Mozaik a kárpátaljai magyar irodalomból 4. rész. A Szovjetunió éveiben
1944-ben megtörtént a harmadik államfordulat: Kárpátalja a fiatal Szovjetunió része lett. Politikai tisztogatások kezdődtek, ami érzékenyen érintette a helyi német, magyar és ruszin lakosságot. A sztálinisták a magyar nép háborús felelősségét hangoztatva -a „kollektív bűnösség” és a „bűnös nép” elvét alkalmazva -a kárpátaljai magyar közösséget is a teljes jogfosztottság állapotába kényszeríttették.
Az elkövetkező rövid időszakot letartóztatások, deportálások jellemezték. Külön fejezete a kárpátaljai magyar irodalomnak a „málenykij robot” időszakában született úgynevezett lágerirodalom. A több éves szenvedés alatt az éhező, hazájuktól távolra hurcolt emberek sok esetben fejben tartották verseiket, mivel nem volt hova és nem volt mivel írniuk. Műveik csak évtizedekkel később, a nyolcvanas évektől kezdve jelenhettek meg, váltak ismertté a nagyközönség számára.
A kárpátaljai értelmiség sorait ez az időszak is megtizedelte. Akik nem a lágerekben, munkatáborokban, a Don-kanyarban, vagy hadifogságban lelték halálukat, azok kivándoroltak Nyugatra. Az itthon maradottak egy részét koholt vádak alapján ítélték el, sokakat szibériai börtönökbe deportáltak, a többiek elhallgattak.
Ezt követően új fejezet kezdődött a kárpátaljai magyar irodalom történetében. Olyan irodalmi körök, stúdiók szerveződtek, amelyek munkáját állandó felügyelet alatt tartották, sokszor maguk a tagok voltak a hatalmi szervek besúgói.
Az első irodalmi műhelynek tartják a Beregszászi Irodalmi Kört, amelynek létrehozója az 1940-es évek végén elindított Vörös Zászló című járási lap. Alapítói Svéd Ármin, Győry Dezső, Drávay Gizella, Szenes (Kroó) László, Baraté Ferenc, Sütő Kálmán. Később csatlakozott hozzájuk Bihari Sándor, Iván Tihamér, Kiss Béla, Vántus Bertalan, Karádi László, Bakos Róza. A csekély publikálási lehetőséget nyújtó lapon kívül magyar kiadványok ebben az időben nem jelentek meg. Később néhányan áttelepültek Magyarországra, köztük Győry Dezső is, aki az indulásnál a kör vezéralakja volt. Önálló verseskötete jelent meg Sütő Kálmánnak és Bihari Sándornak, később azonban ők is elhallgattak. Ezek a szerzők nem tudtak írói nemzedékké szerveződni. A ’60-as évek végén jelentkező új nemzedék – Kovács Vilmos szellemi vezérletével – már fontos szerepet játszott a helyi magyar irodalmi élet újraindításában2.
A hatvanas évek második felében a kárpátaljai magyar irodalmi közélet és kultúra fokozatosan két személy köré összpontosul. Az egyik az a Balla László, akit a kritika később (amikor már lehetett!) a rendszer kiszolgálójaként jellemzett, aki a szovjet irodalom ideológiáját terjesztette írásaiban. Vele szemben a szellemi ellenállást képviselte Kovács Vilmos, aki a Holnap is élünk című regényének 1965-ös kiadása után egyre inkább vezéregyénisége, sőt később példaképe lett a kárpátaljai magyar íróknak, költőknek. Az irodalmi csatározások színtere ebben az időszakban néhány „szamizdatos” kiadvány, többek között az S. Benedek András szellemi vezérletével indult Forrás Irodalmi Stúdió.
1963-ban megnyílt az Ungvári Állami Egyetem Magyar Filológiai Tanszéke. Az elmúlt 60 évben itt tanult a kárpátaljai magyar értelmiség színe-java. Itt kezdte irodalmi munkásságát a kárpátaljai írók és költők jelentős része, akik már egyetemista korukban irodalmi körökbe szerveződtek, bekapcsolódtak az ungvári, valamint a kárpátaljai írótársadalom mozgalmaiba. Fiatalon lehetőségeket kaptak a területi lapok irodalmi rovataiban történő megjelenésre, majd önálló kötetekkel is jelentkeztek.
Aztán almanachok, antológiák is napvilágot láttak, a legismertebbek ebből a korszakból a Szivárványszínben (1977), Lendület (1982), Sugaras utakon (1985), Vergődő szél (1990).
„Ungnak és Tiszának
Örök a járása.
Mint konok szívünknek
Szilaj lobogása.
Szilaj sodorása
Ungnak és Tiszának.
őrzői vagyunk még
Ezeréves lángnak.”