A nyári napforduló az év egyik legjelentősebb fordulópontja, amelyhez a magyar hagyományvilágban számos szokás, hiedelem és közösségi ünnep kapcsolódik. A Szent Iván-éji tüzek, a termékenység- és egészségvarázsló szertartások, valamint a népi emlékezetben fennmaradt mondák egyaránt arról tanúskodnak, hogy eleink különös figyelemmel kísérték a természet rendjének e kiemelkedő pillanatát. 

Elérkeztünk az esztendő deléhez, a nyári napfordulóhoz: „Tüzét megrakatja virágos Szent János, / Világolj, világolj, csak addig világolj, / Míg én nálad vagyok, / És ha én elmegyek, te is elaludjál. / Tüzit megrakatjuk, négyszögre rakatjuk, / Egyik szögén ülnek szép öregasszonyok, / A másikon ülnek szép öregemberek, / Harmadikon ülnek szép ifjú legények, / Negyediken ülnek szép hajadon leányok.”

Június 24-e Szent Iván, azaz Keresztelő Szent János születésének jeles napja. Melyet népünk, – mint azt az idézett zoboralji énekben hallottuk „virágos” Szent Jánosként emleget – mint a nyári napforduló ősi ünnepét. A följegyzések szerint hazánkban már a 11. században is gyújtottak tüzet az emberek ilyenkor. A naphoz kötődő közmondás egyik korai említése Heltai Gáspártól származik – e szerint: „Hallottam, hogy igen hosszú a szent Iván éneke. Az ördög ugyanis azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta.” Jeles reformátorunk mindjárt magyarázatot is fűz hozzá: „Bezzeg otrombaság efféle tudományokat behozni, és elhinni a keresztényi gyüleközetbe, melyekről az Istennek Szentjei, mind a próféták mind pedig az apostolok semmit nem tudtanak…”. Bod Péter uram, az erdélyi magyarigen tudós prédikátora azt írja, hogy az ő idejében: „Néhol kerekeket forgattak annak emlékezetére, hogy a nap immár a’ maga abroncsának felső pontjára felhágott s meg is fordult… Ilyenkor üszögöket vittek a gyermekek, és felszúrták a káposztáskertben, hogy a hernyó a káposztát meg ne egye, vagy a vetések közé, hogy a gabona meg ne üszkösödjék.” –eddig az idézet– Nálunk az Alföldön, még jó száz esztendővel ezelőtt is a szentiváni tűzbe dobott és ott megsült gyümölcsnek, leginkább a nyári, borízű almának különös gyógyító erőt tulajdonítottak.

De ezekhez a napokhoz érdekes kincsmondák is társulnak. Úgy mondták a régi kígyósiak, hogy valamikor pompás falu volt Apáti. Mára visszavett arrafelé mindent a puszta, nyoma sincs az egykor virágzó falunak, de még a kőből és táglából rakott templomának sem. A hagyomány szerint az egykori kolostor pincéjébe rejtették minden érté-küket – éppen ötszáz esztendeje a törökök véres dúlásának idején az itt élő szerzetesek, de még a környék község lakói is. Kádakban állott ott Mátyás király aranyforintja, Ulászló ezüst dénárja, pompás kelyhet, kupák sorakoztak a polcokon, de még az asszonyok, lányok ékszerei, vitézek pecsétes gyűrűi is. Úgy mondta a vén pénzásó Ábris bácsi, hogy a bejáratot annak idején egy ménkű nagy malomkővel zárták le, amit egy titokzatos fekete kakas őriz. 

A környék népe még kerül az Apáti kincses pincét – mert nem tiszta, keresztény embernek való hely az! Ábris bátyánk még azt is tudni vélte, bizalmasan el is mondta öregapámnak, hogy aki kapzsiságból, hátsó szándékkal közelítene hozzá, hát az bizony többé nem látja meg az áldott napot! „Në nyúlj fiam ahon a kincshön, –figyelmeztetett az egykor arra felé lakó szom-szédasszonyunk, Julis néni– mer’ a fődnek is lelke van”

Az egész azért jutott eszembe éppen most, mert azt is tudni vélték a régiek, hogy ilyenkor, Szent Iván éjjelén egy fehér ruhás apáca jön ki a dombból. Nem szól az senkihez, nem is ijesztő, csak imádkozik és figyel. Ha valaki tiszta szívvel közelít fel, mert mondjuk, arra visz az útja, annak szépen köszön: „Dicsértessek a Jézus Krisztus!” Mások pedig arra esküsznek, hogy az ilyenkor szokásos nyári viharok idején a föld megmozdul, a domb alól csengő pénz csörgése hallatszik. Mintha valaki aranyat forgatna a kezében, a mélyben. De ásni tilos – mondják az öregek – mert a kincs csak addig marad ott, amíg a közösség emlékszik rá. Ha valaki kiemeli, annak bizony örökre elvész a szerencséje.

Június 27-e Szent László királyunk ünnepe. Népünk emlékezetében, tudatában nem egy évszázadokkal korábbi történelmi alak él, hanem Isten élő, ható és karnyújtásnyira lévő kegyelmi eszköze. László alakjában előttünk áll egyrészt a napkeleti hagyományaink eszményi hőse, másrészt az európai, keresztény lovagkirály eszményített alakja is. Ezért van, teli hazánk a Szeret partjától a Lajtáig, a Tátra ormaitól az Al-Dunáig lova patkójának nyomával, fölfakadó források éltető vizével, az ő emlékét őrző sziklákkal, barlangokkal, fákkal. Ezért tekint ránk ősi freskóinkról egy véres világból László szelíd, Krisztus–arca s vele a jó győzelmének örök reménye. Úgy él népünk emlékezetében, mint a szolgáló szeretet példája, aki nem csupán vonzó termetével, Krisztus vonásait idéző arcával tűnik ki, de erejével, bátorságával és bölcsességével is. Nevet adó, szentelő hős, akiről éppen ezért maradt fönn annyi legenda, annyi emlék s a tudat, hogy veszély esetén fölkel váradi sírjából, hogy megsegítse övéit…

Mindezt, tehát a magyar államiság eszményének alapját így foglalja össze ősi Szent László énekünk: „Mert kiválasztott a Szűz Mária, / és felmagasztalt sok ajándékkal, / hogy te őrizzed s megoltalmazzad / néki ajánlott jó Magyarországot. // Dicsérnek téged szent zsolozsmával, / papok, diákok és városi népek, / dicsérnek téged magyarok, mondván: / Üdvözlégy a mennyben, Szent László király!”