Noha a lecsó minden bizonnyal balkáni eredetű étel, mára a magyar gasztronómia egyik meghatározó alappillérének és a magyar ételklasszikusok sorába tartozó fogásnak tartjuk.

Maga a név „származékszó, alakulásmódja azonban bizonytalan. Vagy az elavult lecs 'szétfőtt zöldség' főnévnek [1903] kicsinyítő képzős származéka, vagy a nyelvjárási lecseg 'locsogva áramlik' igének [1832], a locsog magas hangrendű párjának főnevesült -ó képzős melléknévi igenévi alakja. Nyelvünkből számos más nyelvbe átkerült, részben konzervexportunk révén, vö. német Letscho 'paprikából és paradicsomból készült magyar étel'.”¹

A paprika a XVIII. században, míg a paradicsom csak a XIX. században vált rendszeresen használt alapanyaggá a hazai konyhaművészetben, az elnevezés ennél jóval régebbi eredetű, és feltételezhető, hogy korábban egy hasonlóan összefőzött ételféleséget jelölt.

Jelentősége nemcsak kulturális, hanem gazdasági értelemben is megmutatkozott: az 1960-as években a magyar lecsó megnevezést a magyar konzervekkel együtt exportáltuk. Ekkor szerette meg a világ a magyarok kedvelt ételét.  Csak néhány idegen nyelvű példa szakírásokból, gyűjtésekből, szótárakból:

• szlovákul lečo ²  
• németül letscho³  
• lengyelül leczo ⁴ 
• oroszul лечо  ⁵ 
• litvánul és lettül lečo ⁶  
• ukránul лечо  ⁷٫ ⁸  

Bár az nem tisztázott, hogy pontosan mikor vált a lecsó a magyar konyha meghatározó fogásává, de az bizonyos, hogy népszerűsége a XX. század elejére alakult ki. 

A szó legkorábbi ismert nyelvészeti előfordulása 1914-re datálható. Horváth Sándor a Magyar Nyelv című folyóirat 1914-es évfolyamának 43. számában, a Népnyelv rovatban Tájszók Diósjenőről (Nógrád m.) címmel közölt szógyűjteményében dokumentálta a kifejezést. A listában az alábbi bejegyzés szerepel: „lëcső, lëcsó = zöldpaprika paradicsommal.” ⁹

Számos lecsós receptre bukkanunk a múlt század elején az ismert szakácskönyvekben, sőt, megénekelték az operett műfajában is. Kinek ne csengene a fülébe az ismert dalbetét szövege Eisemann Mihály Egy csók és más semmi című operettjéből, amelyet a Magyar Színház 1932 májusában mutatott be először. (Itt megtekinthető: ¹º ).

Ez az egyszerű, de változatosan elkészíthető magyar egytálétel jól példázza a mondást: „Ahány ház, annyi szokás.” A lecsó receptje jelentős mértékben eltérhet nemcsak tájegységenként, hanem akár egyazon családon belül is, ahol az elkészítés módját az egyéni ízlések és hagyományok formálják. Egyesek rizst, tököt, darált húst vagy szalonnakockákat adnak hozzá, míg mások kolbászosan, omlettként tálalva részesítik előnyben. Az is vitatott kérdés, hogy az autentikus lecsóba való-e tojás és pirospaprika.

Karinthy Frigyes, a neves író és humorista, a Skarlát novellájában (1936) kiemelte a lecsó iránti rajongását, ezzel is tovább erősítve az étel kulturális jelentőségét.

„Többször kikukkantam a konyhába, s elragadtatással állapítottam meg, hogy végre kedvenc vacsorám készül, amiért hetek óta harcoltam hiába: lecsós kolbász, belévert tojással és juhtúrós galuska.” […] Élénken láttam a lecsó aranypiros levét, az úszkáló kolbászkarikákat s a sárga, ruganyos-kemény galuskán sustorgó csípős juhtúrókupacokat.” ¹¹

A sokféle lecsónak néha névvariánsai is alakultak. Amikor csak az alapanyagokat rottyantjuk össze, és nem teszünk bele sem tejfölt, sem tojást, akkor hívhatjuk szatyorásnak, mint az öregjeink nevezték például a kárpátaljai Munkácsi járásban. Amikor pedig otthon terem, estére csak összevágjuk a kellő mennyiségű zöldséget, és hideglecsó néven szeretjük késő őszig, míg ontja a kert magából.