Gál ugyan megpróbál társszerzője maradni Turainak, valójában azonban még a valet-szerepben is alig tud kibontakozni.

A francia nyelvű József-darab lezárása nem tér el a kinyilatkoztatott szöveg tartalmától: József fölfedi magát testvérei előtt, akik bűnbánatot gyakorolnak, így József megbocsát. A korabeli és a mai befogadó számára egyaránt fölvetődik a kérdés: miért határozta meg műfaji alcímében önmagát a darab mint tragédie chrétienne?

A József és testvérei közötti kiengesztelődés önmagában nem látszik elégséges magyarázatot nyújtani erre: a válasz nyilvánvalóan több síkon rejtőzik. Egyrészt olvashatunk egy-két olyan mondatot, melyek a korabeli befogadóban – és még a mai bibliaolvasóban is – egyértelműen utalnak egy-egy evangéliumi, sőt, minden valószínűség szerint magától Jézustól származó mondásra. Föltűnő, hogy ezek a darab vége felé bukkannak föl. Az egyik éppen Józsefnek az önleleplezése: „Én vagyok József.” A zsidó-keresztény hit egyik alapját képező irodalmi gyűjtemény, melyet részleteiben és egészében a hit szent iratokként fogad el, egyértelmű részleteket tartalmaz arra, hogy ez a fordulat Isten önkinyilatkoztatásának eszköze – itt elegendő, ha a csipkebokor-jelenetre („Én vagyok, aki van.” Kiv 3,14a), illetve Jézus elfogatására gondolunk („Én vagyok.” Jn 18,5b). Amikor a mégoly költőien és szabadon kezelt, a szentírási szövegen alapuló színműben bármiféle visszatekintés és szemrehányás nélkül József egy egyszerű tőmondattal leplezi le magát testvérei előtt, a befogadók számára egyértelmű, hogy Istent magát, illetve Jézust idézi meg. A nyilvánvaló kronológiai hiba – nevezetesen, hogy Isten a csipkebokorban Mózesnek csak később jelenik meg – irreleváns, hiszen a darab a keletkezése idején a már közel évezredesen hagyományos József–Jézus-párhuzamba illeszkedik. Az önazonosítás később egy mellérendelt mondattal egészül ki („Én vagyok József, gyere, tapasztald meg!”) – akkor a kulcsmondat és a testi közelség ugyancsak egy emlékezetes evangéliumi részletet idéz föl: Jézus megjelenését Tamás apostolnak és a többieknek (Jn 20,27b).

Hasonlóan félreérthetetlen József kérdése Simeonhoz („Simeon, szeretsz te engem?”): miután a darabban Simeon képviselte a legszélsőségesebb álláspontot – József megölését javasolta –, József mégis – mintha Simeon bűnös tervéről tudomása lett volna – kiengesztelődésre és megbocsátásra szólít föl. A költött szöveg az üdvtörténetben így előre, a befogadók számára azonban vissza, a teljes üdvtörténetre utal. József ugyanis Jézusnak a János-evangélium utólagosan hozzáfűzött, 21. fejezetében fölbukkanó, (Simon) Péter hűségét firtató kérdését ismétli meg, illetve vételezi előre: „Simon, János fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16b) Ennek a kortársak számára – különösen pedig jezsuita környezetben – félreérthetetlen utalásnak kellett lennie.

A mű keresztény mivoltához pedig sokkal általánosabb megállapításként még hozzátehetjük: Józsefnek a darab során mindvégig tanúsított viselkedése is Jézust idézi föl, ahogyan ő viszonyult – türelmesen, alázatosan, a megaláztatásokat, sértéseket, sőt a kínhalált is eltűrve – földi életében a világhoz.

A pécsi Klimo-könyvtárban föllelhető különlegesség ismét csak arról tanúskodik, hogy a pécsi püspökök egykoron még a pasztorációs tevékenység révén is nyitottak voltak az európai irodalomra, és még saját műveltségükön is túlmutató módon – hiszen Klimo György nem tudott franciául... – igyekeztek szert tenni olyan művekre, melyek a korban modern oktatási és nevelési célokat szolgálták.