Újkígyós, Csanádapáca s a többi környékbeli szegedi eredetű magyar település sajátos, régies vallásosságát a Szeged-környéki katolikus világból hozta magával. Tudjuk, hogy a XVI. század elején országosan elterjedt protestantizmus a székelyföldi Csík és néhány vele határos székely terület népén kívül csak a „szögedi nemzetöt” hagyta lelkileg érintetlenül.

Újkígyós, Csanádapáca s a többi környékbeli szegedi eredetű magyar település sajátos, régies vallásosságát a Szeged-környéki katolikus világból hozta magával. Tudjuk, hogy a XVI. század elején országosan elterjedt protestantizmus a székelyföldi Csík és néhány vele határos székely terület népén kívül csak a „szögedi nemzetöt” hagyta lelkileg érintetlenül. Minden bizonnyal nagy szerepe volt ebben a ferencrendi szerzeteseknek, akiknek a Keleti-Kárpátok lábánál Csíksomlyón, a Tisza és a Maros összefolyásának közelében pedig Alsóvároson volt anyaházuk. A ferences szerzetesek, akiket a nép egyszerűen csak barátoknak nevezett, valóban törzsökös, magyar népünkből való, a magyar népet és annak szellemiségét tisztelő férfiak voltak. Életük krisztusi tisztaságát tisztelte a nép, és érezte, hogy mi sem áll tőlük távolabb, mint az életidegen tudásból fakadó gőg, ami annyira jellemezte és jellemzi a magukat „elitnek” tartó öntelteket.

Országunk e két jeles vidékén, hála tehát a ferences atyáknak, nem volt szükség arra a magyarság értékeit, nyelvét, hagyományait újrafogalmazó és ismét középpontba állító mozgalomra, amelyet protestantizmusnak nevezünk, s ami számos értéke mellett is nagy veszteségekkel járt mind fizikai, mind szellemi értelemben.

A kígyósi pusztát 1814-15-ben megszálló őseink szívükben, vérükben hozták magukkal az ősi hitet, hagyományokat, s gyökeresítették meg itt a békési földön. A föld vonzásában élő ember alapélménye az esztendőről esztendőre megújuló élet. A növények, állatok, vizek és a föld pusztulásában és új életre gerjedésében megérzi az örök emberi sorsot, ami porból vétetett és oda is tér vissza. Ami porból vétetett és mégis több annál – mert gondolat, mert lélek van benne. Lélek, ami nem veszhet a föld porába, mert ha elvész, nincs értelme a létezésnek. A földtől, a teremtett világtól el nem szakadt ember áhítozik a megváltásra. Életének rendezőelve, gerince a földre született Isten tanítása, küzdelme a gonosz ellen. Ez a küzdelem folytatódik a közösség és az egyén életében is, hiszen a rossz, a pusztulás erői folyamatosan támadnak, s a megmaradásra, az örök életre esküdötteknek állandóan folytatni kell a harcot.

A nagy, mitikus küzdelem legfontosabb ütközete a nagyhét eseménysorozata. Az Úr a kereszt oltárán, önmagát kiszolgáltatva győzi le a gonoszt. Áldozattal az áldozatra képtelent. A krisztusi sors örök emberi szituációk sorozata. A fiát sirató anya, gyermeke megaláztatását, szenvedését nézni kénytelen asszony nem idegen a magyar parasztasszonyok számára. Egy közülük, hiszen ők is hányszor búcsúztak fiaiktól, mikor azok idegen érdekekért indultak meghalni az Isonzó mellé vagy a Don-kanyarulathoz. Hányszor kellett végignézniök fiuk, férjük megalázását ebben fél évszázados kommunizmussal tarkított s meglehetősen nagyhetire sikeredett évszázadban.

A nagy küzdelmet felkészülési idő előzi meg. Erre az időszakra a test vágyainak megtagadása, a lélek erejének erősítése a jellemző. A régi kígyósiak igen szigorúan vették a böjtöt. Sokan voltak, akik 40 nap alatt naponként csak egyszer ettek. Máig emlegetnek egy Pongrácz Rókus nevű öregembert, aki valamikor a század elején halt meg, és élete végéig tartotta a böjtnek ezt a szigorú változatát.

Hamvazószerdán az edényeket jól kiforrázták, hogy a zsírnak még az emléke se maradjon bennük. Böjtben csak olajjal főztek, amit napraforgóból vagy tökmagból hidegen sajtoltak. Jellegzetes böjti étel a köménymaggal készített rántott leves, sóbavízbe leves, kásagaluska-leves, tarhonyaleves, olajospaszúr-leves stb. Másodiknak legtöbbször száraztésztát főztek. Krumplistészta, káposztástészta, túróstészta járta. Süteménynek készítették a forró olajban kisütött, kukoricadarából készült gancát. Kedvelték az öntöttmálét és a görhét is. Gyakran főztek hajábakrumplit, amit olajban pirított vöröshagymával és sóval ettek.

Nagyszombaton este azok az idősebb asszonyok, akik nem mentek el a föltámadási szertartásra, a harangszó hallatán vessző vagy ciroksöprűvel gyorsan seperni kezdtek az udvaron és a ház helyiségeiben, miközben ezt mondogatták: „Kígyók békák szaldjatok, mögszólaltak a harangok…” Az alvilág erőinek, kígyóknak, békáknak, sátányoknak, sárkányoknak, a hidegnek, a télnek és minden rútságnak eltakarítását tette lehetővé Jézus föltámadása. Így hát a népi hagyományvilág fehérmágiás gyakorlatában bővelkedett ez a nap. A hajdani gazdagságra, sokszínűségre utal az a mára imasorrá vált, hajdani pontos értelmét már elvesztett töredék, melyet jelen válogatásunkban a 16-os számú imádság részeként közlünk. Idézzük fel az idevágó imavégződést: „Szent János vére fussa körül ezt a házat, së ajtaja, së ablaka në lögyön, hogy a gonosz be në gyühessön. Ammen.” A szöveg azonos értelmű, nyilvánvalóan hasonló funkciójú, de talán kevésbé archaikus változatát Kálmán Lajos a XIX. század végén a terjániak hagyománya alapján így jegyezte le: „Szent János vére fusson körül a ház környékin, hogy në árthasson sëmmiféle veszödelöm.”

Az imaélet központjában, egész évben Jézus szenvedéstörténete állott. Archaikus imáink túlnyomó többsége a golgotai képet tárja elénk. Érdekes és még az archaikus imáinkban is ritka motívumra, Krisztus elfogatásának és kínzásának apokrif, látomásos részleteire utaló képek sorára figyelhetünk föl az itt közölt népi imádságban is.

Bálint Sándor a Karácsony Húsvét Pünkösd című könyvében többek között a következőket írja a húsvét hajnali Jézus keresésről: „Tápén a Jézus keresésére éjjel két órakor gyülnek össze a hívek a temetői kápolnában. (…) A szegedi szakrális tájhoz tartozó Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor összegyűlnek a hívek a templomban és egy feszülettel elindulnak a temetőbe Jézus keresésére. Amíg mennek ezt éneklik: »Hol vagy én szerelmes Jézus Krisztusom?…« Kinn a temetői keresztnél imádkoznak, majd megkerülik énekelve az egész falut. Ekkor az emberek fölkelnek ágyukból, kimennek és megcsókolják a szent keresztet. Amikor bejönnek a templomba ezt éneklik: »Föltámadt Krisztus ez napon, Alleluja…« Végül a Jézus keresők is megcsókolják a keresztet és hazamennek.

A szokás a mi tudomásunk szerint ismeretes még a szintén szegedi gyökérzetű Algyőn, Sövényházán, Szőregen, Újkígyóson, Mindszenten, Padén.”

A Jézus-keresés érdekes, mindeddig le nem írt változatának nyomára bukkantunk a közelmúltban Újkígyóson. Talán a régi Naptisztelet maradványát is magán viselő szokást az 1912-ben született Csányi Illésné Mezei Erzsébet emlékezete őrizte meg. Húsvét vasárnapjának hajnalán, napkelte előtt jóval asszonyok egy csoportja gyertyával a kézben kiment a Templom utcai temetőbe, ahol egy, azóta már elbontott kálvária stációi állottak. Itt a gyertya világánál végezték el az egész nagyböjtben rendszeresen végzett keresztutat. A XIV., Jézus sírbatételét ábrázoló stációhoz napkeltére érkeztek. Az ima befejeztével elfújták a gyertyákat, s a kelő Nap felé fordulva mondták: „Föltámadt Krisztus, valóban föltámadt!”

Nagyböjtben, különösen a nagyhéten végezték az Aranymiatyánk vagy Jézus szenvedő útja néven ismert imát. Eredetét máig homály fedi. Bálint Sándor megjegyzi, hogy német nyelvterületen már a XV. században leírták egy változatát. Tudomásunk szerint a magyarság körében eddig mindössze négy–öt variánsát jegyezték le. Erdélyi Zsuzsanna a palócföldi Hugyagról közöl egy szép változatot. Magunk pedig a Bákó megyei Lujzikalagorban jegyeztünk le egy énekelt s némileg bővebb variánst. A moldvai közlések sorát bővítheti Páter Jáki Teodóz gyűjtéseinek remélt közeli közzététele is! Bálint Sándor munkájában nem említi, hogy az Aranymiatyánknak énekelt formája is lett volna. Pedig Farkas Jánosné hugyagi és Csernik Antalné Czompó Mária lujzikalagori énekének ismeretében szinte elképzelhetetlen, hogy a népi imádságok legrégiesebb változataihoz hasonlóan ne az énekelt változat lenne az Aranymiatyánk előadásának korábbi formája. Nógrád megyei gyűjtésével kapcsolatban Erdélyi Zsuzsanna már egyenesen „ima-énekről”, „funkcióváltás folyamatáról”, mi több „az énekből imává válás menetéről” ír. Örömmel írhatjuk ide, hogy a közelmúltban, a szóban forgó énekelt imádságaink sora egy páratlanul szép variánssal bővült. Az 1939-ben született Horváth Istvánné Forgó Mária emlékezete, – aki bár törzsökös újkígyósi családból származik, 1956 óta Csanádapácán él – egy igen szép énekelt változatot őrzött meg napjainkig. Az imádság Jézus és Mária virágvasárnapi búcsúzkodását állítja elénk, amely kanonizált evangéliumban nem fordul elő. Szövegünk a szájhagyomány mellett, vidékünkön valószínűleg ponyvanyomtatványon, kézzel írott másolatokon is terjedt. Ezt bizonyítja az is, hogy az újkígyósi Csányi Illésnétől lejegyzett változat szinte szó szerint egyezik a battonyai Bertók Károlyné Bartucz Margit (szül.: 1920) által, még az 1940–es években leírt szövegvariánssal.