Már a kiegyezés után, a dualizmus időszakában is 1848. március 15-re nemzeti ünnepként tekintettek a Magyar Királyságban. A forradalom eszmei nagyságáért és az érte hozott áldozatért az akkori kortársak és az utána következő nemzedékek tisztelettel adóztak a hősök emlékének az évforduló napján nemcsak itthon, hanem külföldön is.

Az országhatáron túli megemlékezéseket eleinte a száműzetésbe kényszerülő vagy egyéb elfoglaltság miatt külföldön lévő magyarok tartották meg. A „külföld” tág fogalma leszűkíthető a korabeli közvélemény figyelmét is felkeltő földrajzi térségekre, amelyek között előkelő helyen szerepelt Kelet, s azon belül Törökország.

Már régen elhomályosult az egykor erős Oszmán Birodalom embert pusztító kegyetlenségének emléke. A török Kárpát-medencei jelenlétének megszűnte után egyre többször találtak itt menedéket a magyar állam függetlenségéért a Habsburgokkal szemben kiálló főméltóságok, politikusok, katonák, közemberek. Az 1848–1849-es szabadságharc menekülő honvédjeit és tisztikarát a török hadvezetés fogadta be, és az iszlám hitre való áttérés fejében diplomáciai védelemben is részesültek, így a magyar katonák közül sokan vettek részt a krími háborúban. A magyar közvélemény neheztelt Oroszországra, amiért segédkezett a szabadságharc letörésében, illetve törökbarátsága egyre nőtt az erősödő pánszláv mozgalmakra építő orosz terjeszkedés félelme miatt. A kiegyezés után a közlekedés keleti irányban is rendszeresebbé vált, hiszen a földközi-tengeri összeköttetést kiegészítették a dunai és a fekete-tengeri hajójáratok. A messziről érkező beszámolók pedig a sajtó révén széles tömegekhez jutottak el, és amelyek rendszerint a látottak különlegességéről (bazárról, női öltözetről, eltérő szokásokról stb.) szóltak.

A korszakban az általános műveltség emelését tűzte ki célul a Vasárnapi Ujság, amely szívesen közölte például a híres orientalista, Vámbéry Ármin (1832–1913) érdekes írásai mellett 1867-ben Reményi Károly (1837–1896) tudósítását is Guyon Richárd (1813–1856) szabadságharcos honvédfőparancsnok és török tábornok sztambuli sírjáról. „Kétszeres fájdalom fogja el a honfi szivét, ha rágondol azon hősökre, kik élve a honnak éltek, s halva idegen föld pora födi tetemeiket” – bevezető sorok után az 542. oldalon Reményi megemlékezett Zrínyi Ilona (1643–1703) és II. Rákóczi Ferenc (1676–1730) hasonló sorsáról. A két történelmi nagyság konstantinápolyi nyughelyéről később, 1876-ban, Vámbéry egyik jeles követője, Erődi Béla (1846–1936) adott részletes leírást. A zarándokhelynél azonban őt is átjárta a múlt iránt érzett belső kötelezettség: „A magyar, ki e templom falai közé lép s a sekrestyés által készséggel megmutatott sirt látja, mély gondolatokba merül el s egy egész kornak történelme vonul át emlékezetében” (50. lap).

A török fővárosban élő magyarok emlékező lelkiismereteként lépett fel Beszédes Kálmán (1839–1893) festőművész, aki ottléte során a tűzoltóság megszervezésén fáradozott, és időnként beszámolókat küldött haza a Fővárosi Lapok számára. Március 15-e alkalmával, szokása szerint, kilátogatott a sírkertbe, hogy lerója kegyeletét a történelem kiválóságainak. Bár a kinti magyarságnak több jómódú tagja is volt, mégis a művésznek 1879-ben azzal kellett szembesülnie, hogy a sírok az emlékezés minden jele nélkül, elhagyatva fogadták, és a lehangoló látvány megtapasztalását a budapesti irodalmi napilapban is megosztotta. A rákövetkező évben viszont kellemes csalódás érte, amikor március 15-én ismét „fölmelegítette a hazaszeretet lángja”, és kilátogatott a temetőbe, mert a sírhelyeket virágok, koszorúk és borostyánlevelek borították. A művész érdeklődésére a kertész elmondta: „»Reggel hét óra tájban bér­kocsi állt meg a temető kapuja előtt; két urhölgy kopogtatott a kapun s az egyik tudtomra adta, hogy a magyar sirtelek nehány síremlékét akarják meg­koszorúzni; a fiatalabbik befedett nagy kosarat vitt. Én segíteni akartam nekik, de ők nem engedték, pe­dig a nagy hóban nehezen tudtak haladni. Midőn eltávoztak, megjutalmaztak, bár nem tudom miért. Meghagyták, ne szóljak róluk senkinek.«” A festőnek sikerült kiderítenie a hölgyek kilétét, és felkereste őket: az anyától és leányától megtudta, hogy az ő előző évben megjelent írása nyomán határozták el a sírok gondozását. A két nőnek azonban még volt egy elhelyezendő koszorúja, és kérésükre elvitte Guyon Richárd emlékművéhez, melyen magyarul a következő felirat állt: „»Frankhon ivadéka, Angolhon szülötte, Magyarhon vitéze«”. A kőoszlop magasztos csendjéből hazatérő, a múlt megpróbáltatásain merengő festőnek Bajza József (1804–1858) A bajnok nője című költeményének néhány sora jutott eszébe: „A bajnak jutalma / Vérsebek, halál, / És rideg dicsőség / Sír márványinál.” Beszédes Kálmántól az emberi sors és a történelmi fordulók találkozásáról szőtt gondolatokat is tartalmazó március 15-i híradást a Fővárosi Lapok 1880. március 31-i számának 364. oldalán olvashatta a korabeli nagyközönség.

Az utókor tiszteletben tartotta az elhunytak óhaját, különösen, ha ennek még életükben hangot adtak. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc költője is így cselekedett. Petőfi Sándor Nemzeti dal című – közismertebben Talpra magyar! kezdetű – verse nemcsak a nemzeti önérzetnek adta meg az alaphangot, hanem a hősök emlékezetének kultuszát is eleven kötelességgé tette: „Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” A lánglelkű költőnek ez a kérése teljesült. Mint ahogy felszólításának bátor szellemét is megidézték a későbbi nemzedékek, hiszen az ifjúság 1881-től kezdődően már emelt fővel ünnepelte március 15-ét a forradalom egykori, belvárosi színhelyén.