A Kárpát–medencei magyarság legnagyobb közös hagyományőrző ünnepén, a hetedik alkalommal megrendezett Ősök napján Bugacon a Magyarságkutató Intézet négy előadással is képviseltette magát.

A meótiszi ingoványokról és az ott maradt rokon népekről tartott előadásában Dr. Agócs Gergely a Don torkolatvidékén élő nogajok és krími tatárok körében évek óta folyó terepmunkát mutatta be. Az összesen alig több mint százezer főt számláló nogaj nép ma szétszóródva él, nyugat felől a Románia Fekete-tenger melléki, dobrudzsai régiójától elindulva, a Krím félszigeten és a Kaukázus északi előterén át, keleten Észak-Dagesztánig, illetve a Volga torkolatvidékén túli, nyugat-kazahsztáni területekig tartó hatalmas földrajzi övezetben.

A múltban a nogaj törzsek a pusztai nagyállattartó, nemezházlakó pásztorok nomád életformáját folytatták, így ez a nép tekinthető a honfoglaló magyarok életvitelét képviselő s azt a közelmúltig fenntartó, hozzánk legközelebb eső etnikumnak. Az eddigi, elsősorban népzenei anyagot feltáró expedíciók során a nogajok hagyományos zenei kultúrájában dokumentált mintegy másfél ezer dallam vizsgálata azt mutatja, hogy azok közel hetven százaléka viseli magán a magyar népzene alaktani jegyeit.

A krími tatárok népdalai között is bőven találunk a magyar népzene morfológiai jegyeit viselő dallamalakzatokat, egyes esetekben olyanokat, amelyek típusai jelen vannak a mi zenefolklórunk rendszerében is. Előadásában az e gyűjtéseiből származó dallampéldák segítségével mutatott rá a legszembetűnőbb párhuzamokra.

Az előadás hangzó, illetve videófelvételeken is bemutatott nogaj, illetve krími tatár dallampéldái a magyar hagyományban feltárt dallamtípusok olyan közeli változatainak tekinthetők, hogy ha azokat magyarok magyar szöveggel énekelték volna, akkor bizonyára minden fenntartás nélkül helyet kaphattak volna a magyar népzene nagy, összefoglaló gyűjteményeiben.

Dr. Neparáczki Endre előadásában a Kárpát-medence hun kori és honfoglalás kori népességének genetikai kapcsolatairól beszélt a legújabb kutatások adatainak tükrében. Előadása elején emlékeztetőül felvetítette, hogy az archeogenetikai kutatások alkalmasak az egyének és népességek földrajzi származásának vizsgálatára, a populációk rokonsági szintjének meghatározására, és akár a népességek létszámbecslését is el tudjuk végezni, de nyelvészeti következtetésekre nem alkalmas az archeogenetika módszertana.

Az előadó bemutatta, hogy mire jutottak a honfoglaló népesség apai és anyai vonalainak vizsgálatával, ehhez képest miben egészült ki a honfoglalók genetikai története a teljes genomelemzések után. Ezt követően az Árpád-ház genetikai vizsgálatának eddigi eredményeiről számolt be, a felkérésnek megfelelőlen kiemelve azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a hunokhoz vezetnek vissza. 

A Magyarságkutató Intézet megújuló kutatási koncepciójának vezérelveiről tartott előadást Dr. Csornay Boldizsár tudományos főigazgató-helyettes. Mint kifejtette, a Magyarságkutató Intézet új vezetése az intézményt ismét a tudományos elvárásoknak megfelelő pályára kívánja állítani, ennek megfelelően új tudományos stratégiát dolgoznak ki.

Az intézet a szakmai partnerekkel történő együttműködéseket is tovább bővíti, ennek kiemelkedő példája, hogy a Magyarságkutató Intézet ismét részt vehetett az idei Ősök Napja rendezvényen, a Magyar Turán Alapítvánnyal való együttműködés keretében. 

A főigazgató-helyettes előadásában kitért a magyarság korai történetére is. Több példán keresztül bemutatta, hogy kiemelt jelentőségű az objektív tényeken alapuló történelmi szemlélet, amelyhez szorosan kötődik az egészséges nemzettudat erősödése. 

Széles körben elterjedt, hogy a 907-es pozsonyi csatát megelőző időszakban a frankok kijelentették, hogy a magyarokat ki kell irtani. Ezzel szemben Dr. Csornay Boldizsár az eredeti latin szöveget elemezve bemutatta, hogy a szöveg értelmében csak a Bajor Királyságból akarták elűzni a magyarokat. Idézte továbbá a XII. században élt Freisingi Ottó egyoldalú véleményét is, amely gyalázatos képet festett a korai magyarságról. Ezzel szemben ugyanabban az időben egy a Magyar Királyságban hosszabb időt eltöltött ibériai arab kereskedő véleményét is bemutatta, amely szerint a Magyar Királyság egy virágzó, gazdag, az ott élőknek jólétet biztosító katonai nagyhatalom volt. 

A magyar történelem kezdeteiről szóló legkorábbról fennmaradt hazai geszták és krónikák tartalmaznak hunokhoz visszavezető emlékezetszálakat – hívta fel a figyelmet Dr. Szabados György. A Hun szálak a magyar őstörténet szövetében című előadásában rámutatott, hogy ezek a szálak két szinten haladnak: az elit szintje az első magyar uralkodóház Attila-hagyománya, az etnikus szint a magyarok hun hagyománya; ezt színesíti a székelyek különálló kapcsolódása a hunokhoz.

Régóta folyik vita e hagyományfonal egyes szálainak eredetéről és hitelességéről. Előadása az alábbi megfontolások mentén haladt:

• Mi az identitást megalapozó mítoszi és történeti szövegek lehetséges viszonya? Mennyire jellemzi a múltszépítés és politikai haszonelvűség egyes gesztáinkat/krónikáinkat?
• Identitásformák. Régóta többféle szervező erő fog össze embereket. A korai múlt sokszor összetéveszthető két közösségi létformája az állami és az etnikai szerveződés.
• A néppé válás (etnogenezis) nem egy elképzelt origóból kiinduló lineáris folyamat, hanem több szálon futó cselekményrendszer, s egyes fejezetei több színtéren játszódnak le.

A magyar őstörténetbe így fonódhatnak hun szálak. A Hun Birodalom összeomlása (453) után népe visszahúzódott keletre, majd változó politikai/etnikai formációkban élte tovább életét. 528 körül a Fekete-tenger vidékén egy „Muagyerisz” nevű kutrigur-hun király uralkodott. 568-ban a „var és chunni” avarok hatalmuk alá vonták a Kárpát-medencét. Közéjük előbb a szintén „var és chunni” tarniachok, szabirok, kutrigurok érkeztek (595 körül), majd az onogurok (670 körül). Az Avar Kaganátus megszűnése (822 k.) nem járt népének kipusztulásával: 871 körül keresztény, frank főség alatt élő „hunok” birtokolják földjeiket.

A Kárpát-medencét integráló (862 k. – 895) Magyar Nagyfejedelemség által helyben talált „avar” túlélők a berendezkedő magyar állam köznépévé váltak. Az Árpád-ház Attila-hagyománya politikai érdek ellen való, hiteles ősvállalás lehetett akkor, amikor a keresztény uralkodók ténylegesen a „szent királyok nemzetsége” tagjaiként erősítették legitimációjukat.